Petőfi emlékezetének története nem választható el az 1850-es évektől felívelő, itthon első virágkorát élő illusztrált sajtó történetétől. A Bach-rendszer fokozatos konszolidációjával mennyiségi és minőségi emelkedés, valamint laptípusok szerinti differenciálódás kezdődött meg a hazai sajtótermékek kínálatában. A 18. század végi és reformkori előzmények után az 1850-es években alakultak ki az igényes és nagy mennyiségű sajtóillusztráció közlésének intézményes, személyi és technológiai feltételei: például a nyomdák és kiadók, a szakemberek és művészek megjelenése, valamint az olcsó és gyors grafikai sokszorosítás módszere. A jó minőségű kőrajzok (litográfia) és a tónusos fametszetek (xilográfia) elterjedésével általánossá váltak a hazai sajtóban is a képmellékletek, szöveg közé tördelt képek és a – dolgozatom központi tárgyát is adó – jutalomképek. E változások tükrében formálódtak a vizuális alkotások hétköznapi használatának könnyű befogadást támogató alkotói és befogadói eljárásai, a verseny hatására erőteljesen professzionalizálódó piaci-gazdasági körülményei, valamint a sajtó nemzeti eszméket népszerűsíteni vágyó társadalmi-politikai közege.1 E folyamatok nyilván a költőket, művészeket ábrázoló reprezentációkat is érintették; ahogy arra Belting nyomán Porkoláb Tibor is felhívja a figyelmet, ezen ábrázolások voltak a „nagy emberek” halhatatlanságának legfőbb garanciái, a közösség nagyjainak emlékezetét fenntartó „rituális memóriagyakorlatok”.2 Jelen dolgozat annyiban mutathat túl (időben előre és hátra) szűkebb tárgykörén, amennyiben elfogadjuk Porkoláb megállapítását a hazai költőábrázolások mindenkori Petőfi-központúságát illetően: „A Petőfi-centrikus konstrukció gyakran még Csokonait és József Attilát is valamiféle »elő«-, illetve »utó«-Petőfivé lényegíti át. Ennek megfelelően A Magyar Irodalom Pantheonját lezáró József Attila-fotó az »olajnyomatok Petőfijére« játszik rá.”3