Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

A kampány mérlege

A Hölgyfutár műlapakcióját érdemes az 1856 óta Tóth Kálmán által szerkesztett napilap általános szerkesztési gyakorlatán belül értékelni. A lap legfőbb vonzereje az volt, hogy nagy mennyiségű és magas minőségű képet közölt, emellett különböző értékes tárgynyereményekkel jutalmazta olvasóit. Például rendszeresen ékszereket, kiegészítőket, melltűt, könyveket, olcsóbb arcképeket és más tárgyakat sorsolt ki a – gyakran olvasók által beküldött – képtalányok, rébuszok megfejtői között.1 Tehát Tóth Kálmán az előfizetési kampánnyal a két legnépszerűbb szerkesztői fogását kapcsolta össze. Feltételezhetően a Pesti Műegylet nyomán figyelt fel a műlapok vonzerejére, hiszen a rohamosan bővülő szervezet legfőbb toborzó eszközei a tagság között kisorsolt reprodukciók voltak.2 A Petőfi Debrecenben sikere mindenekelőtt új előfizetőket, tehát gazdasági hasznot hajtott. Egy 1858. január 9-i, „Nyílt posta” rovatban tett megjegyzés is a jutalomkép nem várt mértékű népszerűségére utal, melyben Tóth Kálmán magyarázkodni kényszerült a postázás leállása miatt: „az előleges nyomatásban tett számitásunkat előfizetőink száma fölülhaladja”.3 (A szétküldéssel párhuzamosan közölt névsor alapján Tóth Kálmán először körülbelül 500 példányt rendelhetett a litográfiából.) A szerkesztő, úgy tűnik, meglehetősen nyílt és őszinte, sőt olykor kissé szerény is volt a kiosztott reprodukciók darabszámait illetően: december 30-án arról írt egy türelmetlen előfizetőnek, hogy naponta 40–50 példányt postáznak, majd január 2-án közölte, hogy már több mint 400 darabot küldött ki a műlapból. A szerkesztő szavait igazolja az általa megadott névsor is, sőt a postázott napi darabszámot kissé alá is becsülte. Január 7-én sajnálattal értesítette az olvasókat, hogy az előfizetők nevének közlése lapszerkesztési akadályok miatt olykor elmaradhat, ám a műlapok folyamatos postázása nem állt le. Emiatt nem állapítható meg pontosan, hogy mennyi előfizetője volt a Hölgyfutárnak az akció alatt; annyi azonban tudható a január 7-től már csak csonkán publikált névsor alapján, hogy január 21-én az előfizetők száma biztosan elérte a 645 főt. Ennél valószínűleg jelentősen többről beszélhetünk, hiszen a szerkesztő közlése szerint a március 15-én kisorsolt jutalomképet a 837. prenumeráns nyerte. Ezek az adatok egybeesnek Tóth Kálmán azon állításával, mely szerint 1857 decemberében a lap immáron ezren felüli példányszámban jelent meg, azaz megnégyszerezte az olvasottságát a szerkesztősége előtti, 1856 eleji adatokhoz képest.4 (Ezt erősíti, hogy 1857-ben Barabás Miklós A család virágai című műlapjából 1000 példányt nyomtak ki.)5 A szakirodalom egy része ezzel szemben azt állítja, hogy a Hölgyfutár előfizetői már 1856-ban meghaladták az 1800 főt;6 reálisabbnak tűnik viszont Révész Emese becslése, miszerint a lap csak az évtized vége felé érte el az 1800 előfizetőt.7 Mindent összevetve, pontos számadatok hiányában is megállapítható, hogy a Petőfi Debrecenben jutalomképként való forgalmazása hozzájárult a Hölgyfutár nagy léptékben növekvő olvasottságához, az 1854-es drasztikus visszaesése utáni „másodvirágzásához”.8

A divatlap kampányának értékelésekor a lap látványos önkorrekciós képességére figyelhetünk fel. 1856-ban kínos konfliktus alakult ki a Hölgyfutár és a Vasárnapi Ujság között. A bajt az okozta, hogy egyik lap sem rendelkezett Than Mór Mohácsi csata9 című történelmi festményének jogaival, azonban mindkettő közölni szerette volna. A festmény tulajdonosa (Latinovits Lajos) ügyében eljáró Tomori Anasztáz mindkettőnek engedélyt adott az alkotás sokszorosítására; tervei szerint Tóth Kálmán egy jó minőségű litográfiát adott volna ajándékba az előfizetőinek 1856 nyarán; majd az előfizetési akciót követően Pákh Albert közölte volna szerényebb kivitelű, fametszetes formában. Az először Párizsból megrendelt műlapok azonban csak 1856 végén készültek el, így a két lap egyszerre kezdte el hirdetni a festményt. Ahogy azt Tomori Anasztáz nyílt levele is jelzi, a nézeteltérés a Hölgyfutárt, a Vasárnapi Ujságot és Tomorit egyaránt kellemetlenül érintette.10 Azonban a Petőfi Debrecenben esetében ezúttal a megvásárlással biztosítva volt a festmény kizárólagos sokszorosítási joga a többi lappal szemben. Emellett Tóth Kálmán a festmény reprodukciójának elkészítésével rögtön hazai szakemberekhez fordult a bizonytalan munkaidejű, távoli és költséges Párizs helyett.11 A technológia már adott volt, hiszen az első magyar műlap 1853-ban készült Kovács Mihály Árpád emeltetése című festményéről.

A hazai műlap a Hölgyfutár arculatépítésében is fontos szerepet töltött be, hiszen a magyar reprográfia támogatása a többi lap számára is méltánylandó ügyet szolgált.12 A Petőfi Debrecenben igazolta a szerkesztőség elkötelezettségét, aktív részvételét a hazai művészet pártolásában, vidéki terjesztésében s a nemzeti eszme népszerűsítésében:13 „e kép által meg van mutatva, miként áldozat és helyes választás mellett ide haza is lehet remek képeket állitani ki, anélkül, hogy a költségeket Párisba kellene küldenünk”.14 Azonban Tóth Kálmán nemcsak saját lapja magas színvonalát és hazafias elköteleződését bizonyította a műlappal, hanem felhasználta azt a konkurens orgánumokkal folytatott kommunikációs küzdelmekben is. Már a jutalomkép beharangozása is a konkurens lapok kritizálásával, s a Hölgyfutár sajtópiaci szerepének markáns pozicionálásával zajlott:

„Most igen divattá vált a képek ellen az irodalomban harcolni, sőt egy lapunk is keletkezett, mely miután semmi positiv eszmét vagy irányt nem tudott magának kitüzni, azon negativ dicsőséggel elégedett meg: hogy képeket nem fog adni. […] Ám hadd harcoljanak ők a képek ellen; ha mi egy szép történeti, vagy oly becses genreképet fogunk látni, mint »Petőfi Debrecenben«, megszerezzük, hogy a vidéki közönség is élvezze azt a nemes gyönyört, melylyel a müegylet látogatói e kép iránt el voltak telve […].”15

A napilap november 28-i előfizetési felhívása is figyelmet fordított arra, hogy kiemelje magát a többi sajtóorgánum közül:

„Mert nekünk például nagyon roszul áll az, ha elmondjuk, hogy a Hölgyfutár, mint nagy félives napilap mennyivel többet közölhetett, mint korlátoltabb helyzetű pályatársai: […] Az se igen szép tőlünk, ha kimondjuk, hogy már csak lapunk nagy terjedelménél fogva is mi pontosithattuk össze lapunk körül a legtöbb szépirodalmi erőt, […] végre adott a »Hölgyfutár« az idén egy hijján 40 önálló műmellékletet […]”16

Emellett Tóth Kálmán többször is Orlai képére hivatkozott, amikor visszautasította a Szépirodalmi Közlöny irodalmi minőséget hiányoló kritikáit:17

„Mi valóban sajnálnók a Sz. Közlöny szerkesztőjét, ha benne »Petőfi Debrecenben« »Lendvai a ravatalon« s több ily mellékleteink »nem költöttek volna nemes eszméket,« sőt »szellemét elvonták volna az irodalomtól.« E kegyeletlen dolgot különben a mi képeink nem is cselekedték, mert hisz épen a Sz. Közlöny szerkesztője, Szelestey volt az, kinek szellemét »Petőfi Debrecenben« című képünk, nem hogy az irodalomtól elvonta volna, sőt egy csinos költemény irására ösztönzé, mely pár hó előtt lapunkban jelent meg. Hanem persze, a mit a költő érzett, azt a szerkesztő nem tartozik tudni.”18

Mindez az ötvenes évek második felében egyre élesedő nyílt konkurenciaharc tükrében tűnik figyelemre méltónak. Ekkoriban már a Hölgyfutár (1849–1864) mellett a Budapesti Viszhang (1852–1857), a Divatcsarnok (1853–1863), a Friebeisz István-féle Délibáb (1855–1858), a Napkelet (1857–1862) és a Nővilág (1857–1864) is rendszeresen megjelent.19 Így nem meglepő, hogy a (divat)lapok közötti rivalizálás fokozódott, mely nemcsak a növekvő képkínálatban, intenzív professzionalizációban, hanem gyakran nyílt összezördülésekben, a konkurens orgánumokon való élcelődésben, kritikákban és lejárató célú kísérletekben is megmutatkozott. Például a Hölgyfutár igyekezett nevetségessé tenni Vahot Imre 1857-es, két portrét megélt, kudarcos Magyar Írók Arcképcsarnokát, ahogy Vahot is összetűzésbe került valamennyi konkurens lappal, szerkesztővel, irodalmárral.20

Az élesedő verseny ellenére a Hölgyfutár jutalomképeinek nem igazán akadt vetélytársa a hazai sajtóban. Például a Napkelet képkínálata egy év után már nem tudta tartani a mennyiségi és minőségi versenyt.21 Révész Emese kutatásai alapján úgy tűnik,22 Orlai képét mindössze két műlap előzte meg a magyar sajtópiacon: Than Mór Mohácsi csata és Barabás Miklós A család virágai című kompozíciói, melyek szintén a Hölgyfutár programjához tartoztak. Nem véletlen, hogy a Petőfi Debrecenben a divatlap későbbi előfizetési felhívásában referenciaként szerepelt, s az ajándékozó kampány a továbbiakban is folytatódott. Például műlap készült Jankó János Csokonai a csikóbőrös kulaccsal (1858) című zsánerképéről vagy Madarász Viktor Hunyadi László siratása (1859) című emblematikus történelmi festményéről.

A sokszorosítás Orlai számára is anyagi és művészi sikert hozott. A festő 1857-ben már túl volt pályája első szakaszán: széles körű tanulmányútjain, első szakmai kihívásain, sikerein és szemléletformáló kudarcain. Harminckét évesen, 1854-ben érkezett vissza Bécsből Pestre, majd ezt követően vette el Névery Annát. 1856-ban, édesanyja halála után magához vette egyedül maradt édesapját, s ugyanebben az évben született meg első gyermeke.23 Úgy tűnik, a családalapítás kezdetén álló festő fedezni tudta új egzisztenciáját, azzal azonban számolni lehet, hogy anyagi szükségletei lényegesen megnövekedhettek. Mint említettük, a festményt 231 forint és 50 krajcár áron értékesítette, majd további 200 forintért egy másolatot is készített róla. A műlapok eladásából profitált igazán. Annak ellenére, hogy a festmény megvásárlása után az 1853-as osztrák birodalmi büntetőtörvény értelmében a kizárólagos szerzői jogokkal már Tóth Kálmán rendelkezett.24 Orlai a Politikai Ujdonságokban a saját neve alatt adott fel hirdetést a megvásárolható műlapokról, míg Győrben Prépost Istvánt bízta meg azok terjesztésével.25 Mindez nem volt példa nélküli a korszakban: Than Mór szintén maga árusította az említett Mohácsi csata című festményének műlapos változatát a Hölgyfutár akciója után, holott az eredeti alkotás már Latinovits Lajos tulajdona volt.26 Orlai pénztárkönyve szerint a Hölgyfutár akciója 750 forintot, majd a Lauffer Vilmos és Pfeifer Ferdinánd általi árusítás összesen több mint 350 forintot hozott a konyhára.27 A pénztárkönyv szerint ez az 1330/1530 forintot meghaladó összeg a korábbi bevételek sokszorosát jelenti.28 Ezt az értéket később a Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly találkozását ábrázoló, szintén litográfián terjedő, 2700 forintos összbevételt hozó kompozíció múlta felül 1859-ben. Korábban egy-egy Orlai-kép ára átlagosan 20 és 200 forint között mozgott, kiugró értéknek számított a II. Lajos holttestét ábrázoló, Münchenben készült kompozíció, amely 513 forintért kelt el 1852-ben.29

Eötvös József és Toldy Ferenc 1851-es, Mohács-ábrázolást kritizáló levelei alapján nem zárható ki, hogy kifejezetten gazdasági okok is meghatározták a Petőfi Debrecenben megalkotásának szempontjait (például témáját, méretét, ábrázolásmódját):

„[…] ha Ön a históriai festészetnél marad, s magyar tárgyaknak akarja szentelni művészetét, nem szükség más, minthogy tárgyait a legújabb történetekből válassza, s jót merek állani, hogy nemcsak a közfigyelmet magára vonandja, hanem – főképp ha kisebb képeket készít, tisztességes honoráriumra is számolhat.”30

„Mindenekelőtt: hogy játszhatott Kd. oly kétes játékot? Egy műtől feltételezni egész jövendőjét! […] Ez idő alatt Kd. legalább hat kis képet festhetett volna, egyet, kettőt, bizonyosan megvesz az egyesület, s egyet, kettőt privátusok, s lett volna pénz, lett volna tetszés, lett volna név!... […] De Kd. ... ne csüggedjen, […] Készítsen egy újat, de kicsinyt, s küldje el. Könynyebb lesz egyhatod rész ekkoráért 2–3000 forintot nyerni, s míg az elkel, pedig ugyan rajta leszünk, fessen egy másodikat, harmadikat, s így tovább… De semmi allegórikumot (mihezi hajlamát sajnálattal tapasztaltam sokszor), s híven a históriához, az élethez…”31

Az anyagi elismerés mellett presztízst is jelentett egy művész számára, ha műlapon láthatta festményét, hiszen a sokszorosítás biztosította egy-egy alkotás népszerűségét.32 Ezt igazolja a reprodukció korabeli recepciója is: valamennyi folyóirat említést tett sikeréről és színvonaláról.33 Orlai számára kiemelten fontos lehetett ez a népszerűség, hiszen esztétikai írásaiban lelkesen propagálta a nép körében is kedvelt művészetet.34

A Petőfi Debrecenben az iparművészeti Petőfi-ábrázolásokra is hatott: 1873-ban Pap Lajos műasztalos egy szekrényt készített a bécsi világkiállításra, melyet Petőfi mellképével és a Debrecenben keletkezett Boldogtalan voltam…(1844) első négy sorával dekorált.35 Emellett apró öntött fémszobrocskát és képeslapot is ismerünk a kompozícióból.36 A kép később is felbukkant a sajtóban: például 1873-ban a Kis Vasárnapi Ujság című gyermeklap közölte egy jóval szerényebb kivitelű, fametszetes változatát az Egy telem Debrecenben című vers mellett. A Petőfi-emlékezetre is hosszú távú hatással volt: 1884-ben a Magyar Salon képekkel mutatta be a költő debreceni lakásának akkori (1844-hez képest jóval kényelmesebb és mutatósabb) állapotát. A képekhez írt kommentár szerzője pontosan úgy idézte fel az egykori szobát, ahogy azt Orlai ábrázolta, citálva hozzá a Boldogtalan voltam című verset.37 László Fülöp Elek Visszautasított szerelem (1892) című festménye is a kompozíció ismertségét, elterjedtségét mutatja, egyúttal általános hétköznapi, falra függesztett, faliképként való használatát is illusztrálja: a csárdajelenetet ábrázoló kép hátterében, a kocsma faláról a bekeretezett műlap köszön vissza.38 A kompozíció Németh Jánost (későbbi művésznevén: Szentirmay Elemért) is megihlette: 1860-ban Petőfi Debrecenben címmel írt zeneművet, melyet a korszak ünnepelt cigányprímása, „a magyar zene Petőfije”,39 Patikárius Ferkó és Boka Róza játszottak.

1	A képtalányt kezdetben az első beküldő nyerte, de a vidéki olvasókkal szembeni igazságos verseny kedvéért hamar változtattak a szabályokon, és sorsolással döntöttek a nyertesről. N. n., „Képtalányunk”, Hölgyfutár, 1854. ápr. 15., 303.
2	Tóth Kálmán tudósítása a Műegylet műlapjairól: Hölgyfutár, 1856. dec. 9., 1051.; A Pesti Műegylet történetéről: Szvoboda Dománszky Gabriella, A Pesti Műegylet története: A képzőművészeti nyilvánosság kezdetei a XIX. században Pest-Budán (Miskolc: Miskolci Egyetemi Kiadó, 2007); Szvoboda Dománszky Gabriella, „A Pesti Műegylet története: Vázlat”, Budapesti Negyed 9, 2–3. sz. (2001): 65–92.
3	N. n., „Nyilt posta”, Hölgyfutár, 1858. jan. 9., 24.
4	N. n., „Nyilt posta”, Hölgyfutár, 1857. dec. 14., 1239.
5	N. n., „Előfizetés a »Hölgyfutár« július–októberi, és július–decemberi folyamára.”, Hölgyfutár, 1857. jún. 22., 633.
6	Ez az adat Dezsényi Béla és Nemes György sajtótörténeti monográfiája alapján terjedt el. Dezsényi fogalmazását olvasva felmerül a gyanú, hogy talán nem kifejezetten 1856-hoz kötötte ezt a számot, hanem – Révész Emesével megegyezően – általánosan a Tóth Kálmán-féle szerkesztőváltás utáni korszakhoz. A sajtóforrásokban nem találtam nyomát az 1800 előfizetőnek – az ennek ellentmondó szerkesztői adatközlések a főszövegben olvashatók. Dezsényi Béla és Nemes György, A magyar sajtó 250 éve, 1. köt. (Budapest: Művelt Nép, 1954), 136–137.
7	Révész, „A sajtókép mint…”, 420. Ld. még: Nagydiósi Gézáné, „Magyarországi női lapok a XIX. század végéig”, in Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve 1957, szerk. V. Waldapfel Eszter, 193–229 (Budapest: OSZK, 1958), 199.
8	Dezsényi, Nemes, A magyar sajtó…, 138.
9	A korabeli Mohács-ábrázolásokról és az azokról szóló polémiáról: Révész, Kép, sajtó…, 274–281; Sinkó Katalin, „Kontinuitás vagy a hagyomány újrateremtése? Történeti képek a 19. században”, in Mohács, szerk. B. Szabó János, Nemzet és Emlékezet, 471–478 (Budapest: Osiris Kiadó, 2006), 475; N. n., „A Napkelet és a Hölgyfutár című lap polémiája Than Mór Mohácsi vész című képéről”, in Mohács, 500–504; Papp Júlia, „Az 1526. évi mohácsi csata 16–17. századi képzőművészeti recepciója”, in Több mint egy csata: Mohács: Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben, szerk. Fodor Pál és Varga Szabolcs, 149–193 (Budapest: MTA BTK, 2019), 190–193.
10	A kőrajzolatot végül a magyar származású Grimm Rudolf, míg a nyomdai munkálatokat a bécsi Reiffenstein & Rösch nyomda végezte. A Mohács-műlap elkészülésének bonyodalmairól Tomori Anasztáz számolt be a Hölgyfutárban is közzétett levelében: „[…] ama malheurön kivűl, hogy a kép háromszori fotografirozása Párisban nem sikerűlt, a 16 láb nagyságu festmény eredetijének ideszállttása [!] is sok időbe került. De pár hét óta a kőmetszés Than Mór saját fölügyelete alatt a nemzeti muzeumban munka alatt áll, – a rajzot pedig az e tekintetben páratlan ügyességü Grimm eszközli.” Tomori Anasztáz, „A »Mohács« csatakép ügyében”, Hölgyfutár, 1856. nov. 24., 1097. [Kiemelés az eredetiben.] A lapok közötti nézeteltérésről bővebben: Tomori Anasztáz, „Fölvilágosítás”, Hölgyfutár, 1856. dec. 3., 1030.
11	A kőrajz itthoni elkészítésének ötletét a nyilvánosságban a Budapesti Hirlap vetette fel a Hölgyfutár műlapjáról írt cikkében, melyet – a jutalomkép sikerét illusztrálva – Tóth Kálmánék is átvettek a lapjukba. N. n. „Hirharang”, Hölgyfutár, 1857. jan. 20., 61.
12	Ld. N. n., „Napihírek és események: Budapest, december 1.”, Budapesti Hirlap, 1857. dec. 1., 2. „Mi a szerkesztők e buzgóságában igen dicséretes jelét látjuk a hazai művészet előmozdításának, mely csak is ugy emelkedhetik, ha a műegyesület mellett, még más tényezők is közreműködnek arra, hogy festészeink komoly munkára ösztönöztessenek.”
13	Ld. pl. N. n., „Budapesti hírharang”, Hölgyfutár, 1857. dec. 1., 1197.
14	N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. nov. 20., 1159.
15	N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. okt. 10., 1015.
16	Tóth Kálmán, „Előfizetési fölhívás a »Hölgyfutár« Szépirodalom, társasélet, művészet és divat körébeli napilap 1858-dik évi folyamára”, Hölgyfutár, 1857. nov. 28., 1185. [Kiemelés az eredetiben.]
17	Először: Szerk. [Tóth Kálmán], „Egy kis fölvilágositás”, Hölgyfutár, 1858. márc. 9., 220.
18	N. n., „Nyilt posta”, Hölgyfutár, 1858. márc. 19., 256. [Kiemelés az eredetiben.]
19	Révész Emese – Lakatos Éva munkája alapján – az 1856–1857 körüli folyóiratok olvasottsági sorrendjét a következőképpen állítja fel: 1. Vasárnapi Ujság, 2. Napkelet, 3. Nővilág, 4. Délibáb, 5. Hölgyfutár. Révész, „A sajtókép mint…”, 423.
20	N. n., „Lapszemle” és „Nyiltkozat”, Napkelet 1, 3. sz. (1857): 44–45. N. n., „Nyilatkozat”, Napkelet 1, 3 (1857): 48. N. n., „Szerkesztői sürgöny”, Napkelet 1, 50. sz. (1857): 808. A Hölgyfutár tudósítása a kudarcos arcképcsarnokról: N. n., „Megjelent a »Magyar irók arcképcsarnokának« második lapja”, Hölgyfutár, 1857. aug. 3., 776. A Napkelet kritikája a Mohács-műlapról: N. n., „Lapszemle”, Napkelet 1, 1 sz. (1857): 13; N. n., „Lapszemle”, Napkelet 1, 3 (1857): 44–45; N. n., „Szerkesztői sürgöny”, Napkelet 1, 50. sz. (1857): 808. Tóth Kálmán Vahot Imrével zajló 1857-es sajtóharcáról szemléltetésképpen ld. a következő számokat: N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. aug. 1., 772; N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. aug. 3., 776; N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. aug. 14., 815; [Zöld ördög], „A Kárpátok mellől”, Hölgyfutár, 1857. aug. 27., 853; N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. nov. 23., 1167; N. n., „Budapesti hirharang”, Hölgyfutár, 1857. okt. 5., 995; N. n., „Nyilt posta”, Hölgyfutár, 1857. dec. 14., 1240. [A nyomtatott folyóiratban sajtóhiba miatt 1249. szerepel, az oldalszámozás szerint az általam megadottnak kellene szerepelnie.]
21	Révész, Kép, sajtó…, 84–98.
22	Uo., 397–412.
23	Orlai életrajzáról és festményeinek, különösképpen a nagy feltűnést keltő, iskolateremtőnek titulált, mégis elhibázottnak tartott és elutasító kritikai fogadtatásban részesülő II. Lajos király holttestének megtalálása a Csele patakban (1851) című művének recepciójáról bővebben: Szíj Béla, „Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei”, in A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, szerk. Csengeryné Nagy Zsuzsa és Doroghyné Fehér Zsuzsa, 185–198 (Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 1974), 192; Keserü, Orlai Petrics…, 28; Szvoboda Dománszky Gabriella, „Árak, méretek…”, 107; Galamb Zsuzsanna és Zsemberi Laura, „Orlai Petrics Soma irodalmi barátságai”, in Orlai Petrics Soma (Mezőberény, 1822 – Budapest, 1880), szerk. Galamb Zsuzsanna, 10–31 (Budapest: ELTE Művészettörténeti Intézet, 2011).
24	„Az által, hogy a szerző vagy ennek jogutódja a rajzoló vagy képző-művészet művének többszörözési jogáról lemondott, az eredetihez jogát el nem veszti; de ha az eredeti mű maga más valakinek tulajdonává válik, akkor ez, ha az ellenkező kikötve nincsen, a többszörözési kirekesztő jogot is elnyeri […]” Csatskó, Az 1852-ki május…, 409. [Kiemelés tőlem – O. O.]
25	Orlai Petrics Soma, „Alulirt jelenti, hogy a Petőfi Debreczenben…” [apróhirdetés], Politikai Ujdonságok 4, 11. sz. (1858): 128; N. n., „Műlapok” [apróhirdetés], Politikai Ujdonságok 6, 51. sz. (1860): 812.; N. n., „Napló”, Győri Közlöny 2, 46. sz. (1858): 184.
26	Tomori, „A »Mohács«…”, 1097.
27	A könyvárusi forgalmazás bevételei három tételben lettek feljegyezve: Lauffer kiadása mellé 250 forint, Pfeifer nevéhez 100 forint. Továbbá az 1862–63-as évnél egy Szép Ilonka-litográfiákkal összevont 14 forint 20 krajcár olvasható. OSZK Kézirattár/Analekta Ol-Pap/4511, Orlay-Petrich Soma személyi okmányai, pénztárkönyvei és üzleti iratai.
28	A Petőfi Debrecenben elterjedtségéről és feltételezhető pénzügyi vonatkozásairól Rombay Dezső írt először 1913-ban. Rombay Dezső, „Az Orlay-család”. Pesti Napló, 1913. jan. 26., 35.
29	OSZK Kézirattár/Analekta Ol-Pap/4511, Orlay-Petrich Soma személyi okmányai, pénztárkönyvei és üzleti iratai.
30	Eötvös levele Orlainak 1851. április 20. MNG Adattár 2122/1927; Idézi: Keserü, Orlai Petrics…, 36.
31	Toldy Ferenc levélben megfogalmazott kritikáját idézi: Szíj, „Orlai Petrich…”, 192.
32	Szvoboda Dománszky, „A Pesti Műegylet története: Vázlat”.
33	Vö. N. n., „Irodalom művészet és színészet”, Kalauz 1, 17. sz. (1857): 267; N. n., „Hogy áll a világ ?”, Kalauz 1, 24. sz. (1857): 380–381, 381; N. n., „napihírek és események: Budapest, november 11.”, Budapesti Hirlap, 1857. nov. 22., 2; N. n., „Irodalom és művészet”, Vasárnapi Ujság 4, 49. sz. (1857): 534; N. n., „Irodalom és művészet”, Vasárnapi Ujság 5, 10. sz. (1858): 117; N. n., „Budapesti hírharang”, Hölgyfutár, 1857. dec. 1., 1197.
34	„[…] Hogy a müvészetben teljes gyönyörét találhassa a nép, megkívánja, hogy vagy saját jellemét lássa abban visszatükrözve, vagy olly emlékei legyenek benne felelevenitve, a mellyek szivében részvétre találnak, s általában közelebbről érdeklik. Mig tehát a müvészet a nép ismerete s életétől messze álló tárgyakkal tömött régi képcsarnokokban létezik csak, ne keressünk az iránt részvétet a népnél, s ne kívánjuk látni annak áldott hatását az életben […] Véleményem szerint azért mindig csak a müvészetet lehet okolni, ha egy nemzet annak pártfogására fel nem ébredett.” Orlai Petrich Soma, „Levelek a művészetről”, Délibáb 1, 2:20. sz. (1853): 613–617, 614.
35	N. n., „Hírek: Március 15.”, Ellenőr, 1873. márc. 16., 3.
36	A szoborról pontosabb adatokat nem találtam, olykor feltűnik különböző aukciókon, egy példánya a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában van. Hozzáférés: 2021. 12. 30. https://opac.pim.hu/record/-/record/PIM826205. Az első általam ismert fekete-fehér Petőfi Debrecenben-képeslap a Petőfi-centenáriumra készült 1923-ban a Rigler Nyomda kiadásában.
37	N. n., „Petőfi lakása Debreczenben”, Magyar Salon 1, 2. sz. (1884): 204.
38	Rózsa, „Petőfi arca…”, 17. A kép a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Megtekinthető: https://www.delaszlocatalogueraisonne.com/catalogue/works-in-public-collections/genre-picture-spurned-love-also-known-as-rejected-love-or-drowning-your-sorrows-10718, hozzáférés: 2021. 12. 30.
39	Vahot Imre, „Rózsavölgyi Márk és Patikárius Ferkó”, in Vahot Imre, Emlékiratai, 374–395 (Budapest: Khór és Wein, 1881), 379.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero