A digitális korszak kezdetéig a sajtóarchívumokat elsősorban szakemberek használták, a bennük való tájékozódás, keresés speciális felkészültséget igényelt, használata pedig, a könyvtár archívumához képest, kifejezetten időigényes feladatnak számított. Ez elsősorban abból fakadt, hogy a kutató a hálózatosan, vertikálisan szerveződő információkhoz a nyomtatott médiumok lineáris olvasásával juthatott csak hozzá. A hatvanas évektől elinduló mikrofilm-archiváció a kutatást még inkább a lineáris olvasásra és érzékelésre kényszerítette. A digitalizáció számos tekintetben forradalmasította a napi-, hetilapokban vagy folyóiratokban megjelent irodalom kutatását. Az egyik legfontosabb változás a digitális, nyitott sajtóarchívumok létrejöttével nem elsősorban a kulcsszavas keresés lehetőségének a megnyílása, hanem az előzetes kutatói tudásrendek átalakulása. A digitalizált sajtóarchívum használata látszólag nem igényel komolyabb előzetes felkészülést. A digitalizációnak köszönhetően hónapról hónapra több adat érhető el, a hozzáférhető információknak azonban nemcsak a mennyisége, a minősége is megváltozott. Miközben egyre több lap kutatható digitálisan, egyre kevesebb orgánum példányait veszik kézbe a kutatók, ami nemcsak a hordozó médium anyagiságával és így használatával kapcsolatos információk bizonyos körét metszette le. A „találatok” értelmezéséhez használatba vett előzetes tudásrendek is diverzifikálódtak. A periodika saját, átélt jelenidejében műhely: írói hálózatok szerveződnek köré és diskurzusközösségeket hoz létre, Márton-Simon Anna találó megfogalmazása szerint „a periodika a jelenidő szimulákruma”.2

A „klasszikus” sajtótörténeti kutatások hagyományosan nem irodalmi kérdésekre irányulnak; a sajtótörténet számára a fenti hatásmechanizmusok és összefüggések vagy láthatatlan, vagy periferikus problémáknak tűnnek fel. A diszciplínák eltérő érdekeltségeit az utóbbi néhány évtized látványosan hozta a felszínre, hiszen az egyre élénkebbé váló hazai irodalmi-sajtótörténeti kutatások, az irodalmi médiaarcheológia, illetve az utóbbi időben a periodical studies előtérbe kerülése világossá tették, hogy a nem irodalmi sajtótörténetek eredményei az irodalomtudományi, irodalomtörténeti kutatásokban csak korlátozottan használhatóak, az irodalmi szövegek terjedésével, befogadásával, az irodalmi kommunikáció alakulásával kapcsolatos kérdésekre nem tudnak válaszolni. Még a jól gondozott, kutatott életművek, a nemzeti klasszikusok esetében is gyakran jelent „vakfoltot” a sajtójelenlét, hiányzik a szerkesztett, kiadott, netán tulajdonolt lapok irodalmi-sajtótörténeti szempontú, szisztematikus feldolgozása.

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. A nemzetközi irodalomtudomány homlokterébe részben az irodalomtudomány társadalomtörténeti fordulatának, részben a populáris irodalom kutatási témává válásának köszönhetően került a szeriális közlés kérdése. Umberto Eco például Eugène Sue kapcsán jutott el a szerialitás témájához.3 A viktoriánus irodalom kutatásában a szerialitás az ötvenes évek után kitüntetett szerepet kapott: R. M. Wiles monográfiája végérvényesen leszámolt a könyv hegemón státuszáról alkotott korábbi elképzelésekkel.4 Richard D. Altick először 1957-ben megjelent és ma már klasszikusként számontartott, úttörő munkája, a The English Common Reader az olvasás tömegesedésének társadalomtörténetét dolgozta fel 1800-tól 1900-ig, és azzal szembesítette az irodalomtudományt, hogy a viktoriánus szerzők esetében a szerializáció szerepe az olvasás és az olvasmányok terjedésének történetében is megkerülhetetlen.5 A viktoriánus szerializáció jelenségeinek kutatása tehát hosszú múltra nyúlik vissza, és komolyan hozzájárult annak az interdiszciplináris tudományágnak a megszületéséhez, amelyet a digitális bölcsészet lehetőségei is inspiráltak. A mára intézményesült periodikatudomány6 (perodical studies) programját és nevét Sean Latham és Robert Scholes The Rise of Periodical Studies című cikkére szokás visszavezetni,7 magyarul Török Zsuzsa kitűnő összefoglalása tárgyalta az új, interdiszciplináris terület alapvető elméleti kérdéseit Periodikatudomány, periodika-kutatás: Az angolszász paradigma címmel.8

Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény.

„A történetek az irodalom médiatörténetéből” OTKA projektum célkitűzései mindezek figyelembevételével formálódtak. Miközben egyetértettünk abban, hogy nemcsak a kutatás, de az oktatás gyakorlatában is szükség volna egy korszerű szemléletű, szisztematikus alapkutatásokra építkező irodalmi sajtótörténetre, az is nyilvánvaló volt a számunkra, hogy megvalósítása meghaladná a projektum lehetőségeit és kereteit. Távlati célként többünk szeme előtt a Laurel Brake és Marysa Demoor által szerkesztett Dictionary of Nineteenth-century Journalism in Great Britain and Ireland mintája lebegett. Egy ehhez hasonló magyar vállalkozáshoz azonban nemcsak az alapkutatások hiányoznak, hanem az intézményi háttér, a módszertan és az a több évtizednyi szakadatlan, kitartó kutatómunka, amely a viktoriánus sajtó vonatkozásában a hatvanas évektől megalapozhatta, előkészíthette ezt a grandiózus vállalkozást. Amit meg tudtunk tenni, az az első lépés. Egy olyan újraértelmezett „kézikönyv” létrehozása, amely esettanulmányokon keresztül kínál képet a magyar irodalom és a nyomtatott sajtó kölcsönviszonyának 19−20. századi történetéről, egyáltalán nem tűnt a kutatások jelenlegi fázisában megvalósíthatatlan vállalkozásnak. Ehhez az „újragondolt kézikönyvhöz” két mintát vettünk alapul: az egyik a Denis Hollier által szerkesztett és kiadott A New History of French Literature,9 a másik pedig a Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésével készült A magyar irodalom történetei háromkötetes vállalkozása.10

Az egyes esettanulmányokból, „mélyfúrásokból” bizonyosan nem alkotható meg a magyar irodalom média-, illetve sajtótörténetét egyetlen nézőpontból elbeszélő egységes, „nagy” narratíva. Az egymástól független, csomóponti események, fordulópontok sorozata azonban képes lehet kirajzolni a magyar irodalom médiatörténetének alapvető mintázatait. Azoknak a kölcsönhatásoknak a sokféleségét, amelyek médium és szöveg összejátékából végül megteremtik az olvasót, a műfajt, a kritikát és az irodalmi nyilvánosságot. A kötetben szereplő tanulmányok a 19−20. századi magyar irodalom történetének olyan mozzanatait, epizódjait helyezik új, más megvilágításba, amelyeken keresztül belátható valamely napilap, hetilap, folyóirat hatása egy konkrét irodalmi szövegre, annak befogadására, kanonizációjára; egy szerzői életműre, életútra, írói csoportosulásra; olvasói csoportokra, befogadási szokásokra, irodalomszemléletre, műfajfelfogásra; az irodalmi piac alakulására.