A hangnem, amelyen a Politikus csizmadia megszólal, egyszerre szatirikus és kioktató: felesége láthatóan semmit nem tud a világ híreiről vagy fontos személyiségeiről,2 így a férj leereszkedő modorban közli vele a tényeket, és osztja meg ezekről alkotott személyes véleményét. A feleség tájékozatlanságát a csizmadia rendszeresen tematizálja, gyakran hívja „együgyű asszony”-nak, de a nő jellemző megszólítása még a „bolond”, a „szamár” vagy a „spongyia szívű asszonyi állat” is. Olykor csalódottan jegyzi meg, hogy házastársa nem járatos a közéleti kérdésekben, nem érdekli őt az adott téma, hiszen a konyhában végzi a dolgát – ahogyan erre a rovathoz tartozó illusztráció minden alkalommal emlékezteti is az olvasót. A Politikus csizmadiában két ellentétes vágy, elképzelés munkálkodik, erre a paradoxonra pedig reflektál is a figura. Hiszi, hogy a nőknek nem kell minden közéleti kérdésben járatosnak lenniük, ugyanakkor azt kívánja, a felesége bárcsak tudna a világ fontos eseményeiről, alakjairól, és egyenrangú beszélgetőtársa lenne. Nem várja el tőle, hogy igazi partnere legyen a közéleti, politikai diskurzusban, mégis megvan benne ez a vágy. A kettejük közötti párbeszéd tehát csak látszólagos: nem válik valódi, kiegyenlített dialógussá. Néhány feleségtől származó közbeszólástól eltekintve a rovat szövege a Politikus csizmadia monológja marad.

Ennél a pontnál érdemes kitérni az előfizetési felhívásra, amely rendkívül fontos funkciót töltött be a lap indulásakor, hiszen a megjelenés előtti sajtóreflexiók ebből indultak ki: „A Nagy Tükör olyan tükör, amiben az ember az egész világ képét meg fogja láthatni; ha valaki a saját képét is megpillantja benne, az bizonyára nem fogja azt senkinek mondani.”3 Az élclap több alkalommal is tematizálta a házastársak közötti fizikai erőszakot, például a Fogalomzavar című adomában: „Megy a jámbor paraszt gyónni a tisztelendő urhoz, s a legelső vallomása az, hogy: – Megvertem a feleségemet, szent atyám, mert nagyon házsártos volt. – Hagyd el fiam. Ne beszélj itt a virtusaidról. Csak a bűneidet mond el.”4 A „bűn” és a „virtus” fogalmainak felcserélése itt a humor forrása – amit mai szemmel inkább fekete humorként definiálnánk. A Somogyi adomák című szövegben is két összeegyeztethetetlen fogalom, a „tanítás” és a „verés” azonosítása a humor forrása:

A Politikus csizmadia egyik kommentárjáról azt állítja a feleség, hogy „ez igazán csizmadiához illő magyarázat”.7 Ez a kijelentés azt emeli ki, hogy az élclapfigura megszólalásmódját nemcsak a szatirikus és leereszkedő hangnem, valamint a profán stílus, de a találékonyság, a furfang és a fantázia is jellemzi. A csizmadia az általa olvasott híreket ugyanis olyan módon értelmezi, olyan következtetéseket von le belőlük, amelyek szorosan kötődnek a személyiségéhez, társadalmi osztályához és még inkább a foglalkozásához:

A Nagy Tükör recepciójának áttekintése során vált egyértelművé, hogy a lapszámok nem pontosan jelentek meg, és erre a késésre (ami az első négy szám után vált jellemzővé) legelőször maga a Politikus csizmadia reflektált. Az összevont ötödik–hatodik szám elején a következőképpen mentegetőzik az élclapfigura: „Nem voltam én beteg. Hanem a mióta a principálisom maga is felcsapott politicus csizmadiának (már mint én? Szerk.) ugy elállt a szavam, mint a palóczleánynak, a ki a padlás ablakából egyenesen kilépett az utczára.”16 A beszúrt szerkesztői kommentár itt még Jókaié, azonban a következő számtól Kakas Márton veszi át A Nagy Tükör vezetését, amelyet a lapok recenzensei úgy indokoltak, hogy „Jókainak egynémely komoly barátai nem szerették, hogy Jókai e bohóságokkal pazarolja idejét”.17 Jókai szépirodalmi munkásságát és humorisztikus publicisztikáját, az élclapszerkesztést leglátványosabban a Hölgyfutár állította szembe egymással. Jókai azért „nevezte ki” képzeletbeli szerkesztőnek élclapfiguráját, hogy – reagálva a kritikákra – eltávolítsa elsődleges szerzői nevétől, annak diskurzusától, vagyis brandjétől, presztízsétől a lapot. Tehát immár nemcsak azzal különítette el szépirodalmi munkásságát humorisztikus publicisztikájától, hogy utóbbiakat álnevein jelentette meg, hanem azzal is, hogy az élclap szerkesztéséről is „lemondott”. Kakas Márton szerkesztői szerepbe iktatása abban érhető tetten a leglátványosabban, hogy a figura folyamatosan „belefecseg”, lábjegyzetben ezt-azt hozzáfűz a különböző szerzők írásaihoz.18

Az összevont hetedik–nyolcadik számban már a felesége szidja meg a Politikus csizmadiát, hogy mennyit „késett”, és csodálkozik, hogy Kakas Márton (akinek a neve kurzívval van szedve, jelezve ezzel, hogy ettől kezdve „ő a szerkesztő”, nem Jókai) miért nem mondott még fel neki. Erre a Politikus csizmadia válasza, hogy Kakas Márton nem mondana fel neki, hiszen ő a lap legfontosabb szerzője.