Amennyiben azonban a szerkesztő önmaga volt kiadója lapjának, vagyis saját pénzügyi erőforrásait, magántőkéjét fektette lapkiadásba, nem állt vállalkozó kiadóval függőségi viszonyban, és szerkesztői jövedelme sem korlátozódott a kiadó által szerződésben meghatározott összegre. Mint ahogy H. Törő Györgyi Jókai és Az Üstökös kapcsán megjegyezte: „Jókai az Ü-nél maga ura volt: kiadótulajdonosa, szerkesztője az élclapnak. A rendőrségen kívül senki sem szólt bele a munkájába, ez által viszont felelőssége is megnőtt.”2 Valóban, hiszen ebben az esetben az összes, fent említett adminisztratív feladat intézése a szerkesztőre (és ha voltak, munkatársaira) hárult: az előfizetési pénzek nyilvántartása, a nyomdai költségek kifizetése, a példányok expediálása stb.3 Ráadásul, a kiadótól való függés korlátainak elviselését a kiadó-szerkesztő számára az állandó egzisztenciális stressz nyomasztó érzése vette át. A kiadóval kötött szerződés értelmében a lapszerkesztő ugyanis a szerződésben megállapított összeget szerkesztői munkájáért mindenképpen megkapta; értelemszerűen, ha a lap nem volt jövedelmező, a kiadó megszüntethette kiadását, de a leállás feltételeit is előzetes szerződés szavatolta. Amennyiben azonban a lap a szerkesztő saját kiadásában jelent meg, a lapindítás nemcsak pénzügyi befektetést jelentett a részéről, hanem a szerkesztéssel járó jövedelem és profit mértéke teljes mértékben tőle függött; pontosabban a lapra előfizetők számától és a szerkesztőnek e szám növelése érdekében alkalmazott stratégiáitól.

Bármelyik utat választották a századközép folyóirat-szerkesztői, pénzügyekkel és adminisztratív teendőkkel mindkét esetben számolniuk kellett: az előbbi esetben kevesebb ilyen teendő hárult a szerkesztőre, az utóbbiban viszont a lappal kapcsolatos pénzügyi és egyéb adminisztráció felelőssége javarészt őt terhelte, és a vállalkozás pénzügyi kockázatát ő vállalta. E kockázat azonban a kiadó-szerkesztő számára jóval nagyobb volt, mint a századközép olyan nagy vállalkozó kiadói számára, mint Heckenast Gusztáv és Emich Gusztáv. Jókai is őket látta igazi „pénzembereknek”, akik „könnyebben risquirozhatnak – jobb jövő reményében – pár ezer forintot, mint mi”, vagyis a szerkesztők.4 A Heckenast és Emich típusú kiadó vállalkozói profiljában ugyanis olyan sokféle kiadvány szerepelt, amelyek közt adott esetben kiegyenlítődtek a veszteségek, a kiadó-szerkesztő azonban rendszerint mindent egyetlen kiadványra tett fel.5 A lapkiadás egyik módja a századközépen tehát a kiadó és a szerkesztő közötti megállapodás volt. Vagyis a kiadó biztosította a lapindítás anyagi fedezetét, a szerkesztés szakmai oldala pedig a lapszerkesztőre hárult. Az Arany János lapjaival egykorú sajtópiacon például Heckenast Gusztáv adta ki és Vajda János szerkesztette a Nővilágot; szintén Heckenast adta ki, Jókai Mór és Pákh Albert, később Pákh egyedül, majd Nagy Miklós szerkesztette a Vasárnapi Ujságot; ugyancsak Heckenast adta ki és Vachott Sándorné szerkesztette az Anyák Hetilapját; Wodianer Fülöp adta ki és Majthényi Flóra szerkesztette a Virágcsokor című lapot; Emich Gusztáv adta ki és Tóth Kálmán, illetve Szokoly Viktor szerkesztette az 1860-as években a Bolond Miskát.

A századközép sajtópiacán azonban a kiadó vs. szerkesztő modell mellett más, többszereplős, például a szerkesztő és a kiadó mellett laptulajdonost is implikáló változatai voltak a lapkiadásnak és -szerkesztésnek. A Hölgyfutár tulajdonos szerkesztője 1849–1852 között Nagy Ignác, 1853-tól kiadója Kozma Vazul, tulajdonosa és szerkesztője Nagy Ignác, 1856-ban tulajdonosa Nagy Ignác özvegye, felelős szerkesztője és kiadója Berecz Károly, majd Tóth Kálmán, 1860-tól kiadója Emich Gusztáv, szerkesztője Tóth Kálmán, 1863-tól kiadója Kertész József, szerkesztője Balázs Frigyes volt. A Divatcsarnok Müller Emil kiadásában (1853–1854) indult, és Császár Ferenc szerkesztette, 1855–1858 között Császár lett kiadója, 1860-ban Werfer Károly adta ki és Szabó Richárd szerkesztette, 1862-ben Emich Gusztáv vált kiadójává, és ugyancsak Szabó Richárd szerkesztette. A Nefelejts Kozma Vazul kiadásában indult, és Bulyovszky Gyula szerkesztette, Bulyovszky később Friebeisz Ferenccel közösen volt kiadótulajdonosa a lapnak, 1865-től azonban a lap Friebeiszt tüntette fel kiadóként és felelős szerkesztőként, Bulyovszky pedig már csak a lap tulajdonjogán osztozott vele. A Családi Kört 1860–1862-ben Engel és Mandello adta ki, és Kánya Emília szerkesztette, 1863–1880 között azonban a lap Kánya kiadásában jelent meg. Néhány lap eleve a szerkesztő magánvállalkozásaként indult, és hosszú ideig, de legalábbis az 1860-as években végig úgy maradt: Az Üstökös felelős szerkesztője és kiadója már indulása pillanatától Jókai Mór volt; a Pesti Hölgydivatlapnak Király János volt mind kiadótulajdonosa, mind pedig szerkesztője. Az Ország Tükre Balázs Sándor szerkesztésében és kiadásában indult, 1864-ben Matus János, 1865-ben Gyárfás Ferenc vette át kiadását, Balázs Sándort pedig tulajdonosként jelölte meg a lap kolofonja. Bizonyos esetekben nem vállalkozó kiadó és nem magánszemély állt egy-egy folyóirat kiadása, vagyis a működéséhez szükséges tőke biztosítása mögött. Előfordult, hogy egy-egy időszaki kiadvány valamilyen szervezet támogatásával jött létre – tehát egyénileg nem birtokolható, kifejezetten társadalmi természetű erőforrás, összekötő (bridging) társadalmi tőke volt mögötte –, s ezen intézmény tevékenységét népszerűsítette.6 Az 1860-as években ilyen volt például a Vachott Sándorné szerkesztésében megjelenő Magyar Gazdasszonyok Hetilapja, melyet a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete adott ki, vagy részben a Családi Kör, mely fedőlapcíme értelmében 1865-től a Pesti Jótékony Nőegylet hivatalos közlönyeként működött.7 Még a 19. század második felében is előfordult ugyanakkor, hogy a lapkiadásban kivételes esetekben a régebbi, mecenatúrán alapuló modell is jelen volt. A Csengery Antal által szerkesztett Budapesti Szemlét Sina Simon (1810–1876) bankár, több tudományos és kulturális intézmény támogatója biztosította veszteség ellen, a folyóirat ajánlása az 1857-es kötet első számában ezt a mecenatúrát honorálta.8

A felsorolt példákból jól látható, hogy a hosszabb ideig fennálló időszaki kiadványok gyakran váltottak kiadót és szerkesztőt, illetve sokszor fordult elő, hogy a vállalkozó kiadó támogatásával megjelenő lap kiadása egy idő után a kiadó-szerkesztő magánvállalkozásává vált, vagy később ismét visszakerült a kiadó tulajdonába. A váltás rendszerint pénzügyi megfontolásokkal volt magyarázható: a szerkesztőnek lapja kiadójaként potenciálisan nagyobb jövedelem megszerzésére volt lehetősége, és nem korlátozta a kiadóval való megegyezés egyetlen kitétele sem. Ami tehát Arany János esetében történt, hogy a Heckenast Gusztáv kiadásában megjelenő Szépirodalmi Figyelő után szerkesztőként saját lapja, a Koszorú kiadójává lépett elő, a századközép sajtópiacának olyan megszokott gyakorlata volt, amellyel Arany maga is, a vállalkozó kiadói támogatást megkerülve, értelemszerűen élt.