Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Történeti zsáner: petit genre

Az alkotás (irodalom)történeti zsánerként jelenthette a legnagyobb különlegességet a korabeli olvasóközönségnek, hiszen a Bach-korszakban Orlai képén kívül nem született vizuális ábrázolás a költő életéről.1 Nem sokkal később, az 1860-as évek elején Székely Bertalan készített életrajzi illusztrációsorozatot Pákh Albert tervezett, befejezetlen Petőfi-biográfiájához,2 továbbá 1866-ban Munkácsy Mihály is festett egy korai életképet Petőfi búcsúja a szülői háztól címmel. Lotz Károly a Petőfi-versek illusztrálása mellett kiemelt szerepet vállalt a költő életútjának megfestésében is, hiszen elsőként ábrázolta vizuálisan Petőfi halálát 1863-ban.3 A történeti zsáner fő jellemzője, hogy hősét hétköznapi emberként, populárisabb megközelítésben mutatja be, így a befogadója számára egy könnyebben értelmezhető és átélhető „privát történelem vízióját” nyújtja, átmeneti műfajt képezve a zsánerkép4 és a történelmi festmény között.5 Mint láttuk, Eötvös József maga javasolta a festőnek, hogy történelmi képeit a közelmúlt eseményeiből, „a legújabb történetekből”6 válassza. A Hölgyfutár hirdetése is hangsúlyozta a mű történeti becsét, ahogy a történeti jellegéből eredő elvárásokból fakadtak az első kritikák is.7 A Petőfi Debrecenben azonban távol áll a történelmi festészet monumentalitásától, mozgalmasságától, emelkedettségétől: a költő szegénységének romantikus-biedermeier eszményítésében vagy a nélkülözéseit illusztráló tárgyi környezetre is érzékeny enteriőr beállításban inkább a zsánerképek ábrázolásmódja érvényesül.

A Petőfi-epigonként (s a székelykáposzta névadójaként) ismert Székely József tanúja volt Petőfi cívisvárosban töltött napjainak, így kommentárja kifejezetten a műlap referenciális vonatkozásait hangsúlyozta, s számos mikrohistóriai adalékkal gazdagította a kép történeti megközelítésű értelmezését. Például ő is szót ejtett Petőfi kissé szépítve megfestett, Pákh Albert tulajdonában lévő kabátjáról.8 A történeti hűség igényével írt a költő debreceni lakhatási körülményeiről s az akkori olvasmányélményeinek aprólékos részleteiről is:

„De ezt meg égbekiáltó anachronismus nélkül nem tehetjük, mivel hiteles tudomásunk van róla, hogy Petőfinek Debrecenben, a váradutcai újsoron Gulyásné asszonyomnál laktában Hugo Viktoron és Vörösmartyn kivül egyéb párnája nem volt, melyet feje alá rakott volna.”9

Székely megfigyelése szerint Petőfi szobájának kilátása sem felel meg a történeti hitelesség kívánalmainak, holott Orlainak voltak róla adatai.10 A képmagyarázat mintha tapintatosan korrigálni kívánta volna a műlapon ábrázolt utcai látképet:

„A szoba ablakáról nem tudom elhatározni: az utcára nyilik-e (mert a váradutcai ujsoron, az utra kifele eső ablakból nem látunk ám többé házat, csak homokbuckát, kutat, szölőskertet, meg odább az akasztófát) vagy pedig az udvaron levő tyúk és disznóól végére?”11

E történeti megközelítés tükrében igazán szembetűnő, hogy a Petőfi Debrecenben nem egy valóban megtörtént pillanatot, hanem egy Petőfi verse alapján elképzelt, s művészi szempontok alapján megalkotott jelenetet ábrázol.

E ponton érdemes röviden áttekinteni Orlai képzőművészeti narrativitásról kifejtett nézeteit. A festészet és költészet rokonsága (1864) című esszéje szerint míg az irodalom az időbeliségének köszönhetően egy egész történetet elmesélhet, addig a képzőművészet a térbelisége miatt csak egyetlen pillanatot ábrázolhat.12 Szerinte a festészet a szimbolizálás csapdájába esett, amióta időben történő eseményeket kísérel meg ábrázolni egyetlen jól megválasztott mozzanat helyett. A festő ezzel tulajdonképpen azt a jelképeket használó eljárást is kifogásolta, melyet – müncheni mestere, Wilhelm von Kaulbach javaslatára – maga is alkalmazott a II. Lajos holttestének megtalálását ábrázoló, 1851-es képén. S amit – mint láttuk – Toldyék erősen elmarasztaltak.13 Orlai korábbi tanára, Kaulbach három kompozícióból álló Macbeth-sorozatán keresztül illusztrálta egykori hibáját. Az első, a tragédia elejét bemutató illusztrációt elhibázottnak tartotta, mert abban egy szimbolikus korona fejezi ki a főhős jövőbeli sorslehetőségét. A történet végét megjelenítő, harmadik kompozíciót pedig azért kritizálta, mert abban szellemek szimbolizálják a király bűnös múltját. A középső képpel ellenben elégedett volt, hiszen az Shakespeare tragédiájának egy olyan jól megválasztott pillanatát illusztrálja, mely szimbolizálás nélkül is képes bemutatni időben zajló eseményeket: Lady Macbeth lelkiismeret-furdalását, annak okait és sejthető tragikus folyományait.14 A festő téziseinek alapját Lessing Laokoón (1766) című tanulmánya adta, mely szerint a festészet a térhez kötöttsége ellenére – egy bizonyos mértékig – képbe tudja foglalni az általa ábrázolt pillanat előzményeit és következményeit: „amit a festmény actu (megvalósítva) nem tartalmazott, az azért virtute (lehetőség szerint) benne volt”.15

Orlai művészetelméleti nézeteinek tükrében a Petőfi Debrecenben sem pusztán Petőfi Boldogtalan voltam című költeményének születését mutatja be, hanem „virtute” túlmutat önmagán. Közvetetten magában foglalja, megtestesíti, tetőpontként összesűríti a pályakezdő költő 1844 előtti, nélkülözésekkel terhes életszakaszát.16 A Bach-korszak Petőfiről szóló prózai alkotásainak, irodalomtörténeti értékű forrásainak, visszaemlékezéseinek jelentős része éppen Petőfi színészéveinek nyomorúságos napjait tematizálta:17 például a költőről szóló első nagyobb prózai alkotás, Szokoly Viktor Regényes rajzok Petőfi ifjukori éveiből (1858) című regénye.18 A tragikus életrajzi mélyponthoz hozzágondolhatjuk az életrajz folytatását is: a költői beérkezéssel járó művészi elismerést, anyagi biztonságot, országos hírnevet. Hiszen a debreceni szegénység jelenti a költő sorsfordulóját: a halál szélén álló,19 lét peremén tengődő Petőfi innen gyalogolt Pestre, ahol Vörösmarty közbenjárására megjelent a sikert hozó első kötete.

A korabeli recepció is alátámasztja ezt a narratív jellegű olvasatot. Vas Gereben képmagyarázata szintén a költő irodalmi beérkezése utáni egzisztenciális helyzete tükrében értékelte a műlapot, emiatt nem is tartotta tragikusnak vagy botrányosnak a költő nyomorát:

„Ne ijedjetek meg e képtől, e szegénység nem lesz szemrehányás, a kezdőnek nincs mit követelni. […] mert nem tudom hány millió magyar birná el azt a nagy szégyent, – ha Petőfi is véginségben hal meg.”20

A képkommentár középpontjában a művészi szegénység állt: visszatérő gondolata, hogy a társadalom a költőit csak haláluk után ismeri el, és értékeli kellő mértékben.

„Hej, ha betévednél a fővárosba, aranynyal váltanának meg, üveg alatt tartanának; igy tisztelik meg a nagy költő eszközeit, maguk [a költők] pedig bizvást megfagyhattak; s benned is az ám a sokat érő kincs, hogy a költő majdnem melletted fagyott meg.”21

Úgy tűnik azonban, hogy a műlap nem szimbolizálta kellő mértékben a költői nélkülözést Vas Gereben számára; hiszen valahányszor arról értekezett, rendre eltávolodott Petőfi alakjától, s helyette a szűkölködve elhunyt Vörösmartyt idézte fel.22

„Láttam én már egy nagy költőnek temetését, – elláthatlan csoport húzódott a gyászravatal után, s egy tapasztalatlan ifjú mellettem azt mondja: »Ez az, – mondja a tisztelgő tömegen végig nézve, – mit a gazdag drága pénzért sem tudna megvenni!« – Igaza van önnek, mondám neki, – csakhogy ismét ez az, mit a megholt a gazdagoknak legolcsóbbért adna!”23

Székely József képmagyarázatának zárlata is a siker perspektívájából értelmezte a kompozíciót; mintha az ábrázolt napoknak nem a szegénység volna a legjellemzőbb vonása, hanem az egzisztenciális szélsőségek megtapasztalása, s a költői pálya meseszerű fordulata:

„[…] ugyan mi mástól lelkesednék e meghatóan szép költői arc, hanemha azon vigasztaló gondolattól, melyet épen leirni készül: hogy e boldogtalanságot meg nem érdemelte. Jól érzi, hogy ő valami mást érdemel: hirt szerelmet, költői halált. És öt év alatt kivívta mind a hármat hirt, szerelmet, költői halált!”24

Megjegyzendő, hogy hermeneutikai képtelenség volna a műalkotás befogadását függetleníteni bizonyos evidens életrajzi információktól. Mindenképpen meghatározza az értelmezést az a tény, hogy Petőfi országos hírnévre tett szert; e tudás híján már a költő felismerése sem sikerülhetne, hiszen a befogadó is az ismertsége miatt képes azonosítani őt a képen. Vagyis a nyomorúságos viszonyok és az országos siker közötti feszültség pontos életrajzi ismeretek nélkül is befolyásolja az olvasatot. (Sőt, a festmény versillusztrációként való értelmezése sem szakítható el a debreceni időszak utáni költői sikertől, hiszen ebben az olvasatban a kompozíció múltat megszépítő ábrázolásmódja az Egy telem Debrecenben lírai énjének retrospektív szemléletét tükrözi. Ugyanígy a kép portréjellege is azért volt releváns a korabeli nyilvánosság számára, mert a híres költőt ábrázolta.) Nem véletlen, hogy már az első életrajz, Gyulai Pál Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című munkája is az irodalmi beérkezés tükrében mutatta be a költő debreceni nyomorát.

„S minő ellentéte a sorsnak! Petőfi 1843/4 telén a debreceni szinházban, kit a jegyszedő csak kegyelemből bocsát be, s minden ember koldusként néz le vagy észre sem vesz; s Petőfi 1847. őszén ugyanott, kit az egész közönség éljennel fogad, mint Magyarország ünnepelt lyrikusát.”25

Az Orlai-kompozíciónak tehát szerepe volt egy Petőfi életéről szóló irodalomtörténeti narratívát konstruáló folyamatban is.26

Ha így nézzük, akár Orlai egy másik Petőfi-enteriőrje is bevonható az értelmezésbe: az azonos szerkezetű címmel ellátott, 1861 körül készült Petőfi Pesten 1848-ban című polgári tárgyi környezetet (szivar, festmény, íróasztal, Béranger-asztaliszobor) bemutató olajfestmény akár a Petőfi Debrecenben 1844-ben párdarabjaként is értelmezhető.

A fenti gondolatmenet akkor nyeri el igazán a jelentőségét, ha belátjuk, hogy a Petőfi Debrecenben korabeli értelmezésekben is megjelenő, sorsfordulatot sugalló narratívája illeszkedik egy társadalmi-politikai érdekeltségű elbeszélési sémába is. Noha a címben található évszám igyekszik eloszlatni az esetleges politikai áthallásokat, melyre szükség is volt a Bach-korszak rendkívül bizonytalan sajtópolitikai közegében.27 A történeti zsáner műfajának általános jellemzője, hogy a nemzeti történelmet pars pro toto testesíti meg, s popularizálja azt hétköznapi, egyszerű, mikrotörténeti epizódokon keresztül. Elhamarkodott volna egy egyéni karriertörténetben testet öltő nemzeti allegóriaként értelmezni a kompozíciót. Ugyanakkor a sorsfordulaton alapuló narratív séma mindenképpen párhuzamot mutat a korszak bizonyos történelmi festményeinek nemzeti nagyelbeszéléseivel; melyek a szabadságharc bukását szimbolizálva kollektív katasztrófákat, történelmi tragédiákat ábrázoltak, áthallásos formában sugallva a kudarc utáni dicsőség, a (nemzet)halál utáni feltámadás, a szabadság visszaszerzésének reményét. Ennek első, úttörő jelentőségű példája éppen Orlai II. Lajos király holttestét ábrázoló akadémikus történelmi festménye volt, amely vallásos jellegű ikonográfiai mintákkal a nemzethalál utáni újjáéledés ígéretét sugalmazta.28

1	Esetleg lejegyezhetjük Orlai Petrich Petőfi az egri kispapok között című, bizonytalanul datálható, befejezetlen rajzát, amely meglehet, hogy inkább az 1840-es években keletkezett, ahogy a Petőfi szüleinél vagy a Petőfi Etelke sírjánál című alkotások. Keserü Katalin a Petőfi szüleinél datálását illetően sem tud dönteni, míg Adrovitz Anna 1844-re helyezi a keletkezését. Ld. Keserü, Orlai Petrics…, 60–64; Uő., „A Petőfi-arckép változásai…”. Adrovitz, ARCpoetica: Petőfi Sándor…, 29–31. Adrovitz Anna, „Arcpoetica: Petőfi Sándor életében készült ábrázolásai a nyilvánosság és a magánélet tükrében”, in „Ki vagyok én? Nem mondom meg…”: Tanulmányok Petőfiről, szerk. Szilágyi Márton, 227–243 (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014).
2	Büky Béla és Nagy Zsuzsa, Székely Bertalan illusztrációi egy tervezett Petőfi-életrajzhoz, Az MTAK kiadványai 36 (Budapest: MTA Könyvtár, 1963).
3	E. Csorba Csilla, „A költészet apoteózisa”, in Az irodalom ünnepei: Kultusztörténeti tanulmányok, szerk. Kalla Zsuzsa, A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9, 35–47. (Budapest: PIM, 2000); Vayerné Zibolen Ágnes, „Lotz Károly illusztrációi a »János vitéz«-hez”, in A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965–66, szerk. Baróti Dezső, 65–79 (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum – Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, 1967), 65–67.
4	A korszakban elterjedt cigányságábrázolások, alföldi pusztát bemutató tájképek, pásztor-, betyár- és csárdaidillek természetesen már Petőfi költészete előtt is megjelentek a képzőművészetben, a népi témájú műveket gyakran mégis a Petőfi-líra népies paradigmáján keresztül értelmezte a sajtó. A hazai sajtó Lotz Károly, Markó Ferenc vagy a korszak cigányábrázolásairól szóló írásai: N. n., „Művészet és irodalom”, Pesti Napló, 1855. jún. 13., 3; Bulyovszky Gyula, „Pesti műegylet. novemberi – decemberi tárlat”, Budapesti Hirlap, 1856. dec. 16., 2. A népi és polgári életképekről bővebben: Király Erzsébet és Papp Júlia, A magyar művészet a 19. században: Képzőművészet (Budapest: Osiris Kiadó, 2018), 352–370; Sinkó Katalin, „Az Alföld és az alföldi pásztorok felfedezése a külföldi és a hazai képzőművészetben”, Ethnographia 100, 1–4. sz. (1989): 121–154; Veszprémi Nóra, „Barabás Miklós, Petőfi Sándor és az Utazó cigánycsalád: egy közös motívum a 19. századi magyar képzőművészetben és irodalomban”, Művészettörténeti Értesítő 51, 3–4. sz. (2002): 265–286.
5	Az idézet helye: Király, Papp, A magyar művészet…, 330. A műfajról ld. még: Uo., 330–334.
6	Eötvös levelét Orlainak ld. Galamb, Zsemberi, Orlai Petrics Soma…, 47.
7	„[A] helyzethez képest nem rontotta volna a művészi illusiót, ha ruházata még szegényesebb, s ez a történeti hűséggel sem ellenkezett volna.” Bulyovszky, „A pesti műegylet tárlata…”, 2.
8	A ruhadarabot az ötvenes években ereklyeként őrizte a Pákh család, később azonban nyoma veszett. Pákh Károly, „Petőfi Iglón 1845-ben”, Vasárnapi Ujság 36, 23. sz. (1889): 366; Székely József, „Petőfi Debrecenben (Műlap a »Hölgyfutár«-hoz 1858-ra)”, Hölgyfutár, 1857. dec. 24., 1278.
9	Hölgyfutár, 1857. dec. 24., 1278
10	Orlai Petrich, „Adatok Petőfi…”, 361.
11	Székely, „Petőfi Debrecenben…”, 1278.
12	Orlai Petrich Soma, „A festészet és a költészet rokonsága”, in A Magyar Képzőművészet Társulat Évkönyve 1863, 71–72 (Pest: Kertész József, 1864). E hagyományos felfogás posztmodern kritikájáról ld. pl. W. J. Thomas Mitchell, „Tér és idő: Lessing Laokoónja és a műfajok politikája”, ford. Horváth Gyöngyvér, in A képek politikája: W. J. T. Mitchell válogatott írásai, szerk. Szőnyi György Endre és Szauter Dóra, 99–119 (Szeged: JATEPress: 2008).
13	Megjegyzendő, hogy a szakirodalomban terjed egy vélekedés, miszerint Orlai – egyébként már a szabadságharc előtt is tervezett – Mohács-festményét Petőfi-allegóriaként értelmezték a Bach-korszakban. Ez az állítás Szíj Béla 1970-ben írt tanulmányában fogalmazódott meg először, azonban az 1850-es évekbeli recepcióban nincs nyoma ilyen olvasatnak. Szíj Toldy Ferenc elmarasztaló levelét idézte hipotézise alátámasztására, azonban az általa citált szövegrész nem utal Petőfi-allegóriára: Toldy szavaiból legfeljebb arra lehet következtetni, hogy a kritikus a nemzeti feltámadás allegóriájaként értelmezte a képet. Keserü Katalin Orlai-monográfiája is elfogadta és átvette Szíj nem bizonyított, kissé a korabeli Petőfi-ünnepek hatása alatt alkotott narratíváját, emiatt a kortárs szakirodalom szinte tényként kezeli a hipotézist. Vö. Szíj, „Orlai Petrich…”, 191–192. A Petőfi-allegória mint lehetséges olvasat legutóbb E. Csorba Csilla Petőfi halálának képzőművészeti ábrázolásait vizsgáló tanulmányában tűnt fel: E. Csorba Csilla, „»Van-é jel a síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?«: Petőfi végórája, feltámadása a képzőművészet tükrében”, in Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!: 1848 emlékezete a kultúra különböző regisztereiben, szerk. Dobás Kata, Kalla Zsuzsa, Parádi Andrea és Tóth Dóra, 181–184 (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021).
14	Orlai Petrich, „A festészet és…”, 71–72.
15	Gotthold Ephraim Lessing, „Laokoón”, ford. Vajda György Mihály, in Gotthold Ephraim Lessing, Laokoón. Hamburgi dramaturgia, szerk. Balázs István, 5–150 (Budapest: Fekete Sas, 1999), 80.
16	Orlai képeinek sajátosan narratív jellegére már Prém József is felfigyelt az 1880-ban írt nekrológjában. Prém, „Egy magyar…”, 323.
17	A festményhez kapcsolódó képkommentárok, költemények és megzenésítések mellett ide köthető még a Szépirodalmi Közlöny 1858 májusában közölt Petőfi és az egri kispapok című novellája, amely a költő Debrecenből Pestre vezető útjának egy állomását örökíti meg; illetőleg Petőfi Nővilág által kiadott, Bajzához írt, Kecskeméten, Debrecenben és Pozsonyban kelt levelei. A Tompa Verseiben (1858) megjelent Levél Petőfihez című, Petőfi bordalai által ihletett vers alcímével is hangsúlyozta az 1844-es keltezést. S ugyanígy említhetők bizonyos Petőfiről szóló költemények (például Sárosi Gyula versei), melyek a költő népiességéhez és bordalaihoz kívántak csatlakozni. Ld. [–r]. „Petőfi és az egri kispapok”, Szépirodalmi Közlöny 1, 43. sz. (1858): 1637–1641. Petőfi Sándor, „Petőfi S. magánlevelei közül”, Nővilág 4, 13. sz. (1860): 202–204; Tompa Mihály, „Levél Petőfihez: Bártfáról 1844”, in Tompa Mihály, Versei, 187–191 (Pest: Heckenast Gusztáv, 1858); Sárosi Gyula, „A »csárda romján«”, Hölgyfutár, 1858. máj. 8., 105.
18	Elsőként a Napkelet 1858-as évfolyamában jelent meg. Az első könyvformátumú kiadás: Szokoly Viktor, Regényes rajzok: Petőfi Sándor ifjúkori éveiből (Pest: Vahot Imre Kiadása, 1859), 3.
19	A halál közelségének motívuma Petőfi 1843-as, Debrecenben írott, Élő halott című versében is megjelent, s később Jókai is hangsúlyozta, hogy olykor éhhalál fenyegette a költőt. „S mondogattuk magunkban, be vigan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban.” Jókai Mór, Tarka élet (Pest: Landerer és Heckenast, 1855), 18.
20	Vas Gereben, „Petőfi Debrecenben (Képmagyarázat.)”, Hölgyfutár, 1857. dec. 16., 1247.
21	Uo.
22	Petőfi emlékezete tehát jelen volt a költők társadalmi státuszáról, irodalmi-szakmai szolidaritásról szóló diskurzusban, az Írói Segélyegylet megalakulásának (előzmény)történetében is. A segélyegylet történetéről bővebben: T. Szabó Levente, „Az irodalmi hivatásosodás és az írói szolidaritás új formái a 19. század közepén: A Magyar Írói Segélyegylet esete”, Irodalomtörténet 89, 3. sz. (2008): 347–377, 350–356.
23	Vas, „Petőfi Debrecenben…”, 1247.
24	Székely, „Petőfi Debrecenben…”, 128. [Kiemelés az eredetiben.]
25	Gyulai Pál, „Petőfi Sándor és lyrai költészetünk”, Új Magyar Muzeum 4, 1. sz. (1854): 24–43, 30.
26	Ld. Szilágyi Márton, „Toldy Ferenc mint középpont: Orlai Petrich Soma Kazinczy és Kisfaludy találkozását bemutató festményéről”, in Építész a kőfejtőben: Tanulmányok Dávidházi Péter hatvanadik születésnapjára, szerk. Hites Sándor és Török Zsuzsa, 270–277 (Budapest: Reciti Kiadó, 2010).
27	Keserü Katalin, „A Petőfi-arckép változasai…”, 59–64.
28	Király, Papp, A magyar művészet…, 312–315; Bódi Katalin, „Image and Imagination: The Changing Role of the Art from the 19th Century to the Present in Hungarian National Memory”, in The (Web)Sites of Memory: Cultural Heritage in the Digital Age, szerk. Donald E. Morse, O. Réti Zsófia, Takács Miklós, 92–104 (Debrecen: Debrecen University Press, 2018), 94–95.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero