Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Bjørnson-fordítások a magyar hetilapokban

A halászleány a művészet általi (női) emancipációról is szól, és ez a hetilapokban megjelent magyar fordítások közlésszemantikai jellemzői1 által is láthatóvá válik. Hipotézisem, hogy a Magyarország és a Nagyvilág, illetve a Divat-Nefelejts Bjørnson-közlése nem csupán annak a szándéknak az eredménye, hogy a lapot könnyen és ingyen megszerezhető külföldi prózával töltsék meg, hanem az olvasóközönséget jól ismerő szerkesztőknek a lapbeli kontextusra tudatosan építő, hozzáértő gesztusaként értelmezhető. A Magyarország és a Nagyvilág című családi hetilapot a sajtótörténet határozottan polgári lapként tartja számon, amelynek címe optimista, európaizálódó nemzeti öntudatot közvetített, hasábjain pedig gazdag, enciklopédikus ismeretanyagot mozgósított.2 A halászleány ebben a nyitott szemléletű, szépirodalmi és ismeretterjesztő hetilapban jelent meg 1869-ben, mellette Bjørnson arcképével3 és életrajzával. Bár az elbeszélés szövege alatt a fordítót nem tüntették fel, és a biográfia szerzője is névtelen maradt,4 az éves tartalomjegyzékben ott állt a fordító Csukássi József neve, aki ekkor a hetilap főmunkatársa volt.

Az elbeszélés közvetlenül norvég nyelvből való fordítása a korszakban szenzáció lett volna, és mivel nincs erre utalás a sajtóközlésben, kizárhatónak tartom. Csukássi szerkesztő, újságíró volt, aki elsősorban angol és francia nyelvből fordított,5 így arra gondolhatnánk, hogy A halászleány angol vagy francia közvetítéssel juthatott el hozzá, mégis valószínűbbnek tartom a német nyelvű forrást. A hetilap 1869-es évi tartalomjegyzékében A halászleány a „Beszélyek” kategóriában, a „Fordított beszélyek” listájában kapott helyet. Az itt található kilenc fordítás közül hármat készített Csukássi: A halászleányt, a Meg kell neki házasodni! című beszélyt a svéd Marie Sophie Schwartztól, és A halott gunykaczaja című „beszélykét” az orosz Vlagyimir Odojevszkij hercegtől. Több érv is amellett szól, hogy Csukássi ezeket mind németből fordíthatta. Odojevszkij munkájával kapcsolatban egy 1846-os lipcsei antológia, a Nordisches Novellenbuch alapján megállapítható, hogy a német és az angol fordítás címe nem azonos: a német válogatáskötetben a szöveg a Das Hohngelächter eines Todte cím alatt jelent meg,6 míg az 1848-as angol nyelvű kiadásban valójában az alcímből lett a főcím (A Capriccio).7 A magyar cím tehát a német változatnak a tükörfordítása. Schwartz szövegei 1861-től jelentek meg német nyelven,8 így ez esetben is feltételezhető a német forrás. Ami Bjørnsont illeti, az ő fordításait szemléző korabeli és későbbi munkák, mint például Jens Braage Halvorsen 1885-ös monográfiája, vagy a Francis Bull által 1919–1920-ban szerkesztett kiadás, a Bjørnson összegyűjtött művei,9 francia fordítást nem ismertek 1868/69-ből, az 1869-es angol fordítás pedig német közvetítéssel készült.10

A Halvorsen-féle monográfia listázta a német nyelvű változatokat. Ezeknek eltért az alcíme: Erzählung aus dem norwegischen Leben (Hannover, 1868); Erzählung aus dem Norwegischen Hochland (ford. H. Helms, Lipcse, 1868); Erzählung (ford. Emil J. Jonas, Berlin, Otto Janke, 1868);11 Norwegische Erzählung (ford. Dr. Aug. Peters, Bréma, 1869).12 A magyar hetilapközlés csupán az elbeszélés műfaji minősítést tüntette fel a norvég világra utaló elemek nélkül, és ez is azt jelenti, hogy Csukássi az Otto Janke-féle könyvkiadványt, az Emil J. Jonas által lefordított szöveget használhatta, amely 1868 novemberében a bécsi könyvkereskedésekben is megvásárolható volt.13 A német közvetítettséget további tények bizonyítják. Csak a Kemény Ferenc-féle fordításban olvasható magyarul teljes egészében például az a vers, amelyet Petra elszaval a lelkész házában,14 és amely az 1868-as norvég kiadásban szerepel.15 A Magyarország és a Nagyvilág16 és a Divat-Nefelejts17 ugyanúgy, mint az Emil J. Jonas-féle német fordítás,18 csupán kivonatolta a szavalatot.19 Németből való fordításra utal továbbá a magyar szöveg egyik eufemizmusa a norvég eredetihez képest, amely arról is tanúskodhat, hogy a magyar fordító nem értette, mi történt Gunlaug és Pedro között, ki kire haragszik meg a házasságkötés ötletének felmerülésekor.20 Így a német fordítás („tanzte rund mit ihm recht nach Herzenslust”21) lehet az alapja az „össze-vissza táncoltatta” kifejezésnek a magyar hetilapközlésekben, mivel a norvég 1868-as kiadásban is ’megver’ jelentésben szerepel („ret av Hjertets Fylde rundjulede ham”22), azaz Gunlaug ’teljes szívből megverte’ Pedrót. A magyar fordításokkal ellentétben azonban az Emil J. Jonas-féle kiadás nem hallgatta el, és nem is fedte el hármas pontozással Pedro házasságot ajánló felkiáltását, illetve azt, hogy Gunlaug miért veri meg a férfit.23 Magyarul először csupán az 1956-os, Kemény-féle, teljes fordításban árnyalódott a konfliktus:

„Bárcsak egy percre meg tudta volna őrizni megfontoltságát; mert felgerjedő haragjának láttára a férfi megrémült és felkiáltott: – Elveszlek! – A leány hallotta is, de saját ostobasága és a férfi pipogyasága, a saját szégyene és a férfi gyávasága miatt érzett dühe oly heves izzással robbant ki, hogy gyermekkorban és naplementében csírázó, holdfényes hullámoktól ringatott, fuvolahanggal és csendes énekszóval kísért szerelem sohasem végződött még ily nyomorult módon: a leány két kezével megragadta Pedrót, felkapta és amúgy istenigazában eldöngette, utána pedig visszaevezett a városba és tüstént átkelt a hegyeken.”24

Végül pedig ugyancsak a német átvételt igazolja, hogy a kereskedő Vold vezetékneve a magyar hetilapközlésekben – valószínűleg a gót betűkép félreolvasása folytán – „Bold” változatban került a szövegbe. Ugyan a gyors megjelentetés dicséri Csukássi munkáját, mégis megjegyzendő, hogy a sietség érezhető a fordítás nyelvén.25

A Bjørnson-életrajz szerzőjeként Vértesi Arnoldot, a hetilap szerkesztőjét ismerhetjük fel.26 Vértesi figyelme 1867-től a társadalmi novellák és regények felé mozdult el,27 sokatmondó tehát, amit a Solbakken Synnöve című elbeszélésről írt. Ez magyarul akkor még nem volt olvasható:

„Björnson műveiben érzi az ember, hogy e paraszt hősök és hősnők nem fölcziczomázott bábuk, hanem élő hús és vér, a költő oly országban él, hol a társadalmi egyenlőség valósággal létezik, hol azon osztályok, melyek másutt alárendeltek, elnyomottak, szabad független életet élnek […]”28

Vértesi felvetette, hogy „ha jól emlékszünk, ez a legelső, mely művei közül magyar forditásban megjelent”.29 A bizonytalanság arra utal, hogy Bjørnson az életrajz közlésekor még nem volt ismert Magyarországon, ugyanakkor az író nemzetközi népszerűsége mégis érezhető volt, hiszen Vértesi szerint a norvég írók közül „a külföld előtt egyiknek neve sem lőn oly ismeretessé, mint a Björnson Björnstjernéé”.30 Vértesi áldozati szerepben jelenítette meg Bjørnsont az olvasók előtt, és diszkréten reflektált saját és a hazai írók helyzetére. Szerinte a norvég szerző jó példája annak a „szomorú tapasztalásnak”, hogy „senki sem próféta saját hazájában”, és „eredeti zamatú tehetsége” csak idegen földön juthat igazi elismeréshez. A szerző az Arne és az Egy víg legény címet viselő elbeszélésekre is kitért az ismertetőben, kiemelve ezek tematikai egyszerűségét. Az utóbbi elbeszélés tartalmát egy mondatban sűrítette össze: „[a] becsületes törekvés diadalra jut, s az egyszerü munkás kitartás által oly magasra küzdi föl magát, hogy gyámola lehet azoknak, kik egykor fölötte álltak”.31 Véleménye szerint ezek a szövegek alkalmasak rá, hogy történéseik által, az irodalom médiumán keresztül egy olyan kulturális különbségre hívják fel a figyelmet, amely a magyar olvasók és Bjørnson társadalma között létezik. A halászleány szövegét nem elemezte behatóan, de elismerte ennek „kiválóságát”, „bámulatosan szép beszélyként”,32 az író legutóbbi novellájaként említette meg, amelyet a magyar olvasók érdeklődéssel vehetnek kézbe. Vértesi valójában ennek közlése okán nyújtott átfogó képet Bjørnson írói tevékenységéről, ebből a megközelítésből értelmezte A halászleányt, és nem reflektált a szöveg eltérő tematikájára, szereplőire, konfliktusaira. A halászleány külföldi sikere olyannyira széleskörűnek mutatkozott, hogy Vértesi külön hangsúlyozta, hogy az 1868-ban, nagy példányszámban eladott kötet már a harmadik norvég kiadását éli.33

Néhány évvel később az egyesült szépirodalmi és divatközlönyben, a Divat-Nefelejtsben is megjelent A halászleány, amelynek fordítóját ez esetben sem tüntették fel. Mivel 1876-ban34 Csukássi József a lap aktív munkatársa volt, és felesége, Csukássi Józsefné Zmeskál Aranka is publikált itt,35 feltételezhető, hogy a pár tudomása nélkül nem jelenhetett volna meg az 1869-es fordítás más munkájaként, Csukássi pedig könnyedén eljuttathatta a szöveget a szerkesztőséghez.36 Valószínűnek tartom a két fordítás egymáshoz jelentős mértékben hasonlító változatának összevetése után, hogy nem új fordítóról és fordításról, hanem a Magyarország és a Nagyvilágban megjelent szöveg újraközléséről, átírásáról, javított változatáról van szó. Nemcsak a versbetétek, énekrészletek azonosak vagy szinte azonosak; számos megegyező mondat, mondatrészlet is található.37 Két nagyobb eltérés van a korábbi és későbbi hetilapközlés között, ami a különböző, a Divat-Nefelejts esetében a női olvasóközönséghez való alkalmazkodásból adódhatott. Az 1876-os új változatból kimaradt az a rész, amikor Ödegaard terjedelmesen taglalja Luther Márton életvitelét egy vitahelyzetben, és a novella befejezése valamivel hosszabb lett. Míg az 1869-es közlés nyitva hagyta a művet („Ezután felgördült a függöny.”38) ugyanúgy, mint a norvég39 és a német40 változat, addig az 1876-os magyarázatot és tanulságot toldott hozzá.

„Ezután fölgördült a függöny. Petra elérte célját. A hatás, melyet átgondolt művészi játékával már ez első estve szült, további föllépteivel egyre fokozódott, és az egyszerű halászleányból rövid idő alatt mindenütt ünnepelt hires művésznő lett.”41

Erre az egyedülálló bővítésre több magyarázat is lehetséges. Narratológiai szempontból szokatlan lehetett a nyitott befejezés, és az olvasói elvárásokra való tekintettel szükségesnek tűnt a feszültség levezetése, a tanulságok levonása. Az is feltételezhető, hogy a pótlás a befejezést tartalmazó oldal alján megmaradt üres hely betöltése miatt lehetett szükséges. A megoldás azonban beleilleszkedik a divatlap olvasóközönséghez igazodó, s a női emancipáció kérdését látensen felvető olvasatába is.

A Divat-Nefelejts című lap szövegkörnyezetében az alkotás már regényként jelent meg,42 és a hetilap azzal nyomatékosította a szöveg aktualitását, hogy a szerkesztő lábjegyzetben hozzáfűzte: „A kitünő norvég regényiró ezen valóban szép és rendkivül érdekes regényére különösen fölhivjuk olvasóink figyelmét.”43 A „rendkívül érdekes” minősítést nem tartom véletlennek, a Divat-Nefelejts szerkesztősége tisztában volt annak következményével, ha egy főleg női olvasóréteggel rendelkező lap éppen ezt a művet közli. Ebben a kontextusban az elbeszélést nem a norvég parasztnovella feltételezett társadalomrajz-szerű jellemzői, hanem a főhősnőt foglalkoztató vívódások felől közelítették meg. A Divat-Nefelejts két különálló korábbi lap, a Nefelejts és A Divat44 fúziójából jött létre. Az egyesülés okait a szerkesztők az előfizetőkhöz címzett írásokban magyarázták.45 Az új lap nem volt hosszú életű, 1875. március 7-én adták ki az első számot, az utolsó szám pedig 1876. október 29-én jelent meg. Az első számban a szerkesztő és kiadótulajdonos, Friebeisz Ferenc és a társtulajdonos, Bulyovszky Gyula írták alá az olvasóknak szánt levelet. Amellett soroltak fel érveket, miért jelent pozitív változást a női olvasóközönség számára a két lap egyesítése:

„A »Nefelejts« inkább szépirodalmi lap lévén, az olvasórészre forditotta a fősulyt, amellett azonban a divatrészt is fölkarolta, és adott divatképet, és egyes szabás- és női munka-mintákat. »A Divat« ellenkezőleg a mai korszellemnek már inkább megfelelő divatlap volt, gazdag és diszes mellékletekkel, és évenkint több ezer mintával a női kézimunkák köréből; e mellett nem hagyta figyelmen kivül a szépirodalmi részt sem, habár – havonkint csak kétszer jelenvén meg – nem nyujthatott oly bő olvasmányt, mint a »Nefelejts«. Mindkét lapnak megvoltak, és vannak most is nagy számmal pártolói, egyik rész a gazdag olvasmányt, másik a sok diszes mellékletet óhajtván inkább. Most e két – egymástól különben is csak csekély részben eltérő – irányt összeegyeztetni törekszünk, és szándékunk jövőben a »Divat« és »Nefelejts« egyesülése által egy oly hetilapot [kiemelve az eredetiben] adni, mely mindkét izlésnek tökéletesen megfelelend, amennyiben megtartván egész terjedelmében a »Nefelejts« eddigi szépirodalmi részét, e mellett a »Divat« gazdag mellékleteit is nyujtandja előfizetőinek.”46

A nyilvános levél mégis eltakarja, hogy nem teljes összeolvadásról volt szó, mint ahogyan az a hetilap nevéből és az idézett részletből következne.47 A Divat című lapnak csak a különálló, nyolcoldalas szépirodalmi melléklete egyesült a megszűnő Nefelejtscsel,48 és a csak szabásmintákat közlő, kéthetente megjelenő A Divatra továbbra is elő lehetett fizetni. Ennek utolsó száma 1876. szeptember 10-én jelent meg.49

A Divat-Nefelejts mindkét lap női olvasótáborára számított, és gyakran foglalkozott a nőkérdéssel. Az 1876-os évfolyam értekező szövegei50 aktívan tematizálták a nők társadalmi helyzetét, oktatási lehetőségét, emancipációs törekvéseit, tehát A halászleány ilyen közegben való megjelenése módfelett hangsúlyozza az elbeszélés női vonatkozásait.51 Ennek szemléltetéséhez tanulságos közelebbről megvizsgálni Borostyáni Nándor A nők társadalmi emancipációja című írásának második részét, amely ugyanakkor volt olvasható a címlapon, amikor A halászleány közlése nagyjából a szöveg felénél tartott. Borostyáni elégtelennek tartotta azokat az intézkedéseket, amelyek a korabeli Magyarországon a nőnevelést és női munkavállalást illetően történtek,52 majd több pontban felsorolta és magyarázta, mit ért társadalmi emancipáció alatt. Megszüntette volna azokat a viszonyokat, amelyek „a nőt szellemi, gazdászati és magánjogi tekintetben egyéni szabadságában korlátozzák, s tehetségei érvényesitésében megakadályozzák”.53 Teljes emancipációról és jogegyenlőségről beszélt a munkavállalás és a törvénykezés tekintetében, illetve igazságtalannak és visszásnak minősítette a nők helyzetét Magyarországon és a világban, kivéve az Amerikai Egyesült Államokat. Érvelését a nemzet fejlődésének és a nők emancipációjának összekapcsolásával erősítette, és úgy gondolta, az ország nem hagyhatja kiaknázatlanul a nők szellemi tőkéjét:

„Az, hogy a magyar társadalom nagyobb fele a nőnem, nem maradhat többé szellemi s gazdászati tétlenségre kárhoztatva. Szükségünk van rá, hogy még mindig csekélyszámu intelligentiánk a nők által hathatósan gyarapittassék s a nőnem hozzájáruljon munkája és keresete által a nemzet vagyonosodásához.”54

Megoldást is ajánlott az egyenlőség eléréséhez: a kormány nyújtson lehetőséget a nőknek az érettségi bizonyítvány megszerzéséhez, az egyetemen való tanuláshoz, és biztosítson számukra szakképzettségük szerinti állást.55 A pár oldallal odébb olvasható szépirodalmi alkotásban modellezve volt ez az út Petra példáján keresztül: a tanulás általi felemelkedés lehetősége, a munka általi szellemi kiteljesedés és az önmegvalósítás.

1	George Bornstein, „Hogyan olvassuk a könyvoldalt?: Modernizmus és a szöveg materialitása”, ford. Vince Máté, in Metafilológia I., szerk. Déri Balázs, Kelemen Pál, Krupp József, Tamás Ábel, 81–117 (Budapest: Ráció Kiadó, 2011), 83.
2	Buzinkay Géza, „A pártpolitikai sajtó uralmának korszaka 1867–1890”, in Buzinkay Géza és Kókay György, A magyar sajtó története I., 134–151 (Budapest: Ráció Kiadó, 2005), 145. Terjedelmesebben a lapról: Buzinkay Géza, „A nagyvárosi polgárság lapja, a Magyarország és a Nagy Világ”, in A magyar sajtó története 1867–1892 II., szerk. Kosáry Domokos és Németh G. Béla, 2 köt., 230–239 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985).
3	Magyarország és a Nagyvilág 5, 6. sz. (1869): 63.
4	V. [Vértesi], „Björnson…”, 64–65.
5	Szinnyei József, „Csukássi József”, in Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái II., 442–444 (Budapest: Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, 1893), 443.
6	Wladimir Odojefssky, „Das Hohngelächter eines Todten”, in Nordisches Novellenbuch I, szerk. Robert Lippert, 249–266 (Leipzig: Verlag von J. J. Weber, 1846).
7	Prince Wladimir Odojeffsky, „A Capriccio”, in Ainsworth's Magazine: A Miscellany of Romance, General Literature, and Art, szerk. William Harrison Ainsworth, 53–58 (London: Chapman and Hall, 1848).
8	Mádl Péter és Annus Ildikó, A svéd irodalom magyarországi fogadtatása a kezdetektől 1900-ig (Budapest: Argumentum Kiadó, 2019), 39.
9	Jens Braage Halvorsen, Bjørnstjerne Bjørnsons Liv og Forfattervirksomhed (Kristiania: Det Mallingske Bogtrykkeri, 1885), 32. Ennek értelmében három német kiadvány készült 1868-ban, egy 1869-ben (ezeket felsorolta), míg a Francis Bull-féle kiadás szerint két 1868-as és egy 1869-es német kiadás volt (utalt rájuk). Francis Bull, „Fiskerjenten”, in Bjørnstjerne Bjørnson Samlede Digter-verker 9: Varianter, szerk. Francis Bull, 206–214 (København–Kristiania: Gyldendal – Nordisk Forlag, 1920), 207.
10	Björnstjerne Björnson, The Fisher-Maiden: A Norwegian tale, from the author’s German edition, ford. M. E. Niles (New York: Leypoldt&Holt, 1869). A Francis Bull-féle kritikai kiadás utalt egy 1868-as angol, rochesteri kiadványra, de ezt nem sikerült megtalálnom: Bull, „Fiskerjenten”, 207.
11	Nincs évjelzet az Osztrák Nemzeti Könyvtárban található példányon, de a szövegből és a könyv oldalszámából (206 oldal) kikövetkeztethető, hogy az 1868-as első kiadás van meg a gyűjteményükben: Björnstjerne Björnson, Das Fischermädchen: Erzählung, ford. Emil J. Jonas (Berlin: Otto Janke, [1868?]). A kötet oldalszámára és évszámára vonatkozóan: Halvorsen, Bjørnstjerne Bjørnsons…, 32. Ebben a kötetben nincs portré Bjørnsonról, így biztos nem innen vette át a Magyarország és a Nagyvilág A halászleány közlésekor: Magyarország és a Nagyvilág 5, 6. sz. (1869): 63. A második, átdolgozott kiadáshoz képest az 1868-asban nincs rövid felvezető biográfia sem a szerzőről: Björnstjerne Björnson, Das Fischermädchen: Erzählung, ford. Emil J. Jonas (Berlin: Otto Janke, 18782).
12	Halvorsen, Bjørnstjerne Bjørnsons…, 32.
13	Fremden-Blatt 22, 318. sz. (1868): [22] [II. Melléklet].
14	Björnson, „A halászleány”, (1956), 458–462.
15	Bjørnstjerne Bjørnson, „Fiskerjenten”, in Bjørnstjerne Bjørnson Samlede Digter-verker 2: Kong Sverre, Sigurd Slembe, Maria Stuart i Skotland, [De Nygifte], Jernbanen og Kirkegaarden, Fiskerjenten, szerk. Francis Bull, 375–501 (København–Kristiania: Gyldendal – Nordisk Forlag, 1919), 491–493.
16	„Előlépett, habár remegett, s egy szék támlajába [!] kelle kapaszkodnia, azután elhalaványodott s egy nagyobb költeményt kezdett szavalni, melyben egy ifju könyörög, hogy a Wikingerek hőstetteiben részt vehessen. Meglát egy ellenséges hajót, melynek vezérét csatára hivja ki, nehéz tusában legyőzi, mire a régi harczosok vezérévé lesz.” Björnson, „A halászleány”, Magyarország…, 17. sz., 200–202, 200.
17	„Kivált tehát a sorból, de oly remegés szállta meg, hogy a szék támlányába [!] kelle fogóznia; a pirt halványság váltá föl, mire elkezde szavalni egy nagyobbszerü költeményt, melyben egy ifju esd a kegyért, hogy a Wikingerek hőstetteiben részt vehessen ő is. Ezután megpillant egy ellenséges hajót, ennek vezérét harcra szólitja, a nehéz tusában legyőzi, és a vén harcosok vezérükké emelik őt.” Björnson, „A halászleány”, Divat-Nefelejts…, 34. sz., 266–269, 268.
18	„Sie trat sogleich hervor; obleich sie zitterte, und sich an dem Rücken eines Stuhls festhielt, wurde sie leichenblaß und begann nun ein größeres Gedicht im Style der alten Wikinger zu deklamiren, in welchem ein Jüngling fleht, an den Heldenthaten der Wikinger Theil zu nehmen. Da sieht er eines Tages ein Schiff, dessen Häuptling er zum Kampfe herausfordert, und nach hartem Kampfe erlegt, worauf er zum Häuptling der alten Krieger berufen wird.” Björnson, Das Fischermädchen…, [1868?], 193.
19	Bjørnson, „Fiskerjenten”, 491–493.
20	„Pillanatnyi nyugalom elég lett volna most arra, hogy Gunlaug Pedro föllobogó boszuját észrevegye… Szerelem, mely a gyermekkorban holdvilágos este a tengeren himbáló csolnakon ébredt s nevekedett, még soha sem végződött ily boldogtalanul, mint ez, Gunlaug átfogta Pedrot mindkét kezével s kedve szerint össze-vissza tánczoltatta; aztán átcsolnakázott [!] s haladéktalanul elhagyta a helységet s a hegyek közt eltünt.” Björnson, „A halászleány”, Magyarország…, 6. sz., 65; „Pillanatnyi nyugalom elég lett volna most arra, hogy Gunlang föllobogó boszuját észrevegye…” Björnson, „A halászleány”, Divat-Nefelejts…, 26. sz., 203.
21	Björnson, Das Fischermädchen…, [1868?], 9.
22	Bjørnson, „Fiskerjenten”, 382–383.
23	Björnson, Das Fischermädchen…, [1868?], 9.
24	Björnson, „A halászleány”, (1956), 328. [Kiemelés tőlem – A. V. Ö.] A hetilapközléstől eltérően az 1956-os Kemény Ferenc-féle változat nem az 1868-as kiadás alapján, hanem az 1872-es Bjørnson által javított és válogatáskötetbe rendezett szöveg alapján készült. Jelentésárnyalatok szempontjából sokkal finomabban adja vissza a szójátékokat, részletezőbb, érthetőbbek a jellemek, az ok-okozati viszonyok, a szereplők motivációi – ami a norvég eredetiből történő közvetlen fordításnak is tulajdonítható. Kemény nagy hangsúlyt fektetett a versbetétekre, amelyek vagy meg sem jelentek a hetilapközlésekben, vagy új fordításban olvashatók.
25	A Bjørnson-ünnepségek apropóján 1882-ben Schwiedland Jenő tematizálta a Bjørnson-szövegek fordíthatóságának kérdését: szerinte a sok szakszerűtlen fordítás miatt az olvasók veszítenek a norvég szerző tehetségének, művészi megnyilvánulásának érzékeléséből. Példaként hozta fel, hogy A halászleány esetében német nyelvterületen egy sikertelen lipcsei kiadvány, a Reclam-féle terjedt el. Schwiedland Jenő, „Egy jubiláló norvég költő”, Fővárosi Lapok 19, 183. sz. (1882): 1143. A kötet: Bjönstjerne Björnson, Das Fischermädchen, ford. Wilhelm Lange (Leipzig: Reclam, 1877).
26	Az éves tartalomjegyzékben a V. A. monogram került az ismertető címe mellé: Gulyás Pál, Magyar írói álnév lexikon: A magyarországi írók álnevei és egyéb jegyei (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1956), 455, 647.
27	Diószegi András, „Vértesi Arnold”, in A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig, szerk. Sőtér István, 493–496, A magyar irodalom története 4 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965), 494.
28	V. [Vértesi], „Björnson…”, 65. [Kiemelés tőlem – A. V. Ö.]
29	Uo., 64. A legelső hosszabb elbeszélés, mivel korábban már megjelentek rövidebbek, lásd a 27. lábjegyzetet.
30	Uo.
31	Uo., 65.
32	Uo., 64.
33	Uo. A halászleány sikerét tükrözi, hogy 1919 végéig Norvégia és Dánia területén külön kiadásban 10 250, válogatáskötetben 196 800 példányban, tehát összesen 207 050 megbecsült példányban jelent meg. Francis Bull, „Utbredelsen av Bjørnsons verker i Norge og Danmark indtil utgangen av året”, in Bjørnstjerne Bjørnson Samlede Digter-verker 9: Varianter, szerk. Francis Bull, 429–432 (København–Kristiania: Gyldendal – Nordisk Forlag, 1920), 429.
34	Csukássi József, „Eötvös és a nők I”, Divat-Nefelejts 2, 1. sz. (1876): [1]–2; Csukássi József, „Eötvös és a nők II”, Divat-Nefelejts 2, 2. sz. (1876): [9]–10; [Csukássi József?], „Eötvös és a nők III”, Divat-Nefelejts 2, 8. sz. (1876): [57]–58; Cs. J. [Csukássi József?], „Eötvös és a nők V”, Divat-Nefelejts 2, 15. sz. (1876): [113]. A lapszámokat megnéztem, nem találtam IV. részt, úgyhogy elírásnak feltételezem a számozást. Walt Whitman, „Éji kép”, ford. Csukássi József, Divat-Nefelejts 2, 18. sz. (1876): 138; Karasin, „Egy bokharai lóverseny”, ford. Cs. J. [Csukássi József?], Divat-Nefelejts 2, 41. sz. (1876): 326–327; Cs. J. [Csukássi József?], „Akik Európa sorsát intézik”, Divat-Nefelejts 2, 43. sz. (1876): 342–343.
35	Csukássi Józsefné, „Az illatokról I”, Divat-Nefelejts 2, 18. sz. (1876): [137]–138; [Csukássi Józsefné?], „Az illatokról II”, Divat-Nefelejts 2, 31. sz. (1876): [241].; Cs. Z. A. [Csukássi Zmeskál Aranka?], „Az illatokról”, Divat-Nefelejts 2, 32. sz. (1876): [249]–250; N.n., „Egy pár kék atlasz topán”, ford. Cs. Z. A. [Csukássi Zmeskál Aranka?], Divat-Nefelejts 2, 35. sz. (1876): 278–279.
36	Csukássi egyébként korábban már fordított Bjørnson-művet a Nefelejts szépirodalmi hölgydivatlap számára, 1874-ben a Solbakken Synnövét: Björnson, „Synnöve…”.
37	Például: Björnson, „A halászleány”, Magyarország…, 5. sz., 56. és Björnson, „A halászleány”, Divat-Nefelejts…, 25. sz., 195.
38	Björnson, „A halászleány”, Magyarország…, 17. sz., 200–202, 202.
39	Bjørnson, „Fiskerjenten”, 501.
40	Björnson, Das Fischermädchen…, [1868?], 206.
41	Björnson, „A halászleány”, Divat-Nefelejts…, 34. sz., 266–269, 269. [Kiemelés tőlem – A. V. Ö.]
42	Az elbeszélés terjedelméből fakadó bizonytalanság általánosnak tűnik, azonban mint ahogy azt Francis Bull kiemelte, a norvég kritika (a magyarral ellentétben) már korán megemlített más műfajokat is. „Samtidige kritikere var oppmerksomme på at Bjørnson med «Fiskerjenten» hadde gjort «et Skridt fra Novellen henimod Romanen», – han nærmet seg endog tre av dens viktigste grunntyper: utviklingsromanen, problemromanen og den realistiske samfunnsroman; [...]” [A kortárs kritikusok észrevették, hogy Bjørnson A halászleánnyal «egy lépést tett a novellától a regény felé» – még annak három legfontosabb típusát is megközelítette: a fejlődésregényt, a tézisregényt és a realista társadalomregényt;…] Francis Bull, Bjørnstjerne Bjørnson (Oslo: H. Aschehoug, 1982), 105–106.
43	Björnson, „A halászleány”, Divat-Nefelejts…, 25. sz., 195.
44	Részletgazdag ismertetés a Wohl nővérek szerkesztői munkája kapcsán: Török Zsuzsa, „A Wohl-nővérek emancipációja (Társadalomtörténeti megközelítés hosszmetszetben)”, Aetas 30, 1. sz. (2015): 87–115, különösen: 102–103; illetve Mészáros Zsolt, „A Wohl-nővérek sajtótevékenysége”, in Mészáros Zsolt, Wohl-nővérek munkássága: irodalom, sajtó, szalon (Doktori disszertáció, ELTE, témavezető: Dr. Szegedy-Maszák Mihály), 90–160 (Budapest: 2016), 109–110. A Divat című lappal kapcsolatban: Nagydiósi Gézáné, „Magyarországi női lapok a XIX. század végéig”, in Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957, szerk. V. Waldapfel Eszter, 193–229 (Budapest: 1958), 214–216.
45	Például a Nefelejts utolsó számában: Nefelejts 17, 9. sz. (1875): 105.
46	Divat-Nefelejts 1, 1. sz. (1875): [1]. [Kiemelés tőlem – A. V. Ö.]
47	„Ugyancsak 1866. január 1-én indult meg a Deutsch Testvérek lapja Divat címmel, Áldor Imre szerkesztésében. Tőle előbb Csukássi József, majd Wohl Janka és Stefánia, aztán Friebeisz Ferenc vette át. […] 1875-től másfél évre összeolvadt a Nefelejccsel s ekkor már határozottabban szépirodalmi lapként tengődött 1876. október végéig.” Buzinkay Géza, „Divat- és női lapok”, in A magyar sajtó története 1867–1892 II., szerk. Kosáry Domokos és Németh G. Béla, 2 köt., 245–247 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985), 245–246.
48	A Nefelejtsnek A Divat szépirodalmi részével való egyesüléséről: Nagydiósi Gézáné, „Magyarországi…”, 216. Az egyesülés előtt a Nefelejts szerkesztője és kiadótulajdonosa Friebeisz Ferenc, laptulajdonosa Bulyovszky Gyula volt. A Divat ekkori kiadótulajdonosa ugyancsak Friebeisz volt, tehát a váltás nem járt szerkesztő- és tulajdonoscserével.
49	Az OSZK állományának FM3/2541 jelzetű negyedik mikrofilmjén ez az utolsó.
50	Mint például Borostyáni Nándor írásai: Borostyáni Nándor, „A nőkérdésről”, Divat-Nefelejts 2, 22. sz. (1876): [169]–170; Borostyáni Nándor, „A nők társadalmi emancipációja. Három közlemény I”, Divat-Nefelejts 2, 24. sz. (1876): [185]–186; Borostyáni Nándor, „A nők társadalmi emancipációja. Három közlemény II”, Divat-Nefelejts 2, 27. sz. (1876): [209]–210.
51	A halászleány nem elsőként ábrázolta ezt a társadalmi változást, a női színészi pálya ekkorra már nem jelentett bejáratlan életutat hazai viszonylatban: Gyimesi Emese, „Polémia és »epeláz« a női szerzők körül”, in Gyimesi Emese, Szendrey Júlia irodalmi pályafutása: Társadalomtörténeti kontextusok, 157–197, Ligatura (Budapest: Ráció Kiadó, 2021).
52	Borostyáni, „A nők társadalmi emancipációja. Három közlemény II”, [209].
53	Uo. [Kiemelés az eredetiben – A. V. Ö.]
54	Uo. [Kiemelés az eredetiben – A. V. Ö.]
55	Uo., 210.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero