A feltevés, miszerint Ágai Adolf lenne az (egyik) első modern magyar szerző, mindenképpen vitatható; az itt követett gondolatmenet azonban egyáltalán nem az (irodalmi) modernség kontextusában szeretné elhelyezni Ágait, aki a modernitásnak mindenképpen (egyik) első magyar nyelvű megszólaltatója volt. Ágait a maga korában két, a korabeli magyar tudományos életben nagy presztízzsel rendelkező szerző méltatta: Greguss Ágost és Arany László. Mindkét méltató szöveg apropója Porzó tárczaleveleinek 1877-es kötetbe foglalt publikációja. Greguss Ágostot Ágai kérte fel, írjon a könyvhöz előszót:1 „Ön avval a fölhivással tisztelt meg, irjak könyvéhez előszót. Ime, levelet irok.2 [...] Még egyszer elolvasom levelemet, s úgy veszem észre hogy tárcza lett belőle, már olyan a milyen.”3 Pedig Ágai komoly tanulmányt kért tőle, méghozzá pontos instrukciók alapján: „Nekem tehát az lenne föladatom, hogy a tárczacikk ellen szórt rágalmakat megczáfoljam, a tárczacikket a múzsák törvényes szülöttjének bizonyítsam, s Apollo nevében (prózailag: a széptani elvek értelmében) jogosúlt műfajnak nyilatkoztassam.”4 Greguss – esztétikailag, irodalmilag legalábbis – nem vállalja a tárca legitimálását, ugyanakkor magával a gesztussal, nevezetesen, hogy nevét és előszavát adja Ágai kötetéhez, valójában nagyon is legitimálja a Porzó-szövegeket. „Komolyan” azért nehéz a tárcáról beszélnie, mert senki sem tudja, az valójában micsoda, nincs adekvát irodalmi szempont a megközelítéséhez: „a tárczaczikk pedig, mondják, nem is műfaj, nem olyas valami mint az óda, vagy a beszély, vagy csak a chria is, az »irálytanok« nem tudnak róla, csak afféle rossz pénz...”5 Van viszont mellette társadalmi érv: Greguss a Jules Janint tagjai közé fogadó francia Akadémiára hivatkozik. Ha a francia Akadémia elfogadja a tárcaíró Janint, nyilvánvalóan elfogadja a tárcát is.

 

 

A könyv itt tágabb, szimbolikus jelentést vesz fel, mint nagyobb, nyomósabb, állandó olvasmány, melyhez újra meg újra visszanyúlunk, elmélyedünk benne, szemben az újsággal, melyet átfutunk, és amely gyorsan ad instant képet az aktuálisan szükséges tudnivalókról. (A médiatörténet egyébként ezt a két különböző olvasásmódot nevezi intenzív, illetve extenzív, más terminológiával tudós- és hasznos olvasásnak.) Ezután rátér Porzó tárcáinak meghatározására, melynek során a Wochenplauderei meglepően kompakt meghatározását fejti ki:

 

 

Greguss hozzáállása tehát felemás; a Porzó-tárcák társadalmi hasznosságát és érvényességét fel- és elismeri, irodalomként azonban nem is nyilatkozik róla.

 

 

Arany tehát – aki magukat a szövegeket tartalmilag nem tartja túl sokra – elismeri Ágai Porzó-szövegeinek újdonságát, melyet lényegében a szövegek újabb, modern légkört kifejező mivolta jelent, és mindennek fókuszpontjaként egyértelműen a szövegekben megjelenő tárcaíró-figurát jelöli meg. Ő maga – Gregusshoz hasonlóan – sekélyesnek, felszínesnek tartja ezeket a szövegeket, de szintén fel- és elismeri, hogy széles körű és újonnan keletkezett igényt elégítenek ki:

 

 

A közfelfogás, a mindennapi élethez szükséges tudás horizontálisan kiszélesedett (többoldalú csiszoltságot követel meg), vertikálisan azonban sekélyebb lett (kevésbé válogatós az alaposság tekintetében). A „régi szűkebb művelt körök” az irodalom igazi körei; ugyanazok a körök, akik a Greguss által is emlegetett „régi jó időkben” „nyomós, állandó olvasmányokat” forgattak, melyekhez újra és újra visszanyúlniuk oly jól esett. Ez a (Greguss és Arany által is kárhoztatott) közfelfogás valójában a modernitás kultúrája:

 

 

Arany álláspontja egybecseng Gregusséval: Porzó érdeme a korszerűség, a modern kornak való tökéletes megfelelés. Társadalmilag szükséges és elfogadható, irodalomként azonban kevés, felszínes, sekélyes és – besorolhatatlan. Ha irodalmi értéke és pozíciója kétséges is, Ágai Adolf elsőrendűen a modernitás kultúrájának képviselője. Amit művel, magyar nyelven gyakorlatilag előzménytelen: modern csevegés. Más szóval: Wochenplauderei.