Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Modernitás/modernség és heti csevegés – az alapfogalmak

Közismert tény – és egyúttal probléma – a társadalom- és bölcsészettudományokban, hogy a modernitás szakirodalma nemhogy (szinte) végtelen, de még azt sem állíthatjuk, hogy a fogalom által megjelölt mezők (technológia, kultúra, társadalom, egyén, sőt természet) vagy időbeli (állapotbeli) határok tekintetében bármiféle konszenzus uralkodna. Niklas Luhmann szerint benne vagyunk még, Francois Lyotard és Francis Fukuyama szerint magunk mögött hagytuk, Zygmunt Bauman szerint folyékonnyá vált, Bruno Latour szerint valójában sosem voltunk modernek, és így tovább. A magam részéről ezen a helyen meg sem próbálnám redukálni ezt a (szinte) végtelennek tetsző komplexitást, hanem kiindulópontként egyetlen, meglehetősen fontosnak tekinthető, sokat hivatkozott, kifejezetten elmélyült 19. századi elemzéseket publikáló szerző, Marshall Berman1 meghatározásait jelölném meg a továbbiak vonatkozásában. Eszerint modernizáción a társadalmi és gazdasági körülmények, feltételek és intézményrendszerek változásának folyamatát értjük, röviden mindazt, amit a 19. század vonatkozásában az „indusztrializáció” és a „kapitalizálódás” terminusok konnotációs mezőiben szokás összefoglalni. Idetartozik a gazdaság átrendeződése, a társadalmi struktúrák, rétegképző szempontok megváltozása, az urbanizáció, a ’tömeg’ előtaggal leírt társadalmi képződmények elterjedése (tömegpolitika, tömegkommunikáció, tömegháború, tömegközlekedés stb.), a különböző transznacionális, többnyire globálissá váló infrastruktúrák megjelenése (közlekedés, a tőzsdék formájában kifejeződő globális pénzpiac, a globális lefedettséget megszervező hírügynökségek stb.), illetve jelen gondolatmenet szempontjából a legfontosabb elemként a társadalmi kommunikáció radikális átalakulása, a tömegsajtó megjelenése és széles körű infiltrációja, vagyis a mediatizáció folyamata. Ezek az átrendeződések elsőrendűen fókuszálódnak a korszak új társadalmi, kulturális és gazdasági képződményében, a nagyvárosban, mely ebben az értelemben – Hanák Péter szavai szerint is – „egyre inkább az egész társadalom élet- és gondolkodásmódjának formálója és mintaképe”2 lesz.3

A modernizáció fogalma tehát átalakuló társadalmi struktúrákat jelöl, a modernitás fogalma pedig az ezeknek megfelelően átalakuló társadalmi valóságra vonatkozik. A környezet (’világ’), a társas kapcsolatok, szocialitás (’társadalom’) és a belső valóság (’én’) érzékelésének, értelmezésének és működtetésének új módjait, a releváns társadalmi tudás létrehozásának, közvetítésének és tárolásának új formáit jelölhetjük meg értelmezési tartományként. Röviden: a modernitás a modernizációs folyamatok szubjektív oldalát jelenti, Berman kifejezésével élve a hétköznapi élet, a világ újfajta tapasztalatát. Legfőbb meghatározója ennek a tapasztalatnak maga a mélyreható, alapvető változás, a világra vonatkozó érvényes tudás régi kereteinek, alapjainak és mechanizmusainak érvénytelenné válása: „szimultán élni két világban”,4 a még jelen lévő régiben és a már kibontakozó újban. A modernitás hétköznapi tapasztalatát alapvetően az egyértelműség hiánya, a kontingencia hatja át és jellemzi: „modernnek lenni: olyan környezetben találni magunkat, amely kalandot, hatalmat, örömöt, növekedést, a világ és önmagunk megváltoztatását ígéri, és ugyanakkor amely mindennek az elpusztításával fenyeget, amink van, amit tudunk és amik vagyunk”.5 Ennek a tapasztalatnak (korszellemnek?) a Charles Baudelaire-rel kezdődő esztétikai-filozófiai reflexióját6 nevezzük azután modernizmusnak vagy modernségnek, ez az a közeg, ahol „a gondolkodók egyszerre rajongói és ellenségei a modern életnek, folyamatosan küzdenek ambiguitásaival és ellentmondásaival, öniróniájuk és belső nyomásuk kreatív energiáik elsődleges forrása”.7 Ez a modern irodalom közege is.

A modernizmus/modernség egy filozófiai-esztétikai paradigma, a modernitás azonban nem írók és művészek privilégiuma, hanem a 19. századi (főként a nagyvárosi) hétköznapi élet mindent átható tapasztalata. A modern nagyváros (és általánosságban a modern élet) a közvetlen tapasztalat számára nem áll össze értelemteli egésszé,8 mindig áttekinthetetlen, fragmentált, nyitott, esetleges, gyors és gyorsan változó. Az orientációvesztés, az érintkezési formákkal, tér- és eszközhasználattal, különféle szórakozási és fogyasztási formákkal kapcsolatos új tudás hiánya és az erre való igény nagyon is gyakorlati probléma, ahogyan gyakorlati probléma a kielégítésének módja is. A modernizálódó nyugati társadalmakban a 19. század derekára általánosan jellemző szükséglet jelenik meg új orientációs minták, kommunikációs szabályok és kódkészletek iránt, amelyek segítenek biztonsággal kezelni és egyáltalán megérteni a megváltozó viszonyokon keresztül megtapasztalható szűkebb és tágabb világot. A felület, pontosabban közeg, amely artikulálja és széles körben hozzáférhetővé teszi ezeket a mintákat, nem más, mint a társadalmi kommunikációt modern alapokra helyező, azaz professzionális, intézményesített, sok esetben globális infrastruktúraként átszervező, új és nagyon széles (ún. „populáris”) nyilvánosságot létrehozó és működtető tömegsajtó. Az olyan lapok, mint a paradigmatikus példának tekinthető, 1836-ban induló párizsi La Presse9 törekedtek a részben általuk megnyitott és meghatározott úgynevezett „populáris nyilvánosság”10 működtetésére, egyre nagyobb tömegű olvasóközönségük szórakoztatására, az olvasók számára a hétköznapi élet / életvilág kereteinek és mintáinak meghatározására.11 A valóság vázlatainak meghatározása és közlése lett a formálódó tömegmédia legfontosabb funkciója.12

Szintén a La Presse újdonsága volt az a határhúzás, melyet tipográfiailag is kifejezett a lap tükrét két részre osztó tárcavonal. Fölötte kaptak helyet a „komoly” témák, politikai, gazdasági kérdések és információk, alatta pedig a szórakoztatás jelszava uralkodott. Tárcaregények, valamint vegyes témájú és műfajú rövidebb írások jelentek meg a tárcarovatban.13 Az utóbbiaknak jelen gondolatmenet szempontjából legfontosabb közös sajátossága a nagyvárosi (vagy ekként elgondolt-megszólított) olvasók közvetlen (nagyvárosi) környezetének, hétköznapi életkereteinek akár fiktív, akár nem fiktív narratívákban történő tematizálása volt. A tárcarovatokban viszonylag határozott körvonalakkal rendelkező beszédmód, diskurzus alakult ki, melynek mind témái, mind stílusa (az úgynevezett causerie, vagyis csevegés) a nagyvároshoz, a nagyvárosi élethez kapcsolódott, és mint ilyen, transznacionális jelenség volt: narratív stratégiák olyan gyűjteménye, amely a párizsi vagy bécsi sajtóban gyakorlatilag ugyanúgy jelent meg, ahogyan a budapesti magyar nyelvű lapokban. Ez a tárcaszerű beszédmód valójában a nagyvárosi hétköznapok orientációs mintáinak egyik legfontosabb „lelőhelye” volt, olyan találkozási pont, ahol a 19. század jellegzetes új közegei, a nagyváros és a modern tömegsajtó érintkezett egymással és a városlakó olvasókkal.14

Az említett beszédmód a 19. század második felére gazdag és reflektált hagyományként létezett a bécsi sajtóban. A „Wochenplauderei”-nek nevezett szövegek műfajkarakterét az határozza meg, hogy „digresszíven egyik tárgyról a másikra ugrik és eközben minden témát csak ironikusan érint. Negatívan meghatározva: a Wochenplaudereinak nem szabad egyetlen tárgynál elidőznie és azt komolyan tárgyalnia”.15 Heti rendszerességgel, külön cím nélkül jelentek meg ezek a szövegek a lapokban. Általában ezek adták a tárcarovat gerincét, biztosították kontinuitását: a szövegek jellegéből következően egy szinte végtelen sorozatba íródnak bele az újabb és újabb folytatások. A tárcaszövegek narratívájának formáját a tárcaíró reflektíven, az újság médiumához kötött módon konstruált figurája, vagyis stílusa, „hangja”, attitűdje, különböző témákhoz, eseményekhez, személyekhez és helyekhez fűződő viszonyai határozzák meg. (Ez utóbbi azért is fontos, mert láthatóvá teszi a körülményt, miszerint a fent említett orientációs minták nem pusztán a külső környezetre vonatkoztak, hanem az „én”-re, a modern identitásra is, melynek bizonyos lehetséges formáit, konstrukciós módjait, a rá vonatkozó reflexió eszköztárát a plasztikus tárcaíró-figurák szó szerint megtestesítették.) A bécsi Wochenplaudereit leginkább két olyan szerző kísérelte meg magyar nyelven is megszólaltatni, akik mind a bécsi, mind a pesti sajtóban otthonosan mozogtak: Kecskeméthy Aurél és Ágai Adolf, aki az alább olvasható elemzések főhőse lesz.

1	Marshall Berman, All That Is Solid Melts Into Air: The Experience of Modernity (New York: Penguin Books, 1982).
2	Hanák Péter, „Polgárosodás és urbanizáció: Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században”, in Hanák Péter, A Kert és a Műhely 18–51. (Budapest: Balassi, 1999), 18. A modernitás és a nagyváros összefüggéseiről általánosságban lásd: Georg Simmel, „A nagyváros és a szellemi élet”, in Georg Simmel, Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, ford. Berényi Gábor, szerk. Szaniszló Ákos, 223–233 (Budapest: Novissima Kiadó, 2001); Lothar Müller, „Die Großstadt als Ort der Moderne. Über Georg Simmel”, in Großstadtdarstellungen zwischen Moderne und Postmoderne, szerk. Klaus R. Scherpe, 14–36 (Reinbeck bei Hamburg: Rowohlt, 1988); David Harvey, Paris, Capital of Modernity, New York – London: Routledge, 2005); Gábor Gyáni, „Metropolitan Development and Modernit: A Phenomenological Approach”, Coactivity: Philosophy, Communication 25, (2017): 145–154.
3	A nagyvárossá válás útján jól érzékelhetően elinduló magyar főváros vonatkozásában a nagyváros-tapasztalat irodalmi / poétikai reflexiója már a reformkorban jelen volt, ráadásul egymástól különböző hagyományok formájában. Jelen keretek nem teszik lehetővé ezek részletesebb bemutatását, ezért itt és most csak utalni tudok a várostapasztalat két különböző hagyományát bemutató szövegekre: Zentai Mária, „A város szerepe a kora reformkori magyar irodalomban”, Irodalomtörténeti Közlemények 103, 3–4. sz. (1999): 335–344; Kardeván Lapis Gergely, „Petőfi sétálni megy: Avagy a séta poétikája az 1840-es évek városirodalmában és Petőfinél”, Irodalomtörténet 100, 3. sz. (2019): 235–256.
4	Berman, All That Is Solid Melts…, 17.
5	Uo., 16.
6	Charles Baudelaire és a modernitás kapcsolata fontos témája több tudományterület szakirodalmának is. Most csak két, jelen gondolatmenethez és modernitásfelfogáshoz különösen közel álló szövegre hívnám fel a figyelmet: egyrészt Françoise Meltzer a „szimultán élni két világban” tézist részletesen és meggyőzően kibontó könyvére, ld. Françoise Meltzer, Seeing Double: Baudelaire’s Modernity, (Chicago–London: The Univerity of Chicago Press, 2011); másrészt egy olyan munkára, amely kimondottan médiatörténeti/médiaelméleti kontextusban értelmezi a kérdéskört: Marit Grøtta, Baudelaire's Media Aesthetics: The Gaze of the Flâneur and 19th-Century Media (London: Bloomsbury, 2015.)
7	Berman, All That Is Solid Melts…, 24.
8	A nagyvárosi környezet áttekinthetetlenségéhez ld. Gyáni Gábor, „A nagyváros mint tapasztalat: Identitás és imázs”, in Gyáni Gábor, Budapest – túl jón és rosszon, 113–134 (Budapest: Napvilág Kiadó, 2008), 120.
9	Grøtta, Baudelaire's Media Aesthetics..., 24. skk.
10	A populáris nyilvánossághoz lásd: Szajbély, „A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról”.
11	Az életvilág fogalmának itt is érvényesnek tekintett meghatározásához, illetve az életvilág mediatizációjának médiatudományos megközelítéséhez lásd: Berger Viktor, Az életvilág mediatizálódása (Budapest: L’Harmattan, 2023).
12	Vö. Kai Kauffmann, „Es ist nur ein Wien!” Stadtbeschreibungen von Wien 1700 bis 1873 (Wien: Böhlau, 1994), 25. skk.
13	Újságban (tárcarovatban) közölt regények, valamint általánosságban a regényirodalom és a sajtó viszonyának, a szerialitás kérdéseinek tekintetében ld. Hansági Ágnes, Tárca − regény – nyilvánosság: Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei (Budapest: Ráció Kiadó, 2014).
14	A tárcaszerű beszédmód (különösen az itt is tárgyalt Wochenplauderei) szakirodalmához iránymutatásul ld. Ernst Eckstein, Beiträge zur Geschichte des Feuilletons (Leipzig: Verlag von Johann Friedrich Hartknoch, 1876); Hildegard Kernmayer és Simone Jung szerk., Feuilleton: Schreiben an der Schnittstelle zwischen Journalismus und Literatur (Bielefeld: Transcript Verlag, 2017); Hildegard Kernmayer, „Sprachspiel nach besonderen Regeln: Zur Gattungspoetik des Feuilletons”, Zeitschrift für Germanistik 22, 3. sz. (2012): 509–524; Gustav Frank és Stefan Scherer, „Zeit-Texte: Zur Funktionsgeschichte und zum generischen Ort des Feuilletons”, Zeitschrift für Germanistik 22, 3. sz. (2012): 524–540.
15	Kai Kauffmann, „Narren der modernen Kultur: Zur Entwicklung der Wochenplauderei im Wiener Feuilleton 1848–1890”, in Literarisches Leben in Österreich 1848–1890, szerk. Klaus Aman, Hubert Lengauer és Karl Wagner, 343–359 (Wien–Köln–Weimar: Böhlau Verlag, 2000), 351.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero