Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

1837 – Mottók párbeszéde1

Az Athenaeum 1837-es évfolyamának mottóhasználatáról

Gere Zsolt

Az Athenaeumot (1837–1843) a sajtótörténeti feldolgozások, s a lapot részletesebben tárgyaló tanulmányok a 19. század első felének egyik legjelentősebb orgánumaként tartják számon. Lukácsy Sándor például egyenesen a Nyugathoz, a Budapesti Szemléhez, s a „fénykorát” élő Huszadik Századhoz méri azt a hatást, amelyet az Athenaeum gyakorolt a magyar szellemi és közéletre.2 Ez a nézőpont, értékelés – bár nem az elvitatás a cél – jelenleg nagyrészt a lapban közölt írások színvonalára, az érintett témák gazdagságára, s kulcsszóként főleg a lap társadalmi, nemzeti, kulturális fejlődést szolgáló „korszerűségére” épül, de nem készült olyan hatástörténeti jellegű vizsgálat, amely átfogóan, vagy akár egy-egy részterületre fókuszálva áttekintené, hogy valóban kimutatható-e a lapban közölt írásokról a feltételezett, a reformkori szellemi-kulturális élethez kapcsolt meghatározó jelentőség. Talán a legismertebb, átfogóan feldolgozott részterület a lapban kiemelt módon kezelt úgynevezett Hegel-vita, a Hegel-recepció, illetve annak Madáchra és főművére gyakorolt hatása. Nagyobb részterületként különíthető még el a Pesti Magyar Színház megnyitása után külön rovatként (Magyar játékszíni krónika3) elkülönülő, rendszeres színikritika megjelenése, illetve az útleírás (külföldi és hazai, a nép- és tájismerettel érintkező változata) folyamatos és magas színvonalú jelenléte az Athenaeumban. S a sor még nyilvánvalóan folytatható, bővíthető lenne a börtönügy, az elmaradhatatlan nyelvkérdés, a pedagógia, a nők társadalmi és oktatási helyzete, a nemzetiségi kérdések, a történetírás irányába, de ez a tematikus felosztás újra visszakanyarodna ahhoz a kiinduló állításhoz, miszerint szükség lenne egy-egy terület tágabb sajtó-, illetve tudománytörténeti kontextusban történő vizsgálatára. Mivel a szerkesztőségen belül nem különíthető el egyértelműen, hogy az egyes tanulmányok megjelentetése a lapban kinek a nevéhez köthető, legfeljebb találgatásokba lehetne bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy a szerkesztők közül ki felelt például az oktatásüggyel, igazságszolgáltatással összefüggő írások szinte folyamatos jelenlétéért. A kérdésben az akadémiai kapcsolati háló sem jelent megoldást, hiszen – akadémikusokként – akár Bajza, akár Toldy, akár Vörösmarty rendelkezett olyan összeköttetéssel, amely mindezt lehetővé tette.

Az Athenaeum 1837. januári megindulása előtt csupán Kölcsey szerzőtársnak való felkéréséről van biztos, részletes adatunk Vörösmarty és Toldy Ferenc levelezéséből. Mindketten levélben fordulnak Kölcseyhez, s azon túl, hogy tájékoztatják a lap folyamatban lévő, tulajdonképpen már formalitásnak tekinthető bécsi engedélyeztetéséről, tervezett koncepciójáról, természetesen – fő célként – munkatársnak is felkérik. Kölcsey biztosítja a szerkesztőket, hogy az Athenaeum számára fog írást küldeni, de a szépirodalmi melléklapban, a Figyelmezőben való kritikusi részvételtől határozottan elzárkózik. Figyelemre méltó, hogy a szerkesztőknek küldött közös válaszlevelében Kölcsey a kritika szerepéről vallott eltérő nézeteire, nem pedig kritikaírástól való eltávolodására, sőt az 1817-es Berzsenyi-kritika óta a műfajtól való közismert tartózkodására hivatkozik:

„Mert tudnotok kell, csak az Athenaeum’ számára ígérkezem; kritikai figyelmezőtök’ számára nem nagyon vagyok hajlandó. Nézeteim a’ kritikárol a’ Tietekröl sokban ’s talán lényegesebben különböznek, mint első tekintettel gondolhatnók. Igy félő, hogy lapjaitok tarkák lennének; de semmi esetre nem lennének ugyan azon szellemtöl keresztül lehelve.”4

Az említett melléklap, a Figyelmező az egyetemes literatura’ körében nyitó (és első néhány) száma nem közölt olyan programírást, amely alapján a szerkesztőknek a kritikához való viszonyát egyértelműen rögzíteni tudnánk – a melléklap enciklopédikus jelleggel, kezdeti célkitűzésként a magyar irodalmi élet egészére, az európai, sőt keleti irodalmak kiemelkedő jelenségeire is ügyelve indult meg, vagyis a körvonalazható kezdeti célkitűzés inkább tartalmi, nem pedig karakterisztikusan értékorientált. Toldy Ferenc áttekintése az elmúlt időszakról (Visszatekintés literaturánkra 1830–[183]6.) összefoglaló, lajstromozó szemléletű, hangsúlyos állításai a magyar irodalomra vonatkozóan nem a kritikával, hanem az időszak irodalomtörténeti változásaival kapcsolatosak.

Toldy 1830-at egy olyan korszak nyitányának tekinti, amely Kisfaludy Károly évtizedes irodalmi vezető szerepének lezárulása után „kezdete egy új, ’s ha nemzetünk’ istene úgy akarja, fényesebb és szerencsésb évkörnek”.5 Ennek az új „évkörnek” a tudomány és az irodalom intézményesülése, az Akadémia működésének kezdete és az írói szereplehetőségek kibővülése adja a hátterét: „az írói rend criptogám és parasita6 állapotából kikelve, a’ polgári társaság’ egy külön, ’s a’ nagy sereg’ által is méltánylatra számot tartható osztályává kezde fejtekezni; másfelül pedig’ maga a’ literatura is általánosabb becsültetést, közebb divatot, a’ közéletre befolyást kezde nyerni”.7 A magánleveleknek az irodalmi élet „pangásáról”, a közönség közönyéről írott sorainak fényében Toldy idézett, új korszakot érzékelő álláspontja inkább a változás szükségességére vonatkozó óhajként, a nemzeti-polgári élet és irodalom szorosabb, vágyott kapcsolataként értékelhető, mintsem reális helyzetértékelésként. De még ebben a kontextusban, törekvésként is lényeges annak a folyamatnak a jelzése, amely az írókat a „polgári társaság’ egy külön” osztályaként kezdi érzékelni. A sajtó ugyan valóban növekvő súlyú, de társadalmi szinten még korlátozott szereppel bíró, erős cenzurális, hatósági kontroll alatt tartott médium, s még az is társadalmi ellenállásba ütközik, hogy a tudományok művelési közegeként felfogott akadémikusi tagság összeegyeztethető lehet egy önálló, anyagi haszonért is végzett szerkesztői munkával. Az egyik lapszerkesztő, Vörösmarty ezt az ellenállást, ellenszenvet világosan és tömören foglalja össze Kölcseyhez írott levelében:

„Újságunk ellen sok úri ember fellázadt vagy inkább ellenünk, hogy újságírók lettünk. Azért fizet-e – így szólnak – az Akadémia, hogy mi Athenaeumot adjunk ki? – Ezen jó embereknek az nem tetszik legjobban, hogy mi dolgozni akarunk; mert különben hogyan hallgathatnák el Gebhartot, Pergert, ezen érdemes tudós férfiakat, kik az 500 fr mellett semmit sem dolgoznak?”8

A Kölcsey-tanulmányok publikálása (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, A’ gyilkos anya. Alperesi védelem, A’ férjölő. Törvényszéki beszéd) jelentős eseménynek számított a folyóirat szempontjából, s a két utóbbi írást a szerkesztők, mint a későbbiekben részletesen is kitérek rá, a lapon belül szimbolikus kapcsolatba hozták az időszakban zajló felségsértési perekkel, azaz a korabeli élénk jogelméleti, politikai viták kontextusába helyezik. A folyóirathoz a félév végén összeállított, s a laphoz csatolt Tárgymutató szerint a Jog- és törvénytudomány tematikájú írásokhoz besorolva jelent meg mindkét szöveg.9 A Kölcsey-tanulmányok publikálási kontextusa meglátásom szerint jó kiindulópontot ad majd ahhoz is, hogy a hozzájuk kapcsolt idézeteken keresztül az első évfolyam mottóhasználatáról, az egyes írások (szélesebb vagy szűkebb) politikai összefüggésbe helyezéséről is megállapításokat lehessen tenni.

A bevezetőben vázolt tudományos (a tudományágaknak az olvasóközönségre is hatással levő önállósodását szinte mellőző) gazdagság következett az Athenaeumnak a megalapításkor a programnyilatkozatban kitűzött, enciklopédikus céljaiból, s az ehhez a célkitűzéshez hátteret adó, jelentős részben az akadémikusokra épülő szerzői gárdából. De következett Vörösmarty korábbi szerkesztői gyakorlatából is, hiszen a Tudományos Gyűjtemény szerkesztése idején (1828–1832) is hasonló, legfeljebb a „szabadelvűség” tekintetében eltérést mutató elvet követett. Az 1836. december 12-én közzétett, már a munkatársak neveit is közlő hirdetmény harminckét, döntő többségében pesti, akadémikus vagy az Akadémiához köthető-kötődő (például akadémiai pályázatokon részt vevő) munkatársat említ meg, bár ekkor a munkatárs megjelölés vélhetően sokszor csupán a közös ügy miatti szándéknyilatkozatnak volt tekinthető, s az indulást legitimáló, reprezentatív és tekintélyes névsor közzététele inkább szimbolikus célhoz, a minél szélesebb társadalmi-tudósi bázis felmutatásához kapcsolódott. Tény viszont, hogy ez a szerzői-munkatársi, szimbolikus támogatói névsor a későbbiekben tovább gyarapodott, az 1839. évi előfizetési felhívás már nyolcvanhat, az 1840. évi pedig százhúsz nevet tart nyilván.10 Vagyis három év alatt majdnem négyszereződött a munkatársi gárda, s ez akkor is figyelemre méltó, ha egy részük soha nem publikált az Athenaeumban – megkockáztatható a kijelentés, hogy a szerkesztők az Athenaeum megindulásával szinte párhuzamosan létrejövő Nemzeti Körhöz hasonlóan a lap köré egy pesti értelmiségi – a szó szervezeti értelmében – társaságot alakítottak, azaz felismerték, hogy az aktív munkatársakon kívül a támogatói névsor szimbolikus jelentése is rendkívül fontos az éves előfizetési felhívások közzététele alkalmával.11 A szerzői gárda növekedését – a lapnak a szellemi életben betöltött szerepével párhuzamosan – természetesen befolyásolta az a közismert tény is, hogy az Athenaeum megjelenése pillanatától tisztes és szabott honoráriumot12 fizetett a megjelentetett írásokért, s az önálló épületben működő, expeditort alkalmazó szerkesztőség (kéziratok gondozása, elő- és kifizetések stb.) gyakorlati munkája főbb vonalaiban már a modern szerkesztőségek működésére emlékeztetett.

Bajza az „előrajznak” nevezett rövid felhívásban a lap megindításának, s a heti kétszeri megjelenésnek két fő okát jelöli meg: az első, hogy a „haladás sebessége”, vagyis a tudásanyag növekedése és állandó változása a „társas viszonyok javulására, az anyagi jólét általánosabb kifejlésére s terjedésére” ad lehetőséget, s másodikként, hogy ez a folyamat (a „kornak e bélyege”) „nyitott a folyóiratoknak olly tág mezőt, biztosított nekik olly roppant hatást, hogy bízvást elmondhatni, miképen az egyetemes új literatura jó rész journalisticává olvadt fel”.13Az idézett felhívás, az első számban megjelent rövid programcikk még egy rövid reflexió erejéig sem tér ki arra, hogy a szerkesztők által korjellemzőként beállított haladást, a „társas viszonyok” radikális és folyamatos átalakulását is magával hozó változást szinte kizárólag Európa nyugati részére és kiemelten az amerikai kontinensre tartják igaznak és jellemzőnek, a magyarországi viszonyokra pedig tulajdonképpen mindennek az ellenkezőjét. A programcikk retorikája, s a támadások14 ellenére az egyre gyarapodó, reprezentatív akadémikus munkatársi névsor azonban képes a lapindítást – a közvélemény előtt legalábbis – részben úgy beállítani, mint a működését nem sokkal korábban megkezdő tudományos nemzeti intézmény, az Akadémia eredményeinek a társadalmi nyilvánosság, a gyakorlati élet felé való közvetítő szándékot. Bajza a kapcsolatra, a lap várható hatásával összefüggésben, külön is kitér az említett, cím nélküli bevezetőben: „képesek leszünk-e, a’ haza’ kedvelt íróival, különösben társainkkal, a’ nemzeti académia’ több tagjaival való összeköttetésünk, valamint saját gondos, lelkismeretes [sic!] munkálkodásunk által is, olly folyóiratot alapítani, melly, nem egyes osztályoknak, hanem általában a’ nemzet mívelt rendeinek, egy részt lelkes asszonyainknak is, megérdemelje kedvezéseit”.15

A szerkesztőknek a lapindítást megelőző, illetve közvetlenül követő levelezése, például Vörösmarty és a legfontosabb szerzőtársként megnyert Kölcseynek a levélváltása is bizonyítja, hogy a kezdeti célkitűzés szerint a szerkesztők politikai lapot szerettek volna kiadni, arra azonban a feszült politikai helyzetben nem kaptak lapengedélyt. A nyilvánosság és a kormány hosszú ideje a szabadelvűség (liberalizmus) képviselőiként, politikai szempontból veszedelmes szerzőként tekintett Vörösmartyra és Bajzára, akik főleg az Akadémia intézményén belül gyakorolták befolyásukat, s a negyvenes évek elejére részben magának az intézménynek a szellemi közegét is saját felfogásuk szerint formálták át. Mindehhez érdemes idézni azt a visszatekintést is tartalmazó titkosrendőri jelentést, amely valamivel később, az 1841-ik évi nagyjutalom kapcsán készült:

,,Pár év óta beszéli már a publikum, hogy a magyar Akadémia nem tudós társaság, hanem politikai párt, eltartás protestáns írók16 számára, kik a liberalizmus hívei s Széchenyi dicsőítői… Az Akadémia pártdühe most tudományos téren is kitünt: évente 200 aranyat ad a Társaság azon műnek, mely az év folyamán megjelent könyvek között a legjobb volt. Az idén nem talált az Akadémia oly művet, melynek e jutalmat odaítélhetné, így a protestáns párt elhatározta, hogy e díjat övéi egyikének, Vörösmartynak adja, összes munkái kiadásáért. De minthogy ez szokásos úton nem ment volna, igy ők azon ülésbe, melyen e kérdés eldöntendő volt, minden külső tagot – akik az ő hívei voltak – becsőditettek. Olyan volt az ülés, mint egy congregatio, ahol a nép határoz s így a dij (200 arany) Vörösmartynak ítéltetett oda.”17

A szerkesztők, másokhoz hasonlóan, politikai nézeteik miatt többé-kevésbé folyamatos megfigyelés alatt álltak, a későbbiekben ugyancsak idézem majd a folyóirat szerkesztésével összefüggő titkosrendőri jelentéseket. Vagyis az enciklopédikus tematika sem pusztán ismeretterjesztésre, hanem közvetlenül a társadalmi-politikai reformok megindítására, kiterjesztésére irányult elsősorban. Az alapító okok között ezúttal szintén csak megemlítem azt a közismert tényt, közvetlen történelmi-társadalmi eseményt, hogy az 1832–1836-os országgyűlés kudarcként megélt eseményei, majd pedig az országgyűlési ifjakat ért megtorlások, letartóztatások, Kossuth lapjának, a kéziratos Országgyűlési Tudósításokat (1832–36) követő Törvényhatósági Tudósításoknak (1836–37) a betiltása milyen szoros kapcsolatban állt az Athenaeum megindításakor kitűzött politikai célokkal.

Az Athenaeum szerkesztőinek egyik fontos feladata volt tehát a lap szerzőgárdájából is következő, enciklopédikus tematikát minél nagyobb átfedéssel, közvetlenül is kapcsolatba hozni a szándékolt politikai céllal, a reformok szükségességének felismertetésével és a liberális szellemiség széles körű terjesztésével, illetve a magyarországi viszonyokat szembesíteni a modern európai folyamatokkal. Tanulmányom fő állítása szerint ennek a kapcsolatteremtésnek, a közölt cikkek kontextusváltásának és a magyarországi viszonyokra való alkalmazásának egyik fontos nyelvi-retorikai eszköze volt a lap első, teljes 1837-es évfolyamában a címlapon, azonos helyen, a lap adott számára vonatkoztatott mottók következetes és rendkívül tudatos alkalmazása. Ennél némileg általánosabb, de a címlapra helyezett mottók szerepével, funkciójával megegyező a szintén állandó helyen, a lap végén „Régi világ bölcsességei” címmel közölt, antik szerzők idézeteit tartalmazó rovat, illetve a „Gondolatok” szerzői név nélkül közzétett aforizmái. A „Régi világ bölcsességei” idézeteit – születési helyéből könnyen felismerhető módon – Andódi álnéven Czuczor Gergely válogatta, a „Gondolatok” névtelen szerzője pedig, mint az a szövegek későbbi kiadásából azonosítható, Bajza József volt. A mottók és a lap végén közölt, aforizmatikus idézetek mintegy keretbe foglalják, értelmezik és általánosítják a lapban közölt írásokat, elsősorban az egy-egy szám gerincét adó tanulmányokat, s ezáltal az írás az említett nyelvi keretben a szerkesztők szándéka szerinti aktualitást kapja, sajtóműfaji szempontból pedig a vezércikkhez hasonló funkciót képes betölteni. Minderre a későbbiekben hozok majd példákat is, s Kölcsey A férj-ölő című írása kapcsán részletesebben is kontextualizálom a mottó szerepét.

Az Athenaeumban megjelenő írásokat, a szerkesztőket kezdettől megkülönböztetett figyelemmel és szigorral ellenőrző cenzúrahivatal és titkosrendőrség rendkívül korán felfigyelt a mottók és az antik klasszikusoktól vett idézetek szokásostól eltérő használatára, s már az 1837 márciusában íródott titkosrendőri jelentés tömör pontossággal foglalta össze a mindenki által érzékelt, cenzurális szempontból patthelyzetet teremtő szerkesztői törekvést:

„A Pesten megjelenő Athenaeum szerkesztősége arra törekszik, hogy a régi klasszikusokból való idézgetésekkel azok szövegeiben a liberalizmust és a demokrata felfogást megkeresse. A folyóirat szerkesztői, Schedel, Vörösmarty és Bajza a legliberálisabb írókként ismeretesek és ez utóbbi azokat a helyeket keresi ki a régi klasszikusokból, amelyek az összefüggésben nem tűnnek fel, de a magyar nemzet jelenlegi állapotában annál botrányosabbak, mert feltűnő betűkkel nyomtatvák és a folyóiratot Pest megye az egész országnak ajánlotta. A cenzor pedig, mint Bajza mondá, semmit sem húzhat belőlük, jóllehet ilyen cikkek láttára a fejét csóválja, mivel a régi klasszikusok kézikönyveknek számítanak.”18

A „feltűnő betűkkel” nyomtatott, új kontextusba állított idézetek, mottók, Pest vármegye ajánlása, a jelentős akadémikusi háttér nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a már említett, a felszínen enciklopédikusnak tűnő tudományeszményt politikai-közéleti irányba mozdítsa el a lap. A márciusi, nyilván nem előzmények nélküli titkosrendőri jelentés – Bajza magabiztossága ellenére – úgy tűnik, a cenzoron keresztül mégis következményekkel járt: Czuczor Gergely az áprilisi lapszámtól kezdve, bár a lap munkatársa marad, nem folytatja a „Régi világ bölcsességei”-t, helyét teljesen Bajza anonim „Gondolatok” rovata veszi át. Forrásanyag hiányában nem ítélhető meg, hogy mindez Czuczor saját, Poétai munkáit ért támadással19 is összefüggő elhatározása vagy a szerkesztőkkel egyetértésben hozott döntés volt-e. A címlapon szerepeltetett mottók azonban a teljes 1837-es évfolyamban megmaradnak, a szerkesztők nagy tudatossággal igyekeztek kihasználni a jelentésadásnak ezt a formáját is.

A számottevő anyagot, idézetet jelentő mottók a tartalomjegyzék alatt, a Tartalomtól és a nyitó cikktől is vonallal elválasztva, a szerzőknek csupán a vezetéknevét megadva (gróf Széchenyi, Kölcsey, Kazinczy stb.) szerepelnek a címlapon. Mivel az Athenaeum hetente kétszer, csütörtökön és vasárnap jelent meg, s az egész évfolyam minden lapszámához új mottót választottak, száz fölötti mottóválasztást lehet vizsgálni, illetve műfaji, szerzői (stb.) preferenciákat kijelölni. Természetesen a teljes áttekintésre nincs lehetőség, ezért előbb a mottóhasználatról általánosságban próbálok következtetéseket levonni, majd pedig néhány példán keresztül a közölt tanulmány és a mottó viszonyát megvizsgálni. Meglátásom szerint az idézett mottók anyaga a sajtótörténeti kontextuson kívül lehetőséget nyújt arra is, hogy egy-egy kiemelt, leggyakrabban idézett szerző (Berzsenyi, Kölcsey, Széchenyi) esetében egy részletes vizsgálat megállapításokat vonjon le arra vonatkozóan, hogy mennyiben tér el egymástól a szerkesztők irodalomtörténeti értékelése és mottóhasználata. Vagy Bajza kifejezését idézve: mi történik akkor, ha a „literatura […] journalisticává”20 olvad fel. Ez különösen Berzsenyi esetében lehet érdekes: például a nyitó szám mottójának („Az ész az isten, melly minket vezet, / Az ő szavára minden meghajol.”) forrásaként szolgáló, A Pesti Magyar Társasághoz című episztola már Kölcsey 1817-es kritikájában negatív megjegyzéseket kap,21 s egyértelmű, hogy az ugyanebben a lapszámban közölt Vörösmarty emlékóda (Berzsenyi emlékezete) sem ezt a felvilágosodáshoz szorosan kötődő, didaktikus rétegét értékeli nagyra, tartja jelentősnek a szerző életművében. Vagyis: az Athenaeum mottóválasztásában akár élesen elválhat egymástól esztétikai-irodalomtörténeti, illetve eszme- és politikatörténeti szempont. S ismét más módszertani elvet kellene alkalmazni a kortárs Széchenyi esetében: az Athenaeum rendkívül gyakran választ tőle is mottót – sőt az itt részletesebben nem tárgyalt melléklap, a Figyelmező a nevét babérkoszorúval övezve, címlapvignettában közli –, holott tudható, hogy Széchenyi nem szimpatizált az Athenaeum irányával, túlzóan radikálisnak és demagógnak tartotta, s egy alkalommal még Naplójába is bejegyezte, hogy az „Athenaeumban az arisztokrácia bemocskolódott”.22

Az Athenaeum teljes, 1837-es évfolyama kizárólag magyar szerzők művéből vett mottókat használ. Bár közvetlen forrással nem támasztható alá, de mégis szinte bizonyosan kijelenthető, hogy a szerkesztőség a mottóhasználat lehetőségét, jogát kizárólag magának tartotta fenn: az évfolyam lapszámaiban, a címlapon kezdődő írások egyike sem használ saját mottót, s ilyen jelentős számú anyagnál valószínűtlennek tartom, hogy ne jelentkezett volna erre igény. Vagyis a publikált, szerkesztett anyag is a tudatosság, a fentebbiekben említett aktualizáló cél folyamatos fenntartására irányult, a szerkesztők ügyeltek arra, hogy ne kerülhessen feszültségbe, az ő értelmezési szándékuktól eltérő kontextusba egy szerzői mottóval a közölt írás.

Az Athenaeum első évfolyamának 105 lapszáma 26 szerző műveiből választ mottót: 14 szerző (Fáy András, Csokonai, Virág Benedek, Horvát István, Eötvös József, Vitkovics Mihály stb.) neve csupán egy-egy alkalommal bukkan fel, Jósika Miklós kétszer, de Kazinczy vagy Kisfaludy Károly is csupán négy lapszámban kap helyet. Az áttekintés alapján egyértelműen kijelölhető a szerkesztők mottóválasztási preferenciája: Kölcseytől 19, Berzsenyitől 15, Széchenyi Istvántól pedig 13 alkalommal szerepel az Athenaeum címlapjára emelt idézet. Őket követi Vörösmarty 9 mottóval, s a másokra vonatkozó gyakorlattól eltérően a Csongor és Tündéből vett, kétszer is szerepeltetett mottó esetében megadják a mű címét is. A számadatokból egyértelműen levonható az a statisztikai jellegű következtetés, hogy az említett, kiemelt szerzők minden „második” lapszámban szerepelnek, jelenlétük folyamatosnak tekinthető az első évfolyamban. S mindezzel együtt egy új, a közölt írással kapcsolatot teremtő kontextussal gazdagodnak, a mottó és a főszöveg viszonyában legitimáló szerepet, illetve előzmény jellegű funkciót képesek egyszerre betölteni.

Az idézettség tekintetében a három, kiugróan magas előfordulást mutató szerző, Kölcsey, Berzsenyi és Széchenyi esetében további kiegészítéseket, a szerkesztői tudatosságra utaló megállapításokat tehetünk. Bár Kölcsey elzárkózott attól, hogy kritikát írjon és közöljön az Athenaeumban, sőt a kritikáról, folyóirat-kiadásról vallott felfogását a lapszerkesztőkétől eltérőnek ítélte meg Vörösmartyhoz írott, idézett levelében, a mottókon keresztül a szerkesztők mégis érvényesíteni tudták az általa képviselt értékrendet. Az Athenaeumban ő képviseli karakterisztikusan az irodalom esztétikai alapokon nyugvó felfogását, illetve az irodalom és a nemzeti élet szoros kapcsolatát. A Muzárionban megjelent Jegyzetek a kritikáról és a poézisről című esztétikai írásából választanak mottót a Dramaturgiai töredékekhez, s több alkalommal idéznek a komikum-tanulmányból, a színházat a „közmíveltség” egyik fontos mértékének tekintő Játékszínből, illetve a Nemzeti hagyományokból. Kölcsey lírai műveinek idézése alulmarad az értekező, kritikusi életművel szemben, s teljesen egyértelmű, hogy költőként az Athenaeum Berzsenyit helyezi kiemelt pozícióba a mottók, az idézettség alapján, s őt „követi” Vörösmarty lírai munkássága. Kölcsey, Berzsenyi idézettségéhez hasonló megállapítást tehetünk Széchenyivel összefüggésben: a mottóhasználat visszaigazolja, megerősíti azt az általános irodalom- és sajtótörténeti megállapítást, miszerint a szerkesztők – különösen a kezdeti időben – „Széchenyi hívei” voltak, az Athenaeum pedig szorosan kötődött Széchenyi munkáinak eszmeiségéhez, nemzeti koncepciójához.

Némileg meglepő viszont, hogy a teljes első évfolyamban milyen ritkán, mindössze négyszer bukkan fel Kisfaludy Károlytól származó idézet, holott Toldy Ferenc beköszöntő, helyzetértékelő irodalomtörténeti áttekintése korszakos jelentőségűnek tekinti Kisfaludy irodalmi szerepét. A mellőzöttség azonban minden bizonnyal csak látszólagos, hiszen az Athenaeum indulásával párhuzamosan, 1836 végén alakul meg a Kisfaludy Társaság, s „első, egyszersmind alkotó ülését” 1837. február 6-án nyitotta meg Toldy Ferenc.23 A társaság az intézményesített kereteken keresztül az Athenaeumnál lényegesen nagyobb és önálló teret tudott biztosítani a Kisfaludy-kultusz megalapozására, az „örökség” tovább hagyományozására, s az évenkénti pályázati kiírásokon keresztül az irodalmi tendenciák befolyásolására, mindez pedig közvetve lehetővé tette azt is, hogy a lapalapítás évében, 1836-ban elhunyt Berzsenyinek mindenkinél karakterisztikusabb (nemzeti) költői szerep nyílhasson meg a lap hasábjain. Vörösmartytól az első számban közölt Berzsenyi’ emlékezete24 tulajdonképpen a Kisfaludyéhoz hasonló kultuszépítést kezd meg a szerző halála után, s később lírai életművének kiemelt idézésén keresztül.

Az Athenaeumban közölt mottók mindegyike, egy kivétellel – mint az előbbiekben említettem – ismert, nevesített szerzők publikált művéből származik. Az egyetlen kivétel Kölcsey fontos, először itt közzétett írása, A férj-ölő. Törvényszéki beszéd műfaji megjelölésű szövegével együtt közzétett mottó. A mottó szövege – „Bírák! végzéseiteket igazságszeretet és mély megfontolás vezesse, mert ti istennek vagytok e’ földön képviselői ’s isten szemmel tartja a’ maga sáfárjainak cselekedetét.” – a forrásmegjelölés szerint egy régi egyházi beszédből származik.25 A lap addigi mottóhasználatától jelentősen eltérő (szerzői név nélküli egyházi beszéd) szöveg önmagában is figyelemfelkeltő szerepű, sőt jelentése tovább gazdagodik, ha legalább vázlatosan áttekintjük a megjelenés idején hozzárendelhető elsődleges kontextusokat.

A mottókra általánosságban is jellemző, tartalmi-tematikus kapcsolaton kívül az idézet a közölt Törvényszéki beszéddel műfaji koherenciát (’beszéd’) teremt, illetve felerősíti a Kölcsey-szöveg jogi, jogelméleti felfogását: a törvényszéki bíráskodás, s azon belül különösen a halálbüntetés bírói-emberi felelősségét, Isten „ítélőszékének” mindenek felett álló, transzcendens mivoltát, s ezzel összefüggésben a halálbüntetésnek a bírói gyakorlatból való kiiktatását. Az Athenaeum már az első lapszámok egyikében, jóval Kölcsey írása előtt megkísérelt egy franciából fordított cikket publikálni a témáról, de a közlés végül a cenzurális tiltás miatt nem valósult meg: „Nem régiben két czikkelyt [cikket] egészen kitörölt a’ censor. Egyik arról szólt, mi teszi hosszu életüvé az országokat, a’ másik a halálos büntetésről, egy igen szelid s’ tisztán emberileg tartott értekezés franczia után. ’S mi ezeket ’s az efféléket megtartjuk boldogabb időkre ’s újabb hasonnemüekkel szándékunk koronként szerencsét kísérteni.”26 Számos, a témához kapcsolódó írást lehetne idézni akár az Athenaeum későbbi számaiból is, de ezúttal elegendő arra a nem sokkal később, 1839-ben kiírt akadémiai pályázatra utalni, amely tárgyalandó kérdésként a „büntetés értelmét és célját” fogalmazta meg, illetve külön kitételként a bírói ítélet legsúlyosabb formájának alapjára, értelmére kérdezett rá: „találhat-e köztük helyet a halálbüntetés”, s milyen sikerrel?27 A pályázat legjobbnak ítélt, győztes munkája az Athenaeumban is publikáló, utazási naplójából részleteket közlő Szemere Bertalan A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről című értekezése lett. A nyertes pályaműről (Vörösmarty, Bajza, Toldy baráti köréhez tartozó) Stettner György által írott értékelés főbb vonalaiban Kölcsey szövegének szemléleti hátterével is összeegyeztethető: a bírói hivatás, a büntetés „vezérelve” abban foglalható össze, hogy „az igazságnak az emberiséggel [emberséggel]”, az „észnek a szívvel” kell kibékítő, harmonikus kapcsolatba kerülnie.28

A törvényszék szerepére, a bírói ítéletekre irányuló megkülönböztetett szerkesztői figyelem, s az ezzel összefüggő szigorú cenzurális tiltás háttere egyértelműen a korabeli politikai eseményekben, elsősorban az országgyűlési ifjak, Lovassy László, Lovassy Ferenc, Tormássy László letartóztatásában, az ellenük indított felségsértési perben jelölhető meg. Deák 1837 januárjában már másodjára ír feliratot az uralkodóhoz az „országgyűlési ifjak ügyében”, hogy az „ellenek folytatni kezdett törvénytelen lépéseket” szüntesse meg az uralkodó, sőt a felirat zárlatában Deák kitér Wesselényi szintén „hívtelenségi [hűtlenségi] pörrel való” üldöztetésére is, s ugyancsak a „pörnek végső” eltörlését kéri.29 Vörösmarty Kölcseyhez írott, 1837. februári levelében felháborodva, sőt átkozódva számol be az országgyűlési ifjakat ért jogtalan, megfélemlítő koncepciós perről: „Az ifjak’ dolgát, úgy beszélik, a’ napokban felveszi a királyi tábla. Ha csak valamennyire becsületesen itélnek, a’ vármegyék felkiáltásának köszönhetni, különben alig lehet Pilátus a’ világon, ki Krisztus felfeszítésére alkalmasb volna, mint ők. Verje meg őket a’ lelkiisméret halálok’ óráján.”30

A férj-ölő publikálására az Athenaeum 1837. június 11-ei számában került sor, s itt helyezték el a műhöz a szerkesztők a bíráskodás és az isteni hatalom közötti korrelatív viszonyt megfogalmazó mottót. A megjelenés idején tapasztalható, az országgyűlési ifjak nemzeti, közéleti jelentőségű peréből eredő politikai feszültségeket tovább fokozta, hogy 1837. május 5-én éjjel Kossuthot letartóztatják a zugligeti Istenszeme fogadóban. Az eset a felségsértési perek jogi következményeinek mérlegelésével párhuzamosan már szorosan összekapcsolódott a „szabad sajtó és a szabad véleménynyilvánítás” jogának és lehetőségeinek kérdéseivel is.31 Vagyis ebben a komplex politika- és sajtótörténeti kontextusban jelölhetjük ki Kölcsey írásának és az elé illesztett mottónak a megjelentetését.

A régiség hangsúlyozásával a szerkesztők a szakrális-isteni igazságra való hivatkozás mellett a hagyomány erejével is próbálták megerősíteni A férj-ölő érvelésének, konklúziójának relevanciáját. A Kölcsey-szövegtől eltekintve a mottók a publikált szöveg aktualitását a tárgyalt téma nemzeti meghatározottságától (angol, francia stb.), történeti idejétől függetlenül azzal kísérlik meg fokozni, hogy a közelmúltból származó idézet szerzője tulajdonképpen már igényként, a hazai viszonyokra vetített kritikaként korábban megfogalmazta a cikkben kifejtetteket. Ezáltal pedig megfordul az a tipikus reformkori szemlélet, amely a jelenkori nemzeti életet az elmaradottság narratívája alapján, múlt és jelen relációjában kísérli meg elhelyezni: a magyar nemzeti múltban, elsősorban az irodalmi hagyományban már artikulálódott az a korszerű államisághoz, társadalmi berendezkedéshez, pedagógiához, a nők helyzetének javításához (stb.) szükséges elvi keret, amely más nemzeteknél virágzó nemzeti-kulturális életet hozott létre, tehát lényegében a politikai hatalom – nem pedig a szellemi elmaradottság – okolható azért, hogy a társadalmi változás lehetetlenné válik. Ez a kontextus megegyezik azzal a korábban idézett titkosrendőri jelentéssel, amely a mottóhasználat, az „idézgetés” lényegét a „liberális” és „demokrata” elődök (fonák) keresésében, s a jelenre alkalmazott felforgató hatásában látta. Egyik fontos eredője pedig az 1830-as korszakhatárhoz, Széchenyi írói-politikai fellépéséhez, s természetesen az Athenaeum mottói között is szereplő Hitelhez kapcsolható. A törekvésre tekinthetünk úgy is, mint a még lehetséges keretek között az Athenaeum politikai-közéleti lappá, sőt a heti kétszeri megjelenés alapján „újsággá” formálására, s ebből a szempontból az Athenaeum valóban Kossuth lapjának, az 1841. januári megindulásával sajtótörténeti áttörést hozó Pesti Hirlapnak az előzménye is.

A fentiekben elmondottak azonban még nem indokolnák a lap egészétől eltérő, egyedi mottóhasználatot, hiszen más szövegekhez használt, szerzői névvel jelölt, különösen a Berzsenyitől, Széchenyitől vett mottókkal is képesek voltak a szerkesztők hasonlóan összetett jelentést létrehozni. Ezúttal viszont kivételes módon a mottó a szöveg műfajával („Törvényszéki beszéd”32) is szoros kapcsolatot teremt, s erőteljes aktuálpolitikai jelentésréteget, olvasatot kap. A Wesselényi ellen indított felségsértési perben ugyan ekkor még tevőlegesen nem vesz részt Kölcsey, de közismert, hogy Wesselényi szatmári beszédének következményeivel összefüggésben mondott le a követségről, s már 1836 decemberében feliratban tiltakozott Kossuth kéziratos lapjának, az Országgyűlési Tudósításoknak a vármegyei tiltása ellen.

A mottó szerint régi egyházi beszédből származó szöveg forrását a Kölcsey-szakirodalom nem azonosította, a felekezeti hovatartozás ebből következően szintén ismeretlen. A publikáció idejének politikai kontextusa, a levelezésből jól azonosíthatóan a szerkesztők közvetett személyes érintettsége, s a korábbiaktól eltérő, egyedi mottóhasználat alapján joggal feltételezhető, hogy A férj-ölő szövege elé álidézet, tehát valójában Bajza, Toldy vagy Vörösmarty által fogalmazott szöveg került. Az Athenaeum nem csupán a Kölcsey-mű időzített publikálásával, hanem ilyen módon is igyekezett kihasználni a mottókban rejlő, sokrétű párbeszéd lehetőségét, s tovább gazdagította azt a figyelemre méltó szerkesztői rutint, amelyet már a folyóirat megindulásakor érzékeltek a hatóságok, de valódi hatalmi ellenszert nem találtak vele szemben. A bírói, törvényhozói, sőt közvetve az uralkodói hatalom transzcendens eredetére való figyelmeztetés, s ezzel az eredettel elválaszthatatlanul összekapcsolódó morális elvárás a kortárs értelmiség, sőt a közvélemény előtt is alighanem könnyen értelmezhető, határozott politikai állásfoglalás volt a felségsértési, hűtlenségi perek szereplőivel kapcsolatban.

1837-es első évfolyam után az Athenaeumban megszűnik a lap élére helyezett mottóhasználat, a szerkesztők 1838-tól már nem élnek ezzel a korábban páratlan következetességgel és tudatossággal használt paratextuális eszközzel. Az új évfolyamban bekövetkező változás arra enged következtetni, hogy mindez nem külső, hatalmi okokból, hanem belső, szerkesztői döntés alapján történt. A mottóhasználat áttekintése azt mutatja, hogy egy-egy írás újszerű, a szerkesztők kulturális, politikai koncepciójának megfelelő mottóval való kiegészítése akár az eredeti szerzői szándéktól eltérő, a cikkben közvetlenül nem megfogalmazott jelentést is képes volt a szövegekhez rendelni, illetve képesek voltak sajátos párbeszédet teremteni eltérő regiszterek, eltérő nemzeti viszonyok között, A férj-ölő című Kölcsey szövegen keresztül pedig akár egy aktuális politikai kérdéshez hozzászólni. Az első évfolyam mottóinak vizsgálata egyben visszaigazolta a szerkesztők közül főleg Bajzának és Vörösmartynak azt a közismert, a harmincas években önálló művekben egyaránt kimutatható, Kölcseyhez, Berzsenyihez, Széchenyihez fűződő meghatározó viszonyát, amely az Athenaeumban – a mottók alapján – erőteljes kanonizációs törekvésekkel kapcsolódott össze.

1	A tanulmány az NKFIH által támogatott OTKA K 132124 „Történetek az irodalom médiatörténetéből” kutatási projektum keretében készült.
2	Az Athenaeum „a reformkor egy szakaszában a hazai szellemi erők teljességének fókusza volt, az a műhely, ahonnan a polgári átalakulás liberális ideológiája szétáradt, s munkába vette a közvéleményt”. Lukácsy Sándor, „A liberalizmus műhelye és terjesztője”, in Lukácsy Sándor, A hazudni büszke író: Válogatott tanulmányok, 150−155 (Budapest: Balassi Kiadó, 1995), 150.
3	A színház 1837. augusztusi megnyitója után Magyar nemzeti színészet címmel S.[chedel] F.[erenc] tesz közzé apologetikus hangnemű írást a magyarországi színészképzés elmaradottságának okairól, s veszi védelmébe, kér türelmet az előadások színvonalának, a színészi játéknak túlzó bírálatával szemben: „Azért még most is bizonyos fokig engedékenyeknek kell lennünk; el nem fedezni semmi hibát, de el nem ijesztenünk, el nem kedvetlenítenünk az iparkodót, ’s csak az elbizottságot, makacsságot, szorgalmatlanságot büntetnünk.” S.[chedel] F.[erenc], „Magyar nemzeti színészet”, Athenaeum, 1837. augusztus 24., 253–256, 256. Az idézet meghatározza azt az alaphangot is, amit kezdetben az Athenaeum képviselt a játékszíni krónika kritikáiban.
4	„Kölcsey Ferenc Vörösmarty Mihályhoz és Schedel Ferenchez [Nagykároly, 1836. december 2.]”, in Vörösmarty Mihály, Levelezése II., szerk. Brisits Frigyes, Vörösmarty Mihály összes művei 18, 88–89 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965), 89.
5	Schedel Ferenc, D.[r]. „Visszatekintés literaturánkra 1830–[183]6”, Figyelmező az egyetemes literatura’ körében, 1837. jan. 10., 1–3, 1.
6	Az írók „criptogám” (virágtalan) és „parasita” állapotán Toldy minden bizonnyal a magányos, társak nélküli alkotásra, illetve az írók intézmények, „érdekképviselet” nélküli kiszolgáltatottságára (parazita) utal.
7	Uo.
8	„Vörösmarty Mihály Kölcsey Ferenchez [Pest, 1837. április 12]”, in Vörösmarty, Levelezése II., 100–101, 101. Vörösmarty ironikus megjegyzése Gebhardt Xavér Ferencre (1791–1869) és Perger Jánosra (1791–1838) vonatkozik, előbbi orvosként a Természettudományi, Perger pedig a Törvénytudományi Osztály rendes tagja volt 1837-ben.
9	Athenaeum, 1837. [Tárgymutató] A szövegeknek ezt a figyelemre méltó paratextusát nem használta fel a Kölcsey-szakirodalom: sem a kritikai kiadás, sem a művekről írott tanulmányok nem említik a sajátos szerkesztői értelmezést. A besorolás nyilván szorosan összefügg a kiadások címhasználatával: mindkét címhez műfajjelölő alcím (törvényszéki beszéd és védelem) kapcsolódik, ezek azonban elmaradnak a későbbi, Kölcsey halála utáni kiadásokban. Kézirat hiányában nem dönthető el, hogy – politikai megfontolásból – az Athenaeum szerkesztői egészítették-e ki a címet, vagy a publikáció címadása a szerzői szándék alapján történt. in Kölcsey Ferenc, Szépprózai művek, szerk. Szilágyi Márton, Kölcsey Ferenc minden munkái: Kritikai kiadás (Budapest: Universitas Kiadó, 1998), 180–196.
10	Kókay György, szerk., A magyar sajtó története, I, 1705–1848 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979), 498.
11	Az Athenaeum munkatársainak és a Pesti Magyar Színház megnyitása után, 1837-ben alakult, a későbbi Nemzeti Kör alapját jelentő Kör tagjainak összevetése, a személyi átfedések megállapítása és értelmezése önálló tanulmányt kívánna – itt annyit érdemes csupán megjegyezni, hogy jelentős azonosság mutatkozik a munkatársi gárda és az „irodalom és művészet barátainak egyesülete”, a Kör tekintetében.
12	Az Athenaeum díjazása kezdetben „egy nyomtatott ívet […] 20 váltó forinttal” honorált. Lukácsy Sándor, „Az Athenaeum megalapítása” in Lukácsy Sándor, A hazudni büszke író…, 134–149, 135. Szalisznyó Lilla, „Pennával teremtett egzisztencia: Vörösmarty Mihály és Bajza József megélhetési viszonyai 1837–1843 között”, Irodalomtörténeti Közlemények 116, 2. sz. (2012): 189–209, 194.
13	Bajza József, [„Előrajz”], [1.] Az [Előrajz] cím nélkül, önálló, egyoldalas kisnyomtatványként („Pesten, december’1. 1836.”) jelent meg, s a Jelenkor és a Hazai Tudósítások december eleji példányaival szétküldött beharangozóként funkcionált. Az idézet az Athenaeum egyik 1837-es számához kötött példányból származik.
14	A támadások többsége a jövedelemmel járó akadémikusi tagság és a szintén jövedelemmel járó lapszerkesztés egymást kizáró mivoltára alapozódott, vagyis arra, hogy a szerkesztés és a munkatársi kapcsolat a tudományos munkától vonja el a szerzőket.
15	Uo.
16	A protestáns író kifejezés itt nyilvánvalóan nem a vallási hovatartozásra, hanem a fennálló viszonyokkal szemben álló, az ellen tiltakozó, protestáló szerzőkre utal, ahogyan a szöveg későbbi részében a protestáns párt is, melynek – a katolikus vallású – Vörösmarty is egyik tagja.
17	Horváth Károly, „Vörösmarty Mihály műveinek gyűjteményes kiadásairól”, in Vörösmarty Mihály, Kisebb költemények I. (1826-ig), szerk. Horváth Károly, Vörösmarty Mihály összes művei 1, 315–358 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960), 330.
18	A titkosrendőri jelentést idézi: Kósa János, „Az Athenaeum és a bécsi rendőrség”, Irodalomtörténet 31, 3. sz. (1942): 134–139, 134.
19	Czuczor említett, 1836-ban megjelent kötetének „enyelgő” verseit (Kezdődő szerelem, Az alvó szép, Egyetlen szerető stb.) sokan támadták, összeegyeztethetetlennek tartották a bencés szerzetesi szellemiséggel, a támadások következményeként 1837 júniusában Pestet is el kellett hagynia, s visszatér a Pannonhalmi Bencés Főapátságba.
20	Bajza József, [„Előrajz”], [1.]
21	Kölcsey „durva Jambusokba öntött Declamatioknak” tartja Berzsenyi episztolaköltészetét. Kölcsey Ferenc, [„Berzsenyi Dániel versei”], in Kölcsey Ferenc, Irodalmi kritikák és esztétikai írások, I, 1808–1823, szerk. Gyapay László, Kölcsey Ferenc minden munkái: Kritikai kiadás, 53–61 (Budapest: Universitas Kiadó, 2003), 60.
22	A naplóbejegyzés időpontja 1841. november 22. Az eredeti német nyelvű szöveg név szerint is megemlíti a szerkesztőket, illetve Széchenyi kiírja egy külön lapra az arisztokráciát sértő cikkek egy-egy mondatát is. „In Athaeneum [sic!] wird die Aristocr[atie] besudelt. Schedel, Vörösmarty und Bajza haben die Redaction. – Macht mich ausnehmend traurig.” Széchenyi István, Gróf Széchenyi István naplói V (1836–1843), szerk. Dr. Viszota Gyula, Magyarország újabbkori történetének forrásai: Gróf Széchenyi István összes munkái (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1937), 517. A kifogásolt mondatok: „Az aristocratia mindenütt egyenlő, hazája nincs, csak alattvalói vannak.” Ilosvay Rudolf, „Böngészet”, Athenaeum 5, 47. sz. (1841. október 17.), 752. „A’ democratiát haragra lehet lobbantani, de szíve van ’s igy megindítható; az aristocratia ellenben hideg marad ’s nem bocsát meg.” Lauka Gusztáv, „Böngészet”, Athenaeum 5, 56. sz. (1841. november 7.), 864. Az Ilosvaytól kiírt mondat a nemzetietlenség vádján keresztül szinte pontosan megegyezik Vörösmarty Az úri hölgyhöz című, szintén 1841-ben megjelent költeményének – „nincsen hazád – / Nincsen nemzeted, – nincs mondható neved” – az arisztokráciáról adott felfogásával.
23	N. n., „Történetek”, A Kisfaludy-Társaság Évlapjai 1, (1837–38): 19–26, 19.
24	A címet Vörösmarty Újabb munkáiban (1840) Berzsenyi’ emlékére változtatja, s ez az utóbbi cím marad meg a későbbi, életében megjelent kiadásokban is. A költemény az év végén, Kölcsey akadémiai emlékbeszédét (1836. szeptember) követően íródott, feltehetően az Athenaeum számára. A folyóiratban ez az első publikált lírai mű, s a nyitószám, mint idéztem, mottót is Berzsenyitől választ.
25	Athenaeum 1, 47. sz. (1837. június 11.), 369.
26	„Vörösmarty Mihály Kölcsey Ferenchez, Pest, 1837. február 13.”, in Vörösmarty Mihály, Levelezése II. [1831–1855], szerk. Brisits Frigyes, Vörösmarty Mihály összes művei 18, 97–99 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965), 98.
27	Szemere Bertalan, A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről (Buda: A Magyar Királyi Egyetem betűivel, 1841), III.
28	Uo., IV.
29	Deák Ferenc, „Felirat az uralkodóhoz az országgyűlési ifjak ügyében (Zalaegerszeg, 1837. január 9.)”, in Deák Ferenc, Válogatott politikai írások és beszédek I, 1825–1849, szerk. Molnár András, Millenniumi magyar történelem: Politikai gondolkodók, 193–197. (Budapest: Osiris Kiadó, 2001), 197.
30	„Vörösmarty Mihály Kölcsey Ferenchez, Pest, 1837. február 13.”, in Vörösmarty Mihály, Levelezése II., 99.
31	Pompéry Aurél, Kossuth Lajos 1837/39-iki hűtlenségi perének története kapcsolatban Wesselényi Miklós báró hűtlenségi és az Ifjak felségsértési perének történetével (Budapest: A Szent-István-Társulat Könyvkiadó Rt. bizománya) 1913, 9. A királyi jogügyi igazgatóság 1835 és 1838 között összesen huszonkét hűtlenségi pert indított, vagyis a koncepciós perekként érzékelt esetek miatti elégedetlenség lényegesen nagyobb lehetett, mint azt az itt említett helyzetek mutatják. Mindez nyilván erőteljesen, szinte kényszerítő erővel befolyásolta a szerkesztőséget, hogy lehetőségeihez mérten az Athenaeum is foglaljon állást a kérdésben.
32	Megjegyzendő, hogy Kölcsey műveinek első összkiadása más címmel, műfajjelölés nélkül – 1812-ben, P. J.’ számára – közli a szöveget: Kölcsey Ferenc minden munkái II. Kiadta Eötvös József, Szalay László, Szemere Pál. (Pest: 1840–1848), 111–123. A cím eltérésének okáról és a címváltozatokról lásd Szilágyi Márton jegyzeteit a kritikai kiadásban: Kölcsey Ferenc, Szépprózai művek…, 180–190.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero