Az élclap második legfontosabb szövegcsoportja a „Beszélyek és effélék”. A lapszámokban ömlesztve olvashatók az eltérő műfajú szövegek, amelyek csak A Nagy Tükör utólagos, 1858-as kiadásának tartalomjegyzékében kerültek különböző címekkel ellátott kategóriákba. A lapban mindössze három szövegcsoportnak van címe, vagyis nevezhető klasszikus értelemben vett rovatnak: a „Politikai körút gyalog”, a „Magyar irók arczképei” és az „Elő nem fizető hazafiak arczképcsarnoka”. Mivel az élclapokban a pszeudonímiát tekinthetjük általánosnak, és az elsődleges szerzői néven való publikálást kivételesnek, így nem meglepő, hogy a „Beszélyek és effélék” kategóriájában olvasható elbeszéléseknél gyakori az álnévhasználat. Jókai, bár saját szerzői nevén is publikált A Nagy Tükörben, legtöbbször a Kakas Márton álnevet használta, vagy aláírás nélkül jelentetett meg írásokat. Onnan valószínűsíthető például, hogy az eredetileg név nélkül megjelent Pénz elrepül Jókai szövege, hogy később átemelte az Életemből című elbeszéléskötetébe. Markovics Pál Bús Vitéz álnéven jelentette meg írásait a lapban,1 és olvasható a következő, személyüket szintén elfedő álnévviselőktől is elbeszélés: Tintamárty Penna, Szögesi, Szigeti, Kálmán.2 Jókain kívül egyedül Bernát Gáspár használta saját szerzői nevét: neki nem kellett álnevet használnia, hiszen mindenki úgy ismerte, mint az ország tréfamesterét, „Gazsi bácsit”, aki még hetekkel halála előtt is élclapokba küldte szövegeit.3 Törs Kálmán is a humort emeli ki nekrológjában mint Bernát karakterének fő jellemzőjét: „Kevés ember van, aki komoly szavát hallotta valaha.”4 Jókai az elsődleges szerzői nevén közölt írásai közül többet is beillesztett az Életemből című kötetébe, annak Humor című ciklusába.5 A Nagy Tükör „Beszélyek és effélék” címen elkülönített szövegcsoportjában olvasható Kakas Márton „nagy vállalkozása”, a Kiliameron. A terv szerint ez egy ezer apró novellából álló sorozat lett volna, de ezt a projektjét természetesen nem vitte végig „Kakas Márton”. A vállalkozás mindössze egy vicces, provokatív célkitűzés volt, és ezt egyértelműen Jókai szerkesztői kommentárja bizonyítja, amelyet a Kiliameron második szériájának megjelenésekor helyezett el lábjegyzetben:

 

 

Árulkodó, hogy Jókai Kakas Mártonhoz (vagyis az alteregójához) való fiktív „odafordulásában”7 nem azért tartotta rossz ötletnek az ezres nagyságrendet, mert száz év múlva már nem lenne senki, aki olvasná a novellasorozatot, hanem azért, mert a közönség nem tudná kivárni, ha ritkán és mindig csak egy-egy novellát közölne az élclap. Azzal mutatott rá tehát vállalkozása parodisztikusságára, hogy legnagyobb akadályként az olvasók türelmetlenségét, és nem halandóságát jelölte meg. A legabszurdabb azonban, hogy természetes hangon, valószerű lehetőségként tárgyalja, hogy az élclap száz év múlva is működni fog. Kakas Márton a Kiliameronnal Jókai esztétikai igénnyel megalkotott 8 Dekameronját is kifigurázta (vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy „görbe tükröt állított neki”), amelynek köteteit a szerző éppen ebben az időszakban kezdte el kiadni.9