Arany szinte azonnal elküldte fiát Török József gyógyszerész Király utcai patikájába, ahol Arany László megvette a láncot, a drágábbat, mivel Tompa azt kérte, és postai küldeményként fel is adta Hanvára.3 Alig több mint egy hét leforgása alatt a lánc tehát Tompáéknál volt, aki a csomag megérkeztéről rögtön tudósította Aranyt, megköszönte Arany László közbenjárását, ugyanakkor lekötelezettségének adott hangot, megígérve Aranynak, hogy munkájával ledolgozza, kiegyenlíti adósságát: „Kedves barátom! / Kaptuk a lánczot s köszönjük; én pedig a köszönet mellett majd le is szolgálom hüségesen.”4 Vagyis nem a lánc árát küldte el Aranynak, hanem a termékért kifizetett összeget olyan, Arany részéről számára megelőlegezett honoráriumként értelmezte, amelyért cserébe verseket tervezett küldeni Arany nemrég indított folyóiratába, a Koszorúba.

Arany nem ajándékba küldte a láncot, hanem szívességet tett vidéken élő barátjának, ugyanakkor jóindulatával, segítőkészségével voltaképpen mégiscsak megajándékozta Tompát. Tompa nyilvánvalóan adósnak érezte magát, a láncért viszont nem pénzben, hanem „természetben”, Arany lapjának küldött kézirattal tervezett fizetni. Hiszen a maga részéről ő is „szíves részvéttel”, „meleg jóindulattal” karolta fel Arany folyóiratának ügyét, vidéki előfizetőket gyűjtött számára, s verseivel rendszeresen segítette a folyton kézirathiánnyal küzdő szerkesztőt.5 A két költő között bonyolított javak cseréje (lánc helyett kézirat) hosszú idő óta tartó barátságon alapult, melynek jellemzője az egymás iránti kölcsönös bizalom és segítőkészség volt. Tompa, lehetőségeihez mérten (kéziratokkal, előfizetők gyűjtésével) segítette Arany vállalkozását, cserébe viszont, a közreműködéséért kapott honoráriumok mellett, ő maga is folyamatosan olyan, a fővárosban intézendő szívességekre kérte Aranyt, amelyeket vidékről nem tudott megoldani. A kapcsolatukat jellemző egymás iránti szolidaritás, mellyel folytonosan és kölcsönösen megajándékozták egymást, barátságuk kötőanyagát jelentette, és a szívességek és az ajándékozás potenciálisan végtelen körforgását hozta létre. Ebben a körforgásban a Koszorút nemcsak kéziratok és pénz cseréje, hanem ajándékökonómiák bonyolult hálózata övezte. E cseregyakorlatok egy időben szolgálták az információáramlást, hoztak létre, tartottak fenn, és erősítettek meg társadalmi kapcsolatokat, illetve létesítettek erős szövetségeket. Az ajándék antropológiájával kapcsolatos szakirodalom egyik alapvető tétele, hogy nincs érdek nélküli, „tiszta” ajándék; az ajándék mindig köteléket teremtő és fenntartó cserefolyamat, s ilyenként olyan beágyazott (embedded) ökonómia része, amely nem egyszerűen áru és pénz kölcsönös mozgását, hanem társadalmi kapcsolatok létrehozását és fenntartását szolgálja. A másik tézis azon a felismerésen alapul, hogy az ajándékozás és a modern piac viszonya nem kizárólagos, épp ellenkezőleg, az ajándékozás az üzletvitel lehetséges módja, piacgazdaság és ajándékozás a modernitás egymást kölcsönösen konstituáló elemei.6

Az ajándékozás a privát és a közszférát egyaránt átható társadalmi jelenség volt a 19. században. Családtagok, barátok, közeli ismerősök kölcsönösen ajándékozták meg egymást, de az ajándékozás akár társadalmi mozgalommá is alakulhatott, s az arisztokrácia részéről nyilvánosan felajánlott adományok révén nem kevés szerepe volt a nemzetállami fejlődés folyamatában.7 Ebben az ajándékgazdaságban különböző szövegek, kéziratok gyakran szerepeltek cserefolyamatok tárgyaiként. Írók-költők nemegyszer küldték el egy-egy saját alkotásukat ajándékként pályatársuknak (1861 decemberében Tompa például köszöntő költeményt postázott János-napi ajándékul Aranynak8), vagy kézírásukkal ajándékozták meg számos emlékalbum tulajdonosát. Hasonló ajándékozási gesztusok övezték a még korántsem tiszta piaci elveken működő korabeli periodikakultúrát. 1857-ben például Arany Nagykőrösről arról írt sógorának, Ercsey Sándornak, hogy szívesen megkínálná azzal a külföldi szivarral, amellyel az elmúlt évben, vagyis 1856-ban honoráriumként a Hölgyfutár szerkesztője „kedveskedett” neki. Vagyis Tóth Kálmán lekötelezve érezte magát a köztiszteletnek örvendő Toldi költője iránt, és tiszteletdíj hiányában Arany kéziratáért „két kis csomó külföldi szivart” küldött a költőnek.9 Évekkel később Arany akadémiai dolgozószobájának padlóját is egy olyan nagy, zöld szőnyeg terítette be, melyet szintén honoráriumként kapott A tölgyek alatt, A pesti ligetben és a Híd-avatás című költeményeiért. Arany ugyanis nem kért a versekért tiszteletdíjat a Budapesti Szemlét szerkesztő Gyulai Páltól. Gyulai viszont, az ajándékökonómiák működésének logikája alapján, honorárium kifizetése nélkül nem akarta elfogadni a költeményeket, ezért egy tréfás számla kíséretében a szőnyeget küldte ajándékba Aranynak.10

Amikor Arany János 1862. október 15-én szétküldte levelét írótársainak, felhívva őket a tervezett Koszorúban való közreműködésre, többek között azt is kiemelte, hogy a folyóiratban tervei szerint azért kívánta mellőzni az illusztrációkat, mellékleteket (a Koszorú végül közölt magyar írókról egy arcképsorozatot), mert azok megemelt költségeket jelentettek volna a lap számára, a szerkesztő pedig az „irók dijazására” kívánt hangsúlyt fektetni. Arany ugyanis, a kezdők kivételével minden, a folyóirathoz csatlakozó írót tisztességesen díjazni kívánt. Ugyanebben a levélben azonban annak a lehetőségét is nyitva hagyta, hogy adott szerző lemondjon a neki járó honoráriumról, tehát hogy kéziratával mintegy megajándékozza a lap szerkesztőjét.11 Vagyis miközben folyóiratát piaci elvek mentén kívánta működtetni, a kapott kéziratért megállapított összeget fizetve, a lap leendő munkatársainak azt a választási lehetőséget kínálta fel, hogy kézirataikkal, mintegy mecénásokként, megajándékozzák folyóiratát, és ezért pénzbeli ellenszolgáltatást ne várjanak.

Az ajándékozás gazdaságtanának gyakorlatai már a Koszorút megelőző Szépirodalmi Figyelő adminisztrációjának is részét képezték. Miközben ugyanis Arany rendszeresen fizetett pénzbeli honoráriummal a folyóiratnak küldött kéziratokért, nemegyszer kapott ajándékba szövegeket. Szemere Miklós például több levelében kifejtette, hogy soha nem lenne képes Aranytól tiszteletdíjat elfogadni.12 Arany közeli barátai, Tompa és Gyulai Pál folyton szabadkoztak a kapott honoráriummal kapcsolatosan, illetve biztosították a szerkesztőt arról, hogy barátságuk nem pénzügyi természetű elvárásokon alapszik, hanem, „emberségen”, vagyis segítőkészségen és egymás iránti szolidaritáson.13 Csakhogy e szolidaritás sajátos ajándékökonómián belül jutott kifejezésre, amely a résztvevőket olyan társadalmi kapcsolatokba ágyazta be, amelyek a kölcsönös eladósodás potenciálisan végtelen körforgásán alapultak. Hiszen a barátoktól kapott ajándék fejében Arany is adósnak érezte magát, s így a mégiscsak küldött honoráriummal, ugyanazon szolidaritás jegyében, viszontajándékozta barátait. Mint Tompának írta: „Egy kis honorariumot is küldenék már, de pénzes levélben nem küldhetem a pecsétest, igy máskorra hagyom, s többel együtt veszed. Mert hát, Miskám, […] a mit én kapok megosztom veletek utolsó falatig.”14

A költő második folyóirata kiadása idején Arany távolabbi, vagy éppen a Koszorú szerkesztése révén szerzett új ismerősei közül sokan számontartották, igényelték, sőt, ha a helyzet úgy adta, kérték a nekik járó pénzbeli juttatást, vagy a gazdasági észszerűség és az ajándékozás logikája között ingadoztak, mint azt Tóth Endre több levele igazolja.15 Mások, az írótársaknak küldött levélben felkínált ajándék-ökonómia jegyében, illetve az Arannyal való barátságukra hivatkozva nem vártak el, vagy pedig egyenesen visszautasítottak mindenféle pénzbeli jutalmazást. Pesty Frigyes például arról biztosította Aranyt, hogy a tiszteletdíjat illetően nem fog semmilyen nehézséget okozni a szerkesztőnek. Losonczy László már a Koszorú indulásának hónapjában kijelentette, hogy Aranytól, régi jó barátjától tiszteletdíjat soha nem fog elvenni. Az idős Fáy András levele értelmében ő honoráriumot folyóiratoktól és újságoktól soha nem fogadott el, legkevésbé tervezte ezt tenni Arany kiadványa esetében.16

Arany folyóiratának szerzői a küldött kéziratajándék fejében viszontajándékként legfeljebb a Koszorú tiszteletpéldányát kérték.17 Időnként azonban a kölcsönösség elvén működő ajándékgazdaság működésére emlékeztették Aranyt; mint Tompa 1863. márciusi levelében írta: „Sokszor el volt már mondva: hogy ne nézz idegennek a díjazásban, van egy két ember a ki ír neked szívesen ugy ís.. [!] sat. sat. Azonban ha megszorul: kér is tőled néhány forintot sat. sat.”18 Tompa legtöbbször nem a pénz postázását, hanem valamilyen, a fővárosban elintézendő szívességet kért cserébe barátjától: nemcsak a Goldberger-féle láncot vetette meg felesége számára Arannyal, hanem volt eset, hogy a szabómesternél összegyűlt tartozása kifizetésére kérte, máskor pedig azzal bízta meg barátját, hogy saját és felesége fényképeiről készíttessen másolatokat számára. A szívességek teljesítésével kiegyenlítettnek tekintette Arany tartozását irányába, vagyis meglátásában ezzel kvittek voltak.19 Azok a kezdő írók pedig, akik Arany felhívó levele értelmében nem kaptak honoráriumot beküldött szövegeikért, másfajta juttatásban részesültek. Kézirataikért viszontajándékként abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy a korabeli irodalmi élet egyik legnagyobb társadalmi presztízzsel rendelkező költőjének a folyóiratában publikálhattak. Viszont ha kézirataikat ajándékba adták, a megtisztelő közlés mellett időnként további viszontajándékokat kértek Aranytól. Így történhetett ez Wohl Stephanie esetében is, akinek több virágregéje jelent meg a Koszorúban, és aki ezek könyvben való megjelentetése előtt Aranyt kérte meg, írjon ajánlást kötetéhez.20

Arany ugyanabban, az írótársakhoz írt levelében a kéziratokért járó honorárium mértékét is igyekezett pontosan megállapítani. „Sinórmértékül” 1000 előfizetőt vett alapul, s ez alapján tervei szerint egy ív prózáért, eredeti munka esetében 40 forintot, könnyebb prózai munkáért (fordításokért, átdolgozásokért, átvételekért) 20 forintot, költeményekért, „a darab jóságát (némileg terjedelmét is) tekintve” 20, 15, 10, fordításokért 15, 10, 5 forintot fizetett volna. Miközben tehát a kifizetéseket törekedett már a lap indulásakor racionálisan, logikusan és pontosan eltervezni, közreműködőinek díjazása a gyakorlatban számos, a körülmények által befolyásolt szubjektív tényezővel egészült ki. Kezdve attól, hogy a folyóirat két és fél éves fennállása alatt az előfizetők száma ingadozott, és folyamatosan csökkent; tehát a honoráriumok mértékét az eredetileg zsinórmértékül vett 1000 előfizetőhöz képest folyamatosan újra kellett számolnia. Arról már nem beszélve, hogy a kéziratok minőség és a költemények terjedelem szerinti díjazásában végső soron az ő személyes véleményalkotása döntött. A folyóirat közreműködőinek díjazására vonatkozó levelezése számos ilyen szubjektív összetevőről tanúskodik. Tompának 1863 júliusában kézirathiányról panaszkodott, további költeményeket kért tőle, és pontos összeget nem említve biztosította barátját, hogy „[a] mi lehet, ezután is szivesen kijár honorarium képen”.21 1863 augusztusában, az országot sújtó nagy szárazság következtében szintén önérdekű döntéshozatalra kényszerült, amikor Abonyi Lajosnak küldött tiszteletdíjat novellájáért a következő magyarázattal: „Múlt félévi budgetem szerint többet is adhattam volna, de az inség és szárazság nem csak a gazdákat, hanem a szerkesztőket is érte, s ezek közt engem is nagyon érezhetőleg.”22 1864 márciusában Nagy Péternek addig megjelent dolgozataiért 50 forintot kellett volna fizetnie, de, mint írta, lapja „körűlményei” olyanok voltak, hogy a kifizetésbe be kellett számolnia az elmúlt félévi tiszteletpéldányt, s így 50 forint helyett csak 44-et küldött a szerzőnek.23 A megrendelt fényképmásolatok elszámolásával kapcsolatosan hasonló módon érvelt Tompának: