Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

„Nem felejtők, kiknek írunk!”

A negyvenes évek divatlapjai és a női olvasók

Az 1840-es évek magyar nyelvű, magyarországi irodalmi divatlapjai az Életképek, a Pesti Divatlap és a Honderü. A három hetilap között a célközönség és a kor legelismertebb szerzőinek megnyerése érdekében folyamatos, éles verseny alakult ki. A versenyt fokozta, hogy az előbb említett lapok közül kettő, a Pesti Divatlap és az Életképek hasonló társadalmi csoportot szándékozott megszólítani, a magyar nemesi és nagypolgári réteg nőolvasóit, korosztálytól függetlenül. A Honderü, amely mind esztétikai minőség, mind eladási számok tekintetében elmaradt vetélytársai mögött,1 kifejezetten a magyar származású arisztokráciát akarta megnyerni magának. A három divatlap előszavait, szerkesztői beköszönőit2 megvizsgálva két dolog körvonalazódik. Egyrészt hogy a lapok stratégiai célja a nemzeti irodalom terjesztése, és ezzel a magyar nyelv használatát szerették volna elősegíteni, támogatni; másrészt hogy a nemzet szolgálataként értelmezhető feladatokat társadalmi nemi alapon osztották fel:

„A reformkortól kezdve tanácsadó cikkek sokasága hirdette: egy (felsőbb társadalmi státuszú) leány és nő legfőbb feladata (életkortól függetlenül) a nemzet szolgálata. E szolgálatnak többféle módját gondolták el, például jótékonykodás, nemzeti egylettagságok, a forradalom sérültjeinek ápolása stb. Legfőbb eszköze pedig a feleség-, valamint elsősorban az anyai szerep betöltése volt, hiszen az elgondolás szerint a családanya az, aki jó honfit és honleányt szülhet, nevelhet a haza számára.”3

A negyvenes évek divatlapjai a honleányok felelősségi körét a magyar nyelv használatának népszerűsítésével is igyekeztek kibővíteni.

A magyar nyelvű szépirodalmi divatlapok előfutáraként értelmezhető Regélő4 1833-as előszavában a szerkesztő, Róthkrepf Gábor a prosopopeia retorikai alakzatával él: a magyar nyelv nevében mond köszönetet azoknak a hazafiaknak és honleányoknak, akik támogatták a periodika létrejöttét.5 A lapra való előfizetés tehát már önmagában hazafias cselekedetként értelmezhető – mind a férfiak, mind a nők részéről. A magyar nyelv ápolása a kultúra támogatásával ekkor még nem mutat társadalmi nemi megosztottságot. A gondolat egy évtized múlva, a negyvenes évek divatlapjaiban már átalakulva jelenik meg: a nemzeti nyelv ügye körüli harc két fronton zajlik, ami nemileg is megosztott: a politikai színtéren a férfiak, a civil életben a nők feladata lesz a küzdelem. A magyar nyelv egyenjogúsítása körüli „munkamegosztás” eszméje a negyvenes években alakult ki, ez a folyamat végigkövethető a divatlapok paratextusaiban.

A divatlapok önmagukra mint a nemzeti nyelv közéleti terjesztésének és ápolásának legfontosabb médiumára tekintettek, éppen ezért fontos volt az inkluzivitás: A Regélő Pesti Divatlap 1842-es újraindulásakor Garay János nemcsak a divatlapok korabeli, politikai mindennapokban játszott szerepére reflektál, hanem kitér olvasói ideális körére is, amelynek részét képezik a „lelkesebb honleányok”. A cikk végén kiemeli: a nőkre is célközönségként tekintenek; úgy az asszonyokra, mint a hajadonokra.

„Csak így hiszszük, hogy nem csak miveltebb magyaraink, de lelkesebb honleányainknak, sőt finomabb úrhölgyeink ’s a’ pamlagkörök’ méltánylását is megnyerendi az új Regélő: mert a’ gondos és gyengéd anya tétova nélkül adhatja azt szép leánya’ kezeibe, ’s a’ szende szűz pirulás nélkül hallgathatandja meg társalgását, fogadhatja el legmeghittebb látogatásait; szóval, nem felejtők, kiknek írunk.” 6

A szerkesztő a második évfolyamot pedig már egyenesen „A’ dicső magyar haza’ szebbkeblű hölgyeinek – nyelvünk és nemzetiségünk’ védangyalainak, a’ magyar honleányoknak”7 dedikálja, ami már nyíltan a női olvasóközönséget célozza. Ehhez kapcsolódik a Honderü 1843-as, igen hatáskeltő, és a köztudatban még sokáig élő8 Vezérhangja, amelyben Petrichevich Horváth Lázár a magyar nyelvet útszélen didergő árvaként jeleníti meg, akit az arisztokrata nők felelőssége beengedni beszélgetéseik színterére, a szalonokba: „De halljátok csak! Valaki kopogtat aranyozott ajtaitok’ roppant szárnyain. Ő az; ah! nyissátok meg neki magasb hölgyek a szőnyeges salonok’ ajtait, bocsássátok – Isten’ szent nevére kérünk – bocsássátok be a … magyar nyelvet!”9 Petrichevich Horváth a magyar nyelv hétköznapokban való használatát, művelését a nők feladatának tekinti, ezért az érzelmi manipuláció eszközével (didergő árva gyermek képe) is a nőkre, anyákra igyekszik hatást gyakorolni.

Leginkább az Életképek folyóirat és jogelődje, a Magyar Életképek szépirodalmi antológia beköszönőiben fogalmazódik meg a „munkamegosztás” gondolata. A Magyar Életképek első füzete 1843-ban jelent meg,10 akárcsak a Honderüé. Fáy András előszavában amellett érvel, hogy a magyar nyelv ügye és a nők taníttatása nem különíthető el egymástól: a különböző szerepekkel (anya, hitves, háziasszony, „társalgásaink ütere”, polgárnő) össze lehet – sőt kell – egyeztetni a nők oktatását. Fáy, aki a reformkor nőnevelési vitáiban a negyvenes évektől kezdve aktívan részt vett,11 szövegében elsősorban azokhoz a férfiakhoz szól, (1) akik fontosnak tartják a nők oktatását, (2) akik potenciális vásárlói lehetnek a lapnak, (3) és akik majd a nők kezébe adják a folyóiratot. Itt jelenik meg először szövegszerűen is az a program, hogy a magyar nyelv közéleti ápolása a nők feladata, a férfiaké e tekintetben főleg abban áll, hogy a nők kezébe adják az ehhez megfelelő eszközöket – tehát fizessenek elő a lapra. Fáy azoknak a férfiaknak a pozíciójából szólal meg, akik hivatásként tekintenek a nők képzésének problémájára.12 Érvelésében szisztematikusan bizonyítja, miért érdeke a férfiaknak, hogy a nők nevelése mellé álljanak. Felhasznál minden olyan érvet, amely a húszas-harmincas évek első nővitája után a közgondolkodás részét képezte: pl. Mirabeaura hivatkozik: „nőinktől függ a’ családok ’s ezek által a’ nemzetek boldogsága”,13 az pedig, hogy az „[a]nyák adják az egész emberiségnek az első nevelést, a’ legfontosabbat […] Kell-e többet mondanom arra, milly fontos dolog kellően kiképeznünk a’ leendő anyákat?”14, már az 1820-as évek első nővitájának is egyik alapvetése volt.15

Egy évvel később, 1844-ben Császár Ferenc írt beköszönőt az Életképek hivatalos (és jogszerű) indulása alkalmából Lelkes Honleányok! címmel, amelyben többek között a Honderü 1843-as előszavára is reflektál,16 de már aktualitásként utal arra a politikai küzdelemre, amelynek a cikk keletkezésekor még nem volt jogerőre emelt eredménye: ennek a harcnak következtében szentesítette V. Ferdinánd 1844. november 13-án az 1844. évi II. törvénycikket, amelynek értelmében államnyelv lett a magyar. A törvényi küzdelmet a férfiak feladataként azonosítja, éppen ezért kap érdekes színezetet, hogy Császár szerint a civil szféra törvényeit a nők írják: „A’ honatyák teljesíték e’ részben polgári szent kötelességöket; de kell még törvény nyelvünk ügyében, ’s e’ törvényt már csak hölgyeink irhatják! Avagy nem ők szabnak-e törvényt a’ társalgási életben […].”17 Császár beköszönője abban a tekintetben tér el a Magyar Életképek 1843-as előszavától, hogy immár nem a hetilapra előfizető férfiakhoz szól, hanem közvetlenül a „lelkes honleányokhoz”.

A divatlapok között tehát abban konszenzus volt, hogy a magyar nyelv körül más a nők, és más a férfiak feladata. Abban azonban nem értettek egyet, hogy miként valósuljon meg a honleányi szerepkör kiterjesztése: tehát hogy mit csináljon egy honleány, ha segíteni akarja a nemzeti nyelv ügyét. A Pesti Divatlapban és a Honderüben kevés agitatív vagy tanácsadó szöveget találunk, stratégiájuk a honleányi szerep népszerűsítésére a példaadás volt.18 Ezek alapján érthető Fábri Anna tézise, mely szerint „ennek a szerepkörnek a körvonalait férfiak rajzolják meg: a honleányt a honfi-Pygmalionok teremtik meg”.19 Az Életképek hasábjain azonban úgy tűnik, maguknak a nőknek is lehetősége nyílt saját honleányi szerepük aktív alakítására: ennek egyik legfőbb eszközéül a folyóirat divatrovata, Szlávy Sarolta divatlevelei szolgálhattak.

1	Lesi Viktor, A Frankenburg-féle Életképek (Debrecen: Lehotai Könyvnyomda, 1941), 20; T. Erdélyi Ilona, „Az irodalmi divatlapok”, in Kókay György szerk., A magyar sajtó története I: 1705–1848 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979), 435–465, 445; Kókay György, Buzinkay Géza és Murányi Gábor, A magyar sajtó története, Sajtókönyvtár (Budapest: Magyar Újságírók Országos Szövetsége, 1994), 80; Buzinkay Géza és Kókay György, A magyar sajtó története I: A kezdetektől a fordulat évéig, sajto.com sorozat 1. (Budapest: Ráció Kiadó, 2005), 86–87.
2	Fáy András, „Előszó”, Magyar Életképek 1, 1:1. sz. (1843): I–VII; Petrichevich Horváth Lázár, „Vezérhang”, Honderü 1, 1:1. sz. (1843. jan. 7.): 1–3; Róthkrepf Gábor, „Előszó”, Regélő 1, 1:1. sz. (1833. ápr. 4.): 1–2; Garay János, „Előszó”, Regélő Pesti Divatlap 1, 1:1. sz. (1842. jan. 1.): 1–2.
3	Bozsoki Petra, A honleányság mint női emancipáció: Kánya Emília alakja és munkássága, PhD-disszertáció (Pécs: Pécsi Tudományegyetem, 2020), 45.
4	A Regélő Pesti Divatlapot sajtótörténeti szempontból T. Erdélyi Ilona dolgozta fel. T. Erdélyi Ilona, Irodalom és közönség a reformkorban: A Regélő Pesti Divatlap, Irodalomtörténeti füzetek 69 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970).
5	„Hálás köszönetemet nyujtom ez alkalommal ama számos honleányok és hazafiaknak, nem a’ magam, hanem kedves nemzeti nyelvünk nevében, kik a’ két magyar hazából és annak rokon tartományaiból vetekedve siettek ezen első magyar szépművészeti folyóirás létesitését kegyes ápolásukkal eszközleni. Hogy pedig lássa a’ tisztelt haza, milly tüz lobog lelkes leányainak-is a’ honi nyelv terjedését ohajtó szép keblökben, im közlöm mélyen érzett hálám emlékéül azoknak becses és örök tiszteletre méltó neveiket […]” Róthkrepf, „Előszó”, 1–2. [Kiemelés tőlem − Cs. G.]
6	Garay, „Előszó”, 1–2. [Kiemelés tőlem − Cs. G.]
7	Garay János, Pesti Divatlap 2, 1:1. sz (1843. jan. 1.): [szennycímlap].
8	Egy évvel később, az Életképek 1844-es, hivatalos indulása alkalmából írt Előszavában Császár Ferenc is reflektál Petrichevich-Horváth e soraira.
9	Petrichevich Horváth, „Vezérhang”, 1.
10	A szerkesztő, Frankenburg Adolf ekkor még érvényes hatósági engedély nélkül terjesztette lapját – egy évvel később azonban a folyóirat közönségsikerére tekintettel (és hogy eltussolják a cenzúrarendszer hiányosságait), pár nap alatt megkapta a kérdéses engedélyt. A lap engedélyeztetésének folyamatáról Frankenburg Adolf emlékirataiban számol be: Frankenburg Adolf, Emlékiratok II. (Pest: Emich Gusztáv Kiadója, 1868), 155–158.
11	Borbíró Fanni, Fábri Anna és Szarka Eszter, szerk., A nő és hivatása (Budapest: Kortárs Kiadó, 1999), 121.
12	„A magyar életképek szép feladata: hazai életből vett olvasmányok által, nemzetiséget terjesztni, ’s a’ fiatal gyönge sziveket és kedélyeket, nemzetiség és erkölcs tiszta érzelmei által képezni. Lehet-e fönségesebb feladat ennél, olly férfiaktól, kik hivatvák is annak megoldására?” Fáy, „Előszó”, I.
13	Uo.
14	Takáts Éva, „Egy-két szó a’ házasságban lévő Aszszonyok kötelességeikről”, Tudományos Gyűjtemény 7, 8. sz. (1823. d. n.): 68–87, 81.
15	„Az első nagyobb (több résztvevős) magyar nyelvű nővita […] a Tudományos Gyűjtemény lapjain zajlott.” – Borbíró, Fábri és Szarka, A nő és hivatása, 57. Ennek a nővitának „kirobbantója” egy sokgyermekes családanya, Karacs Ferencné Takáts Éva írásai voltak. Takáts Éva lánya, Karacs Teréz nőnevelést tárgyaló írása (Néhány szó a nőnevelésről) az Életképekben jelent meg. Karacs Teréz, „Néhány szó a nőnevelésről I.”, Életképek 3, 2:18. sz. (1845. nov. 1.): 549–555; Karacs, „Néhány szó a nőnevelésről II.”, Életképek 3, 2:20. sz. (1845. nov. 15.): 613–618; Karacs, „Néhány szó a nőnevelésről III.”, Életképek 3, 2:21. sz. (1845. nov. 22.): 645–648.
16	„Egy éve most, mint »utczán fagytól didergő gyermekei« mutatá be olvasóinak nemzeti nyelvünket iróink egyike. Ő nagyitá kétségkivül a' dolgot. Igen; sem Ti, lelkes honleányok, sem mi férfiak, nem érdemeljük meg a’ nagy szemrehányást, melly alaptalan szavaiban feküvék. Nyelvünk nem utczai kölöncz, ’s nem is fagymegvette beteg. A’ dért, melly azt majdmajd elfagyasztá, elüzé már az enyhe tavasz, ’s üdülni kezdett a’ drága növény; csakhogy szilárdabb életre még mindig nem edzheti magát!” Császár Ferenc, „Lelkes Honleányok!”, Életképek 2, 1:1. sz. (1844. d. n.): 1–4, 2.
17	Uo., 3.
18	Például: „A bécsi zenehirlap’ nyilatkozata szerint Unger-Sabatier assz. a dalszinészet’ hires csillaga, szülővárosának Sz. Fehérvárnak fölsegélésére 1000 darab aranyat mondatik, hogy küldött legyen. Ha e királyi ajándoknak csak tizedrésze is igaz, mindig dicső vonásaul szolgálna a jeles honleány’ jellemének.” N. n., „Pesti Salon’ heti szemléje”, Honderü 1, 2:21. sz. (1843. nov. 25.): 668–674, 669. [Kiemelés tőlem – Cs. G.]
19	Fábri Anna, „»Határozz, és kimondtad sorsodat«. A nőkérdés megjelenítése a reformkori magyar irodalomban”, in Nők és férfiak…, avagy a nemek története, szerk. Láczay Magdolna, 141–146. Rendi társadalom – polgári társadalom 16. (Nyíregyháza: Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület, Nyíregyházi Főiskola Gazdaságtudományi Kar, 2003), 142.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero