Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

A parasztnovella műfajáról

Bjørnson korabeli nemzetközi hírnevét egzotikusnak tekintett parasztnovellái erősen befolyásolták. Szövegeiben azonban az erkölcstelenség, fizikai erőszak, kommunikációhiány, generációk közötti szakadék kérdései eltérő mértékben, de mind megtalálhatók, ezért novellái igen messze állnak az idilli népábrázolástól. Ennek ellenére gyakran úgy határozták meg korai epikus műveinek a műfaját, mintha „norvég idylli falusi képek”1 lennének. Így többek között a magyar recepció is elfedte, hogy nem minden Bjørnson-szöveg tartozik ebbe a kategóriába, nem egy homogén szövegcsoportról van szó. A Bjørnsons „bondefortellinger” [Bjørnson „parasztnovellái”]2 című 1982-es kötetében a norvég irodalomtörténész, Olaf Øyslebø a recepciótörténeti felvezető után szövegelemzésekkel erősítette érvelését, miszerint bár Bjørnson korai, első elbeszéléseit parasztnovelláknak szokás nevezni (tehát irodalomtörténeti konvencióról van szó), ezek mégsem csupán egyetlen társadalmi réteget, valami sajátosan norvég valóságot mutatnak meg – ahogyan azt a terminus sugallja –, hanem általános emberábrázolásként működnek.3 Felvetése többek között azért jelentős, mert ezzel lebontotta a gyakran ismételt történeti és etnicizáló értelmezéseket, a korabeli kritikák szembesítésével pedig rámutatott a „parasztnovella” terminus konstruált jellegére és változó értelmezéseire, amelyeket mindig az aktuális hermeneutikai helyzet határoz meg. Az általa vizsgált tankönyvek például leginkább a parasztelbeszélések valóságábrázoló jellegére, a szövegek történeti beágyazottságára, a jellemfejlődésre és az erkölcsi kérdésekre egyszerűsítették le a műveket.

Egy 1865-ben megjelent német válogatás már a címével is a műfaji-tartalmi megnevezést állította középpontba: Björnstjerne Björnson’s Bauernnovellen [Bjørnstjerne Bjørnson parasztnovellái].4 Ettől aligha független, hogy amikor a korábban inkább színházigazgatóként ismert norvég szerzőtől A Népbarát című hetilap 1865-ben három „apró elbeszélést” közölt – feltételezésem szerint az előbb idézett német kiadvány felhasználásával –,5 akkor a parasztnovella típusát a rövid felvezető ismertetés úgy mutatta be, mint amely „valóban jellemző” Bjørnson írói munkásságára. A lap úgy fogalmazott, hogy e novellákban „[s]aját nemzetét az iró [...] igen hiven festi”.6 A három mű norvég életképként, a norvég nemzetre jellemző speciális novellatípusként volt tehát jelen a hetilapban, noha a szerző 1860-ban kiadott Smaastykker [Kisebb darabok], vagy a későbbi, 1872-es Fortællinger [Elbeszélések] norvég nyelvű gyűjteményeinek címe nem kínált fel ilyen besorolási lehetőséget. A halászleány parasztnovellaként való értelmezéséhez az is hozzájárult,7 hogy Bjørnson beválogatta az 1872-es elbeszéléskötetébe, ahol a rövidebb írások mellett a hírnevét megalapozó Solbakken Synnöve és az Arne is olvasható.8 A Bjørnson által kiadott kötet, mint említettem, a Fortællinger címet viseli, vagyis a német kiadással ellentétben a norvég cím nem nevezte parasztnovelláknak a szövegeket, így A halászleányt sem, amely – mint az előző fejezetben láttuk – házasság-, egyház- és oktatáskritikus felhangokkal rendelkezik, és a nőemancipációs törekvések szempontjából is figyelemre méltó.

Erik Bjerck Hagen norvég irodalomtörténész a Solbakken Synnöve című elbeszélés realista vonásai mellett érvelve a mű norvég recepciótörténetén keresztül felhívta a figyelmet egy olyan kettős irodalomtörténeti narratívára,9 amely A halászleány értelmezése esetében is nagy szerepet játszott. Georg Brandes dán irodalomkritikus több írásban is foglalkozott a skandináv irodalom fordulatával, és haladás-tézise [fremskrittstese] szerint a romantikát lassan és fokozatosan váltotta fel a realizmus, mely haladási ívnek a csúcspontja „a modern áttörésként” ismert irodalmi jelenség.10 A norvég irodalomtörténész szerint Brandes nem szerette Bjørnson parasztnovelláit, és egységes szövegcsoportként kezelte az 1868 előtti prózaszövegeket, amelyeket nem tartott progresszívnek,11 így a Brandes-féle koncepciónak tulajdonította, hogy Bjørnson szövegeinek értelmezésében inkább ez a nézet hagyományozódott tovább. Ő maga azonban egy másik koncepciót, az ún. kiegészítéstézist [komplementaritetstese] is érvényesnek látta a korabeli irodalomra nézve. Eszerint a norvég romantikus alkotásokat már az 1850-es évektől jellemezte a realista látásmód, és ez értelemszerűen Bjørnson életművében is fellelhető. A Brandes-féle, fejlődést hangsúlyozó elmélet azonban az utóbbi koncepciót sokáig háttérbe szorította (nemzetközi szinten is), és így Bjørnson csupán csak a modernség „előfutáraként” értelmeződött.

Olaf Øyslebø szerint Brandes volt az első, aki 1882-es esszéjében műfaji terminusként alkalmazta a „parasztnovella” [bondefortelling] megnevezést Bjørnson korai elbeszéléseire.12 A műfaji megjelölés – igaz, hogy értékek, ideológiák, műfaji sajátosságok nélkül – olyan leíró kategóriaként rendelődött korábban hozzá a szövegekhez,13 amely a tartalomra és kulturális környezetre, témára mutatott. A kifejezés a német recepció nyomán tükörfordításként honosodott meg a magyar közlésekben és méltatásokban, tehát a szövegek ilyen besorolását először a norvég karakterológia érzete hozta létre, külső, idegen nézőpontból, de ez ugyanakkor el is fedte a prózai műveknek azon jellemzőit, amelyek nem illettek a „parasztnovella” címke által sugallt képbe. Bjørnson korai elbeszéléseire természetesen továbbra is használni lehet a „parasztnovella” gyűjtőszót,14 azonban érdemes szem előtt tartanunk a terminus sztereotipizáló jellegét.15 A korábbi értelmezések revízióját mindezek fényében szükséges elvégezni,16 hiszen az elbeszélésekhez való viszonyulást még mindig meghatározza a német közvetítettségből adódó értelmezési keret. A nemzeti irodalommal szembeni elvárások hazai prioritásaival egybecsengett Bjørnson parasztnovella-íróként való megjelenítése, az epikus művek magyar fordításainak tulajdoníthatóan pedig korán létrejött egy népies, (norvég) paraszti társadalmat bemutató szerzői portré, amely a paraszti kultúra felé vitte el a Bjørnson-szövegek értelmezését. Közelebbről megvizsgálva azonban Bjørnson elbeszélése nem csak a magyar népiességgel harmonizáló parasztnovella.

1	Argus, „A csőd”, Ellenőr 8, 55. sz. (1876): [3].
2	Olaf Øyslebø, „Bondefortellingene i historien”, in Olaf Øyslebø, Bjørnsons „bondefortellinger”: Kulturhistorie eller allmennmenneskelig diktning?, 11–46 (Oslo: Gyldendal Norsk Forlag, 1982).
3	„Avbildningen i seg selv er ikke poenget. Etter det syn som blir lagt til grunn her, er det mer givende å se fortellingene som menneskeskildringer.” [Nem önmagában az ábrázolás a lényeg. A továbbiakban követendő szempont alapján sokkal eredményesebb, ha az elbeszélésekre emberábrázolásokként tekintünk. – Ford. A. V. Ö. A további norvég idézeteket saját fordításomban közlöm.] Uo., 13.
4	Björnstjerne Björnson, Björnstjerne Björnson’s Bauernnovellen, ford. Edmund Lobedanz, Bibliothek ausländischer Klassiker 12–13 (Hildburghausen: Verlag des Bibliografischen Instituts, 1865). A 12. füzet az Arnet, míg a 13. az Egy víg legény és a Kisebb elbeszélések (Thrond, Veszélyes leánykérés, Az apa, Tájszokás) című szövegeket tartalmazta. Az 1865-ben, A Népbarátban megjelent három rövid elbeszélés fordításához feltételezésem szerint ezt a kiadványt használták. Bjönstjerne Björnson, „Veszélyes leánykérés, Az apa, Tájszokás”, A Népbarát 5, 49. sz. (1865): 585–587.
5	A felvezető ismertető utalt arra, hogy a kiválasztott három szöveg csupán válogatás az Apró elbeszélések / Kleine Erzählungen gyűjtőnév alatt megjelent szövegcsokorból. N.n., „Norvég életképek”, A Népbarát 5, 49. sz. (1865): 585.
6	Uo. [Kiemelés tőlem – A. V. Ö.]
7	Magyar vonatkozásban a parasztnovella típusa leginkább Tömörkény István, Móra Ferenc vagy Mikszáth Kálmán kapcsán merül fel, azonban mivel A halászleány felől vizsgálom a kérdést, jelen tanulmányban nem térek ki bővebben a hazai megjelenésére. A szegedi parasztnovelláról: Nacsády József, „A szegedi parasztnovella keletkezése: Részlet egy készülő tanulmányból”, Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Litteraria 1957–58. Irodalom 1, 1. sz. (1958): [71]–110; az ún. falusi történet, az Auerbach-féle Dorfgeschichte típusáról és ennek műfajtörténeti hátteréről: Hansági Ágnes, „»Trágyadomb és holdvilág«: Berthold Auerbach, a »falusi történet« és magyar recepciója”, Alföld 71, 4. sz. (2020): 46–64; a magyar falusi történet hagyományáról a 19. századi magyar fikciós prózában és Jókai írásaiban: Hansági Ágnes, „A falusi történet a magyar fikciós prózában”, in Hansági Ágnes, Irodalmi kommunikáció és műfajiság: A Jókai-próza narrációs eljárásai a romantikától a korai modernségig, 217–297 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2022). A parasztság ábrázolásának modern fordulatáról, a parasztságnak a differenciált, szociológiai jellegű, új poétikákat felszabadító, a művészeti primitivizmushoz kapcsolódó új irányáról Mikszáth elbeszéléseiben: T. Szabó Levente, „Egy irodalmi siker archeológiája: A tót atyafiak és A jó palócok történeti poétikája”, in T. Szabó Levente, Mikszáth, a kételkedő modern: Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában, 13–31. Ligatura (Budapest: L’Harmattan, 2007).
8	Az elbeszéléskötet kapcsán írta Francis Bull, hogy A halászleány az eredeti kiadás után négy évvel, néhány változtatással bekerült Bjørnson „úgynevezett parasztnovellái közé”, annak ellenére, hogy az elbeszélés egyáltalán nem a parasztokról szól. Bull, „Inledning: Fiskerjenten”, XXXV.
9	Erik Bjerck Hagen, „Synnøve Solbakken og litteraturhistorien”, Edda 105, 3. sz. (2018): 218–233.
10	Brandes 1882-es esszéje megalapozta Bjørnson helyét a modern áttörésben. A kötet először 1883-ban jelent meg, második kiadásban lásd: Georg Brandes, „Bjørnstjerne Bjørnson”, in Georg Brandes, Det moderne Gjennembruds Mænd, [1]–69 (København: Gyldendal, 18912). A parasztnovellák/falusi történetek hagyományáról, és Bjørnson-féle elbeszélések leírásáról: 18–26. Magyarul a skandináv fordulatról: Masát András, „A »modern áttörés« – skandináv irodalmak európaisága”, in Világirodalom, szerk. Pál József, 733–734 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2008).
11	Hagen, „Synnøve Solbakken…”, 221.
12	Øyslebø, „Bondefortellingene…”, 14.
13	A Solbakken Synnöve korabeli recepciójáról írta Øyslebø, hogy a műre népábrázolásként tekintenek: „Ingen av anmelderne tillegger imidlertid miljøet noen egenvalør, verken oppvurderende eller nedvurderende. Ingen av dem idealiserer bondelivet eller norskheten i miljøet, og ingen av dem betrakter bondemiljøet som uverdig en estetisk behandling.” [A kritikusok egyike sem tulajdonít azonban valamilyen sajátos értéket a környezetnek, sem fel-, sem leértékelőt. Egyikük sem idealizálja a paraszti életet vagy a környezet norvégságát, és egyikük sem tartja esztétikai tárgyalásra méltatlannak a paraszti környezetet.] Uo., 20.
14	Øyslebø ugyancsak a kritikus-feltáró attitűd mellett érvelt: „Det er ingen grunn til å forkaste betegnelsen «bondefortellinger».” [Nincs okunk arra, hogy a „parasztelbeszélés” megnevezést elvessük.] Uo., 13.
15	A sztereotípiák leegyszerűsítő természetéről: Szajbély Mihály, „Kemény és Jókai”, in A sors kísértései: Tanulmányok Kemény Zsigmond munkásságáról születésének 200. évfordulójára, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, 346–359 (Budapest: Ráció Kiadó, 2014).
16	Például Farkas Zoltán szerint 1910-ben Bjørnson novellái „a parasztok életét tükrözik”, és amellett érvelt, hogy ezekben az elbeszélésekben a paraszt: „nem aljas, buta, gonosz vagy nevettető, hanem ember, a ki fel van ruházva jó és rossz emberi tulajdonságokkal egyaránt”. Szerinte Zimmermann és Auerbach elbeszéléseire emlékeztetnek, a főszereplők érzései erősek és mélyek, képesek a fejlődésre, céljuk a jobb jövő megteremtése. Farkas, „Björnson…”, 283–284. Bernáth István is a parasztnovellák felől vizsgálta az életművet 1960-ban: Bernáth, „Jegyzetek...”.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero