Az általam ismert legtömörebb, ugyanakkor legpontosabb meghatározás szerint a médiatörténet az észlelés technicizálódásának a története.1 Célja a technika és kultúra, vagyis eszközök és az őket létrehozó és alkalmazó, a társadalmi létezésbe őket beágyazó és abban benne tartó tudás szétbogozhatatlan szövedékeiként létesülő közegek, azaz médiumok létrejöttének, használatának és intézményesülésének tanulmányozása. Kiindulópontja az a feltevés, miszerint a mindenkor érvényesnek tekintett társadalmi valóság, vagyis az egyénre, a közösségre és általában a ’világra’ vonatkozó tudás szerkezeteinek és tartalmainak létrehozása, tárolása és közlése minden esetben a rendelkezésre álló és meghatározó módon használatba vett (intézményesített) médiumok függvénye. A médiatörténet ennyiben a kultúratudomány egy speciális, az önmagunkhoz, másokhoz és a világhoz való hozzáférés közegeit történeti dimenzióban kutató területe. A fentiek felől szemlélve a 19. század derekán lezajlott változásokat (melyek során a nyomtatott sajtó korábbi formáiból létrejött az üzemszerűen működő, nagy példányszámban, gyorsan és intézményesen terjesztett tömegsajtó) az újkori médiatörténet egyik legfontosabb átfordulási pontjának tekinthetjük: ez a tömegmédia, a médiakultúra és a médiatársadalom korszakának kezdete. A 19. század második felét a sajtó mellett rendkívül gazdag médiatáj jellemzi,2 az 1870-es évektől, a távíróhálózatok összekapcsolásának és a tenger alatti kábelek lefektetésének köszönhetően pedig létrejön – a világtörténelemben először – az információ saját globális hálózata.3 Ez a „médiaforradalom”4 nem pusztán mennyiségi, hanem a kultúra legmélyéig ható minőségi változást is jelent, amennyiben társadalmi intézményként is megszerveződő technikai médiumok veszik át az észlelés tartalmainak és lehetséges formáinak vezérlését és meghatározását. Itt veszi kezdetét a társadalom (a hétköznapi élet) ún. mélymediatizációja,5 melynek értelmében egyre kizárólagosabban médiafelületek határozzák meg az egyéni és közösségi identitásmintákat és -tartalmakat, szolgáltatják az érvényes orientációs mintákat, „használati utasításokat” a kultúra (az ún. „társadalmi élet”) minden szintjén, és teszik hozzáférhetővé az ismereteket szűkebb és tágabb környezetek tekintetében egyaránt.6 Röviden: társadalmi intézményként is megszerveződő technikai médiumok kezdik vezérelni a társadalmi kommunikáció minden szintjét.