Amennyiben a 19. századi nemzeti irodalmunkra úgy tekintünk, mint a Habsburg Birodalom / Osztrák–Magyar Monarchia egészének irodalmi és kulturális tevékenységére, amelyben a szerzőn, az alkotáson és a közönségen túl más intézmények – például színházak, újságok –, nem utolsósorban pedig azok szükségletei is szerepet játszottak, úgy a fordításra, az irodalmi közvetítésre is gondolni kell. Utóbbi egyben exportot is jelentett, valamint kísérletet arra, hogy a szélesebb európai nyilvánosság előtt utat nyisson a magyar irodalom számára. A német nyelv erre kifejezetten alkalmasnak bizonyult, hiszen történelmi okok miatt évszázadokon át közvetítőnyelvnek számított Kelet-Közép-Európában. A kulturális cserefolyamatok transzferkutatási szempontból is vizsgálhatóak, mert a pluralitás és a hibrid kultúrák különösen jellemzőek a közép-európai kommunikációs térre.1 A Habsburg Birodalmat / Osztrák–Magyar Monarchiát gyakran nevezzük az etnikai csoportok, vallások, kultúrák és nyelvek olvasztótégelyének. A térség kultúrái azonban semmiképpen sem tekinthetők homogén, zárt egységeknek, olyan összetett kulturális rendszer részei, amelyeknek etnikailag és kulturálisan is heterogén környezetben kellett érvényesülniük. Ebben az értelemben az interkulturális közvetítési és befogadási folyamatok menetének, lefolyási formáinak leírása, a kulturális jelenségek transzkulturális áramlásának elemzése elengedhetetlen. Ezeknek a folyamatoknak a szerzők, fordítók, kiadók, újságírók és kritikusok az alakítói.