Kakas Márton színikritikái 1856-ban indultak a Vasárnapi Ujságban. Érdekes színfoltjai a lapnak ezek a szövegek: elbeszélőjük pozíciója és beszédmódja kapcsolódik a már többször említett, európai élclapokban toposzként megjelenő „félig vadember” magatartásához. A Vasárnapi Ujság Kakas Márton színikritikáinak szánt rovatában a faluból éppen megérkező figura elmésen mutatta be a különböző színházi műfajokat, előzetes tudásra nem, csak a közvetlen tapasztalatokra támaszkodva. A Minta szinbirálat című, drámaírásról szóló szatírát4 metaszövegnek is tekinthetjük. Kakas Márton ebben az írásban egyszerre gúnyolja ki a drámaírókat (akik függnek a színészektől), a kritikusokat (akiket senki nem szívlel), a színészeket (akiket a kritikusok ítélnek meg) és a közönséget (például az újrajátszatást, a kihívás gyakorlatát). Lényegében azt tanácsolja a kritikusoknak, hogy ne kritikát, hanem drámát írjanak, akkor lesznek halhatatlanok, ezzel pedig saját eredeti műfajának (a színikritikának) visszásságaira mutat rá. A szintén a „Satyrák” című szövegcsoportba sorolt Criticai levelek a Nagy Tükörre minden országból is egy ilyen értelemben vett metaszöveg.5 Alapszituációja, hogy az „Impolyticus láptyű” művésznéven aláíró csizmadia (aki a Politikus csizmadia ironikus ellentéte) palóc kiejtéssel, rontott helyesírással ír levelet a szerkesztőnek. A szerkesztő ezen a ponton még Jókai, nem Kakas Márton. Az „Impolyticus láptyű” arra kéri Jókait, hogy humoros történetek helyett szólaljon fel az alacsonyabb társadalmi rétegek érdekében ezen a platformon, jelentessen meg közérdekű cikkeket. A Criticai levelek című szöveggel, akárcsak a Minta szinbirálattal, Jókai lényegében önmagát mint szerkesztőt kritizálja. Egy palóc csizmadia álneve mögé bújva burkoltan és parodisztikusan reflektál kritikusainak a véleményére, miszerint csak pazarolja az idejét A Nagy Tükörrel ahelyett, hogy komolyabb közéleti témákkal foglalkozna.