Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Dialógusok és narratívák

Náday sorozatának visszatérő motívuma a szerkesztő megszólítása (mely megszólításra, ahogy például a sétatér leírásakor is láthattuk, a szerkesztő időnként válaszol is). Kettejük dialógusa több szempontból is fontos narratív eszköz. Egyrészt folyamatosan explikálja a beszélgetés, a csevegés beszédhelyzetét, másrészt fenntartja a kapcsolatot, a narratíva érzetét az egyes tárcák között, harmadrészt pedig szövegszerűen megjeleníti a tárca médiumhoz (újsághoz) kötöttségét. Náday és szerkesztője között valójában kettős dialógusról beszélhetünk. Egyrészt végighúzódik a szövegeken a szerkesztő és Náday fiktív, „megírt” dialógusa; a szerző azzal teremti meg szövegeinek személyességét, hogy azokat teletűzdeli a szerkesztőt megszólító formulákkal, melyekre néha annak (fiktív) válaszait is megírja. Ezekben az esetekben valójában nem a szerkesztő a megszólított, hanem az olvasó. A teljesség igénye nélkül néhány példa erre a típusra: „Íme, katonabálba is elvezetém önt...”;1 „...ön is megemlékezett tán... [...] talán érdekelni fogja önt [...]”;2 „...ha még mindig nem találta ki ön, elárulom...”;3 „Vahot, mint tán tudja [ön]...”4 A megszólításokkal sokszor témaváltást is jelez Náday, így az a szövegeknek fontos szerkezeti elemévé válik, kötőanyagként funkcionál az adott tárca mikronarratívái, azaz egy-egy tárgyat feldolgozó egységei között.

Létezik egy másik dialógus is kettejük között, mely nem kevésbé izgalmas, de csöppet sem fiktív, Kecskeméthy ugyanis gyakran lábjegyzetes formában megjegyzéseket fűz a tárcák szövegeihez: „Én volnék csak a szerkesztő! [sóhajt fel Náday egy helyen – T. B.] – Soh'se kivánja meg biz azt oly nagyon, még arany időben sem [válaszol lábjegyzetben Kecskeméthy – T. B.]”5; „Egyéb mondandóm nem lévén, ajánlom magamat. [köszön el másutt a tárcaíró] – Legalább nem unjuk meg. [fűzi hozzá a szerkesztő – T. B.]”6 Az is előfordul, hogy Ágai kérdést/kérést intéz a szövegében Kecskeméthyhez, amit az megválaszol: így beszélgetnek a szöveg fölött, tényleges csevegést valósítva meg a vonal alatt – példa erre a már idézett sétatéri ismeretségekkel kapcsolatos kérdés. Összefoglalva azt mondhatjuk el, hogy a fiktív dialógus, illetve a szerkesztő folytonos megszólítása a levélműfajra történő utalás, a valakihez szólás, valakinek mesélés által a személyesség érzetét kelti, folyton emlékeztet rá, hogy itt valaki beszél, és a megszólítások fordulatai új témákat, mikronarratívákat vezetnek be és kötnek össze. A nem fiktív dialógus pedig folyamatosan reflektál a tárca médiumba (az újságba) illesztettségére.

Újabb szempontként merül fel mindezek után a Náday-féle tárcasorozattal kapcsolatban a tárcák szerkezetének kérdése, mégpedig két különböző szinten. Beszélhetünk ugyanis az egyes tárcák szerkezetéről, mely esetben arra kérdezünk rá, hogy az egyes tárcák tematikus egységei, mikronarratívái miként állnak össze egységgé, és beszélhetünk a tárcák sorozatának mint összefüggő egésznek, azaz az egyes tárcák szintje fölött megvalósuló makronarratívának a szerkezetéről is. Az egyes tárcák szerkezetének tekintetében abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy ezt maga Náday írja le:

„A következő napok bő alkalmat fognak ismét nyujtani az eseményszomjas s újdonságéhes fővárosi tárcaírónak, hogy megrozsdásodott lelkesedését, megvakult életkedvét, pókhálós élceit, megpenészesedett kedélyét s megnyirkosodott csintalanságát előszedje, hogy ékes fonatú arabeszket fűzzön a regatta s lóverseny érdekes képei köré.”7

A regatta és a lóverseny képe: két mikronarratíva, s a tárca maga nem más, mint ezek körülszövése (összekapcsolása) az arabeszkkel. Az pedig miből is áll? Lelkesedés, életkedv, élcek, kedély, csintalanság: az ironikus stílusú tárcaíró eszközei, melyek egyúttal a személyesség, az egyéniség komponensei is. Saját személyessége tehát a kötőszövet, mely összeköti a tárca képeit.8 Ennek a szerkezetnek az a következménye, hogy a szöveg kohéziója mellett értékét is ebből a kötőszövetből nyeri, ettől lesz egyéni, személyes, vagyis: csevegő tárca.

Az arabeszk azonossága megteremti a lehetőséget két tárca összekapcsolására is, azaz egy nagyobb (meta)elbeszélés, a makronarratíva lehetőségét. A kérdés kapcsán annyit fontosnak tartok előrebocsátani, hogy az arabeszkszerű szerkesztés az összeilleszthetőségnek csak lehetőségét tartalmazza. A makronarratíva létrejöttéhez a személyesség jóval erősebb jelenléte szükséges, mint a mikronarratívák tárcává szerkesztéséhez. A tárcaíró plasztikus jelenléte alapfeltétel, az olvasónak éreznie kell, hogy bár itt hétről hétre jelenik meg egy-egy tárca, ezeket mindig ugyanaz a jól látható/hallható tárcaíró közli.

A makronarratíva a Bécsi Hiradó Náday-tárcáinak esetében a sorozat legvégén, az utolsó tárcában explikálódik. Ebben ugyanis a szerző a tárcasorozat kezdő- és végpontja között teremt kapcsolatot azáltal, hogy a hangsúlyozottan utolsó tárcában (második mondata: „Az utolsó tárcacikk!”9), az egyetlen lapszámban, mely részes az örökkévalóságban,10 feleleveníti a kezdetet, részletesen leírja azt a beszélgetést, mely 1864/65 telén közte és Kecskeméthy Aurél között lezajlott, s melynek során ő tárcaírói megbízatását (és nevét) kapta a szerkesztőtől. Itt, az utolsó tárcában mindezt fausti paktumként mutatja be, „diabolicus szerződésként”, melynek értelmében neki hetente írnia kellett, és amelyet ő teljesített is: „cikkeim diadalmas sora dariusi hadjárat”: nem véletlenszerűen, hanem program szerint közölt szövegekről van szó, cikkek hadjáratszerű soráról. A szerződés lejártakor a kör bezárul, az utolsó tárcacikk a korábbiakról szól és általában a tárcaírásról. A paktum megkötését és a „keresztelőt” már idéztük korábban, érdemes most elolvasnunk az utolsó tárca ezt követő részeit:

„S ezzel elváltunk. Ön a fiakkerba szállt – én magamba szálltam. Sokáig ott tünődém a kapu alatt, a szél süvített, a lombtalan sétány egyik fájának tetejében egy holló ült feketében. S. P. Edgar által irodalmi nevezetességgé vált amerikai pajtása szerént, rám olvasta hogy: kár, kár! Hogyan? Gyászruhája minket illet? A sikamós kövezetből sürű köd emelkedék, a kigyúlt gázlámpák világa alig birt átszürődni rajta. Számban a szivar, szivemben a jó kedv kialudt s benyitottam a kávéházba. A pezsgő élet. Jean mosolygó arca s a puncs, melynek illatos gőzével versenyre kelt csibukom gondűző fellegtábora: kiölte, kimosolyogta, kigőzölte s kifüstölte belőlem a rosz kedvet.

Kezembe vettem a »Bolond Miskát«, utána divatlapjainkat s kész voltam első cikkemmel. Hatott. Több lett utána az ellenségem mint a hogy reménylém, s kezdtem saját epémet quintessentia gyanánt sokra becsülni. Mindennap órahosszig álltam tükör előtt. Ez éles vonások, e kampós orr, ez azmodicus mosoly, e száraz fej, melynek halántékihoz vékony szálakban tapad a ritkás haj, hátamon a világgyűlölő púp s e sardonicus száj! Huh! Csak ugy kéjelegtem e mephistoi külsőben. [itt jön a szerkesztő lábjegyzete: Ugyan ugyan, gömbölyű képű, borzas fejű barátom, kit akar rászedni ily rajzzal? T. B.] Csakhogy már te is ijedelmes, rossz ember tudsz lenni, dicsekedtem magamban, kire kézzel mutatnak az igazhívők. Ennyire vittem. [...] Óh, csakhogy lejár azon diabolicus szerződés, melyet önnel [innen a következő hasáb lábjegyzeteként – T. B.] kötöttem s melynél fogva kötelességem volt minden héten egy nyaláb hires embert küldeni purgatoriumába.”11

A szerkesztő lábjegyzetének tanúsága szerint is: a tükör egyik oldalán Ágai Adolf, a másik oldalon mephistói külsejével Náday Ezüstös. Parodisztikus fausti paktum értelmében dolgozott tehát, a parodisztikusan „sötét”, azmodicus, mephistói hangulatot külön fokozza Poe említésével és a viktoriánus kísértetregények atmoszférájának megidézésével. Ez tehát a makronarratíva: egy diabolicus szerződés Kákay Aranyos és Náday Ezüstös között, melynek értelmében Náday nevet kapott („Megkeresztelem önt az elme, szorgalom s Kákay Aranyos nevében Náday Ezüstösnek s im – fogja áldásomat”12), és alakot is: éles vonások, kampós orr, azmodicus mosoly, világgyűlölő púp, sardonicus száj. És mindennek most vége, nem küld többé senkit Kákay purgatóriumába. Náday Ezüstösnek vége (ahogyan vége is lett valóban, Ágai nem használta többet ezt a nevet), mert Náday Ezüstös a Bécsi Hiradóban teremtetett. Náday Ezüstös maga egy narratíva volt.

1	Bécsi Hiradó, 1865, 53. sz. [o. n.]
2	Bécsi Hiradó, 1865, 58. sz. [o. n.].
3	Bécsi Hiradó, 1865, 72. sz. [o. n.]
4	Bécsi Hiradó, 1865, 84. sz. [o. n.]
5	Bécsi Hiradó, 1865, 58. sz. [o. n.].
6	Bécsi Hiradó, 1865, 72. sz. [o. n.]
7	Bécsi Hiradó, 1865, 123. sz. [o. n.] [Kiemelés tőlem – T. B.]
8	Vagy, egy általam érzékletesebbnek tartott metaforával szólva, a tárca szerkezete olyan templomablakokra hasonlít, melyek kis, üvegre festett képekből állnak, melyeket egy közéjük öntött ónkeret tart össze. Ez a keret a tárcaíró (a személyessége által): így tartja össze a mikronarratívákban foglalt események képeit.
9	Bécsi Hiradó, 1865, 224. sz. [o. n.]
10	„Az örökkévalóságot szabatosabban nem lehet kifejezni, mint valamely lap utolsó száma által. Ez mindig, itéletnapig él.” Uo.
11	Uo.
12	Uo.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero