Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

A tárcaíró figurája

A Wochenplauderei-szövegek fókusza, szervező ereje maga a tárcaíró. A perspektívával kapcsolatos elemzések megmutatták, hogyan viszonyul környezetéhez; az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, miként viszonyul önmagához. Olyan szöveghelyekről lesz szó, ahol látjuk őt tollát rágni, álarcosbálon enyelegni stb., röviden: amikor szinte megfogható lesz számunkra. A csapongó témájú cikkeket ez a folyton jelen levő, vagy jelen levőnek érzett alak egységbe foglalja, megteremtvén az összefüggéseket az egyes tárcákon belül, azok témái, történetegységei, azaz mikronarratívái között, és ugyanígy a tárcák mint egységek között is, létrehozván így a tárcák sorozatából egy makronarratívát (melyet az utolsó tárca zár le és határoz meg.).

Náday egy helyen ki is jelenti, hogy a külső események valójában csak zavarják, hogy „arabeszkákat” fonjon saját (belső) képességei (philosophia, vidámság, érzés s malitia) által szintén „belső” események, remények és emlékek köré:

„Nincs kellemesb érzés annál, mint midőn az ember és tárcairó odaül az asztalhoz, körülenyelegve egyaránt s parázszsal égő lordresének illatos felhőtől, s véknyat fogó tollát végig percegtetve a sima papiron, az édes véletlenre bízza, mivel fogja azt telepotyogtatni. Szóljon bármiről, kedélye oly hullámzásban van, hogy csak is virágokat hömpölyget a szeszélyes habok fodrain, s ha tárgy s arc, mely benne tükröződik: megnyúl, többszörösödik vagy fürész gyanánt megrovátkosul, azért nem válik torzképpé, ép oly kevéssé mint a rengő tó lemezén a holdvilág. A szivar folytonosan karikákat bocsát, a sorok szaporodnak, emlék vissza, remény előre kalandozik, körüle philosophia, vidámság, érzés s malitia arabeszkákat fon, s mire az utolsó füstbodorka ellebbent – a tárcalevél kész, s az első, ki benne gyönyörködik, az maga a szerencsés szerző, második a szerkesztő, s a harmadik az, kinek voltakép szánva van, az igen tisztelt előfizető.”1

Az alábbiakban néhány további szöveghelyet szeretnék bemutatni, ahol Nádayval személyesen találkozhatunk. Mindjárt a legelső tárca elején2 közli velünk valódi és tárcaírói személyének (Ágai Adolfnak és Náday Ezüstösnek) különbségét és távolságát: „de engem megóv tán az elfogulatlan itélet s az álnév érdekes felhője, melynek kényelmes palástjába burkolózik ártatlan személyem”.3 Az érvelés szerint azért van szüksége védelemre, mert a tárcaírót bizonyos „kegyetlen viszketeg” jellemzi, mely „a gyönyör egy nemével szereti lerángatni az álarcokat [...]”.4 Egy alig egy hónappal később, farsang idején megjelenő tárcában5 az álnév és az álarc, az identitással kapcsolatos játékoknak ez a két fontos fogalma (metaforája) különös jelentőségre tesz szert. Ezúttal ugyanis egy álarcosbálba kísérhetjük el, melyről érzékletes, párbeszédes leírást ad, melyet a következőképpen kezd:

„A bálnak mindenesetre örülök, ha csak azon egy oknál fogva is, hogy talán ujból találkozhatnám – saját magammal. Igen, én az utolsó álarcos bálban rendkívül jól mulattam Náday Ezüstössel ... önnek [a szerkesztőnek] szerény munkatársa, több példányban forgott az álarcosok kezében.”6

Az első tárca értelmében a tárcaíró által lerántandó álarc a hamisságot leplezi, az álnév palástja pedig a tárcaírót védelmezi. Az álarc a hamisság, az álnév az igazság oldalán áll ezek szerint. Itt azonban azt látjuk, hogy az álarcosok „ellopják” az álnevet. A világ összezavarodik, a tárcaíró pedig nevet az egészen.

Egy más alkalommal7 részletesen leírja közvetlen környezetét, saját szomszédságát is. Nagyvárosi életkép ez, kanáritartó öreg házaspár az egyik, hatgyermekes család a másik szomszédban, mely hat gyermek egyúttal családi kamarazenekart is képez. A tárcaíró nem menekülhet a folyamatos zaj elől:

„S hogy legalább nappal, a rendőri fegyelem alatt nem álló zenegyakorlatok meg ne tébolyítsák az asztalához láncolt prométheusi tárcaírót, jótékony ostorpattogástól kísért járművek dörgedelme táncoltatja meg körülötte a falakat. Ah quel plaisir d'étre feuilletoniste!”8

A tárcaíró felbukkanásainak sorában végezetül álljon itt egy nagyon fontos, Náday és a Wochenplauderei kapcsolatát explicit módon megvilágító passzus. A tárcaíró figurájának leírására, szerepének meghatározására a Wochenplauderei-hagyomány stabilan alkalmazta az udvari bolond hasonlatát, mely a Wochenplauderei hagyományába határozottan be is épült. Ennek fényében válik különösen érdekessé, mikor Ágai egy helyen (a Pesti Naplóval – szokása szerint – polemizálva) ezt írja:

„A mi a »csörgősipkás« epithetont illeti, melylyel a »B. Hiradó« tárcáját megbünteti: erre nézve meg azon kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy inkább hizelgésnek vesszük azt mint megrovásnak. A régi fejedelmek legbecsültebb s legkedvesebb tanácsadóinak a »bolondokat« mondják, s ugy tartja a krónika, hogy akkor a népek boldogabbak valának, mert mindig is többet érő dolog volt az, ha okosak bolondoztak, mintha bolondok okoskodtak. A »B. Hiradó« jónak látta a fejedelmi politika mellé, szórakoztató »csörgősipkásnak« szerződtetni a tárcairót, ki a nagy eseményekhez hozzáfüzögeti a derült világnézlet s könnyüvérű logika apercuit.”9

1	Bécsi Hiradó, 1865, 203. sz. [o. n.]
2	Bécsi Hiradó, 1865, 2. sz. [o. n.].
3	Uo.
4	Uo.
5	Bécsi Hiradó, 1865, 58. sz. [o. n.]
6	Uo.
7	Bécsi Hiradó, 1865, 84. sz. [o. n.]
8	Uo.
9	Bécsi Hiradó, 1865, 123. sz. [o. n.]

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero