Az, hogy az újságírás és a szépirodalmi alkotás milyen kényszerű vagy éppen keresett viszonyrendszert alakított ki az írótársadalom munka- és alkotófolyamataival, hogyan akadályozta, vette el egymás elől az időt és az alkotói energiát, vagy miként segítette egymást a két, éppen a 19. század utolsó harmadában mindinkább szétváló tevékenység, mi is teremtette meg a sajtó különleges hatalmát, már a 19. század utolsó harmadában visszatérő kérdésnek számított, és nagy hullámokat vető vitákat keltett.2 A 19. század második felében született, a sajtóban megjelenő (így eleve tömegkulturális irodalmi termékekké váló) művek irodalomszociológiai és irodalomtudományos vizsgálata azonban hosszú évtizedekre paralizálódott a 20. század második felében, és a sajtótörténeti kutatások is háttérbe szorultak a 20. század végére. Leginkább azzal az indoklással, hogy kezelhetetlenül sok a forrás, illetve ezekre a művekre nem érvényesíthetőek az irodalmi kánonba bekerült, magaskulturális művek analízisének elsősorban esztétikai szempontrendszerű szabályai. Az elmúlt néhány évtizedben azonban megsűrűsödött az írók egzisztenciális kérdéseinek kutatása, megélénkült az irodalmi folyamatok gazdaságtörténeti, irodalomszociológiai vonatkozásainak vizsgálata. Ezek egyik vonulata éppen az íróknak a mind szélesebb körű sajtó-médiafelületen való megjelenését, a népszerűséghez való viszonyrendszerét és az így átalakult írói szerep megerősödését, a publicisztikai tematikának, műfajoknak, elemeknek a szépirodalomba való sajátos beszüremkedését elemzi, mutatja ki a mediális közegben való megjelenés és az esztétikai minőség szerinti nézőpont összefüggéseit és bonyolultságát. Sokféle aspektusú analízis készült a sajtó hatásáról és működéséről az irodalmi folyamatokban és az írói életművekben,3 többek között fókuszba került annak felismerése és kimutatása, hogy a 19. század második felének sajtója milyen kulturális változásokat hozott, milyen kitüntetett szerepet vitt, mekkora nyilvánosságot teremtett, hogyan dinamizálta az írói sikert, egy-egy alkotó miként tudta megélni és felhasználni ezt a felhajtó erőt – és így tovább. Itt nincs tere hosszabb és rétegzett elemzésnek, de az már ebből a pár gondolatból is kitűnik, hogy a sajtónak mint mediális közegnek, mint véleményformáló erőnek, mint népszerűséget teremtő és a kánonba való bekerülést segítő nyomóerőnek a 19. század utolsó harmadában alakult ki a keretrendszere, és ez az újonnan alakuló hatalom az irodalmi mezőben is meghatározó változásokat hozott.

A század utolsó évtizedeire általánossá vált a publicisztikus témák átvétele és a szépirodalomba való integrálása, korjelenséggé lett, hogy a szépirodalmi alkotások elsődleges mediális közege a sajtó, majd az ottani megjelenést követően rendezte a szerző – esetleg átírva, átszerkesztve, stilizálva – a munkáját kötetbe. Magyarország az 1870-es évektől tanulta meg igazán, hogy a sajtó igazi nagyhatalom. Hihetetlenül gyorsan, elképesztő mértékben megnőtt a sajtókiadványok mennyisége. 1880-ban körülbelül húszmillió politikai sajtóterméket postáztak, ennek fele volt magyar, kilencmillió pedig német nyelvű. De a legnagyobb arányban nem az újonnan alapított politikai sajtótermékek száma növekedett, hiszen körük már a kiegyezés táján kialakult, 20–25 körül volt a számuk. Mivel a nyomdai technika folyamatosan fejlődött, egyre olcsóbban tudták a lapokat kínálni. 1880-ban 75-öt, a századfordulón már 149 politikai újságot adtak ki. A vidéki nyomdák száma még gyorsabb ütemben nőtt, a századfordulón 531 volt belőlük.4

A sajtó sokirányú hatalmi szerepét a korban sokan érzékelték, de erejének nagyságát, meghatározó voltát az írók nem egyformán értékelték és használták fel/ki. A sajtó és a nyilvánosság erejét – egész életében központi, sőt, fundamentális elemként életstratégiájába beépítve5 – Mikszáth Kálmán már fiatalon felismerte. Az 1870-es évektől visszatérően foglalkoztatta a sajtó működése, a nyilvánosság, valamint a népszerűség és a sajtó viszonyrendszere, 1880-ban pedig már ő maga is a hatodik nagyhatalomként emlegette:6

A kortárs és a Mikszáth halálát egy-két évtizeddel követő (tehát kvázi szintén kortársi) kritikák és méltatások – akárcsak Herczeg Ferencé – hangsúlyosan kiemelték Mikszáthnak a sajtóbeli tevékenységét, és utaltak arra, hogy újságírói sikerei jelentős mértékben segítették megtalálni és kikövezni az utat a szépirodalom csúcsai felé. Móricz Zsigmond Mikszáth halálakor írt, sokakban megütközést keltő emlékezésében például nem az írótól, hanem az újságíró, tárcaíró Mikszáthtól búcsúzott. Aki „az utolsó öreg bölcse a magyar irodalomnak, az összekötő kapocs a nyugodt tempójú, régi, beatus illevel10 pihenő magyar világ s az új, ideges, lázas, modern, nyugati szelektől fölpezsdített élet között”. Móricz Mikszáthot, az írót – hídszerepével együtt – már meghaladottnak ítéli ugyan, hisz „egy talán éppen lezáruló irodalomtörténeti korszaknak volt a legfőbb s legszerencsésebb képviselője”. Mégis egyfajta maguk mögött hagyott elrugaszkodási pontként tekintett rá: „Követni fogunk és eltérünk tőled. Emlékezünk rád és lerázzuk a hatásodat. És talán rombolunk, de csak hogy építhessünk. Felejtünk, hogy teremthessünk.”11 Mikszáth újságírói, tárcaírói munkásságát úgy értékelte, hogy

A művek átütő hatása nemsokára legendásítva kapott nyilvánosságot az egyik legnagyobb példányszámú lap, a Vasárnapi Ujság egy Törs Kálmán által jegyzett, Mikszáthról szóló írásában:

De talán még inkább kellett ehhez a berobbanáshoz az a már elnyert újságírói siker és húzóerő, az az újságírással szerzett ismertség, ami alkalmassá tette arra, hogy a közönség azonosítsa és elfogadja, ünnepelje Mikszáthot szépíróként is. A két elbeszéléskötetet sikerének vitathatatlanul egyik hangsúlyos oka volt, hogy szerzőjük valójában már korábban beérkezett. Mikszáth ugyanis ekkorra már jó nevű, országos hírű újságíró, és ez az évekig egyre növekvő ismertség és sajtónyilvánosság megalapozta, hogy szépírói munkáira is fény vetülhessen, mind szűkebb, szakmai közegében, mind a szélesebb olvasói körben. A sajtóforrások szerint a formálódó irodalmi piac egyre erősödő újságírói körében Mikszáthnak 1881–1882-nél már évekkel korábban biztos helye volt. Bemutatkozása korán, 22 éves korában kezdődött, ismertsége pedig – melynek felépítésén sokat fáradozott – hamar és remekül indult, tempósan haladt előre.15 Rendszeresekké váltak megszólalásai a lapokban – elsősorban A Honban, ahol rövid ideig maga is újságíróskodott –, főleg ellenzéki attitűdű és hangú, politikai és jogi tárgyú felszólalásokkal jelentkezett.16 Nemsokára megkezdte szépirodalmi munkáinak folyamatos közlését is: 1871-ben sikerült a Fővárosi Lapokban elhelyezni A batyus zsidó lányát17 naponkénti folytatásban, majd sorra jelentek meg elbeszélései, az Ami a lelket megmérgezi (1871); A lutri (1872), a Nibelungok harca (1873); a Fotográfiák regénye (1873), a Pecsovics világ (1874).

Mivel ekkor még az irodalomba való bebocsáttatásnak és az ismertséget hozó első lépésének a kötetben való megjelenés számított, emellett pedig Mikszáth nagyon hitt a várható haszonban, mindent egy lapra tett fel: mivel kiadót nem talált, végül magánkiadásban (elsősorban felesége pénzéből és elhalt szüleinek a szklabonyai házára felvett, magas kamatú kölcsönből) nyomtattatta ki Wodianerrel az Elbeszélések (1874) című, eredetileg négy-, de végül kétkötetes művét, remélve, hogy felfigyelnek rá. De a köteteket nem vették,18 jóformán észre sem vette senki, a kritikai és az olvasói érdeklődést nem keltette fel. Akikét pedig mégis, azok húzódozva méltatták a munkát, írói ismertsége a szűk újságírói piacon kívül alig növekedett. A kortársi újságírói kör az 1870-es években – ha nem is kitüntetetten, de folyamatosan követte Mikszáth pályáját, és rendszeres híradással élt megjelent írásairól, illetve a sorsát alakító, magánéleti történésekről, még akkor is, mikor Mikszáth rövidebb-hosszabb fővárosi tartózkodása után újra hazament Nógrádba, később pedig másfél évre Szegedre távozott. A Mikszáth-írások rendszeres ajánlása és reklámozása mellett a magánéleti hírek újságbéli dömpingje19 több dologról árulkodik. Egyrészt arról, hogy Mikszáth a pesti zsurnaliszta élet alatt kialakult és megszerzett kapcsolatait távolléte alatt folyamatosan fenntartotta és működtette. Hiszen ezeknek a magánjellegű híranyagoknak a visszatérő közlése egyben arról is szól, hogy az újságírói kör Mikszáth távozása után is saját szakmai köre, az újságíró-társadalom beltagként, kollégaként tekintett rá, akinek bizonyos élethelyzetekben kisebb-nagyobb kedvezményeket, baráti gesztusokat és külön figyelmet voltak hajlandóak nyújtani.

A Magyarországon éppen ezekben az évtizedekben megváltozóban lévő közéletben ez erőt, elismerést és közfigyelmet jelenthetett. Ahogy maga írta az olvasók felfokozott híréhségéről Az ujságfaló című rajzában: „A lapolvasás ma már a fővárosban olyan életszükséglet, mint a mindennapi kenyér. Az ezelőtti embernek volt kedvenc lova, kedvenc agara, kedvenc hölgye, kedvenc mulatóhelye; a mai embernek ezeken fölül még kedvenc lapja is van. E nélkül lehetetlen existálnia.”20

A Mikszáth által írt óriási mennyiségű sajtóanyag azt mutatja, hogy eléggé megdolgozott azért, hogy szakmai körökben páratlan elismertséget érjen el és tartson fenn. A könnyed íráskészség, a megfelelő kapcsolatok megtalálása mellett – amelyről korábban szó volt – valójában már az első fellépésétől kezdve kereste azokat a közéleti és később szakmai témákat, amelyek a saját csoportjai számára is elsődleges fontosságúak voltak. Pályájának elején például a cselédkérdés tárgyához (1870), az ún. dohánymozgalom és az új büntetőtörvénykönyv ügyéhez (1874), a polgári házasság, a közegészségügyi törvényjavaslat (1875) kérdéséhez szólt hozzá érvényesen, nemsokára pedig – némileg szűkebbre, szakmaibb területre szabva a kört – az írói tevékenységet alapvetően meghatározó, kínzó problémák kerültek elő. Ekkortól monitorozta azokat a problematikákat, amelyek az általános közönségfigyelem mellett az újságírói-írói kör – és önmaga – számára elsőrangúan fontosaknak tűntek fel. Ezekkel pedig – a saját útegyengetése mellett – hozzájárult az újságíró-társadalom mint csoport építéséhez, céljaik artikulálásához és megerősítéséhez, véleményformáló erejének megmutatkozásához és érdekérvényesítéséhez, professzionalizálódásához.

Mikszáth közéleti és fontos közügyeket érintő írásai jó elemzőképességgel és rendkívüli szatírával megírtak, sokszor radikális véleménnyel jelentkeztek, és kapcsolódtak be a sajtóban és a közéletben zajló, aktuálisan forrongó diskurzusokba. Az írói jogszabályozás elengedhetetlen szükségességéről, a kérdéskör távolra vezető gondjairól szóló írásaira már utaltam. A Gyulai-kör elleni fellépéssorozat pedig a kérdést óhatatlanul összekapcsolta egy új nemzedék, egy új újságíró-nemzedék előlépésével, amely az irodalmi piacon az elkövetkezendő évtizedben ugyancsak minél erősebb érdekképviseletre vágyott a térnyerésért és az előrejutásért. Mikszáth az egyik legelhivatottabb és legharcosabb bírálója volt az Akadémia körül szerveződött, Gyulai Pál vezette írókörnek és az általuk vallott irodalompolitikai és irodalomértelmezési kérdéseknek, így itt erre csak utalni szeretnék.21 Az újságírói lét egzisztenciális hátterével szorosan összefonódó és professzionalizációját biztosító, folyamatosan visszatérő, időszakonként már-már monomániásan körbejárt kérdés pedig a fundamentuma lett annak, hogy Mikszáth az írói tulajdonjog problémáinak,22 a szerző méltányos fizetségének vagy a tömegkulturális piac vizsgálatának, elemzésének és megoldásának szorgalmazója lett. Az 1880-as évek egyik legérzékenyebb és a következő másfél évtizedet folyamatosan végigkísérő, az irodalmi közéletet újra meg újra átszínező problémája volt és a kortárs irodalmi-művészeti élet megteremtéséhez elengedhetetlenül szükségesnek bizonyult a szerzői jogszabályozás ügyének elrendezése, illetve a kortárs művészeti alkotások eladhatóságának érvényesítésére létrehozott szabályok megalkotásának kérdése. Mindamellett, hogy a vita természetesen az írói és a zsurnaliszta lét szétválási folyamatáról és az írók egzisztenciális lehetőségeiről, a szerzői szöveg autentikusságáról és megváltoztathatatlanságáról is folyt. A vitában jóformán minden kortárs író és újságíró állást foglalt, Jókai Mórtól Reviczky Gyulán át a hírnév útján még csak elinduló Mikszáthig.23

A 19. század utolsó harmadában a szórakoztató és a nagyobb számú közönségnek eladható irodalom ügye szinte központi kérdéssé lett, és sok-sok szállal kapcsolódott általános irodalmi-művészeti problémákhoz, beleértve a művészek egzisztenciális bizonytalanságát, a kortárs műalkotások árban kifejezhető ellenértékét vagy a mind nagyobb közönségnek szánt műalkotások elvárható etikai és esztétikai normáinak természetét.24 Magyarországon a szerzői jog törvényes szabályozásának jogalkotási stációit a magyar írók járták végig, és ebben Mikszáthnak is szerepe volt. Hosszas viták, próbálkozások zajlottak, hogy érvényét a vizuális és az akusztikus művészeti alkotásokra is kiterjeszthessék. A kortárs művészeti alkotások mai értelemben vett „piacosítása”, kereskedelmi forgalmazása – majd elméleti kérdéseinek végiggondolása, tudatosulása – így tulajdonképpen csak az 1884. évi XVI. törvény elfogadását követően nyerhetett értelmet. A gyakorlatban azonban a finanszírozási rendszer ezen módja még jó pár évig csak zökkenőkkel kezdett ténylegesen működésbe lendülni, s olyan közvetítő személyekre, csoportosulásokra és művészeti intézményekre várt, akik/amelyek vállalni tudták, hogy beolajozzák a még be nem járatott gépezetet.

A regionális újságírásból az országos ismertség, a lokális tudósítói feladatok felől a professzionális zsurnalizmus felé lépni először Szegeden nyílt lehetősége. Schöpflin Aladár szerint25 Mikszáthból Szeged csinált írót. Szerintem viszont Mikszáthból leginkább az újságírás csinált írót. Abban az értelemben persze igaza van Schöpflinnek, hogy a szegedi két és fél éves exkurzus lehetőséget teremtett arra, hogy Mikszáth valamiféle eltávolodással, analizáló és tudatosodási attitűddel gondoljon életpályájára. Az anyagi biztonság, a befogadó és támogató közeg, az önpusztító mulatozások normalizálódása, a kötöttségek nélküli személyes és írói szabadság segített abban, hogy Mikszáth az elmúlt évek traumatikus élményeit és tapasztalatait végiggondolhassa, mérlegelje, és ezek alapján irányíthassa és megszabja saját karrierjének útját. Hogy túlélőből harcos legyen. Hogy mintát keressen az eltökélten hitt siker eléréséhez, amit a magyar irodalomban csak Jókainál fedezett fel. Talán az átélt megpróbáltatások, tragédiák sora, az elzüllés széléről való visszatántorodás és ez a két és fél éves nyugvóponti helyzet kellett ahhoz, hogy Mikszáth immár tudatos életstratégiát építsen ki. És a körülmények (ahogyan saját maga sem) végre nem ellene, hanem érte dolgoztak. A Jókai-minta elementáris és életre szóló hatása ebből a nézőpontból talán még inkább és még rétegzettebben értelmezhető. A kényszerűen elvállalt, méltatlan munkáktól és már az egészségét is fenyegető nyomorból a függetlenségi párti Szegedi Napló hívása mentette ki Mikszáthot, az év augusztusától a lap újságírója.26

Nem csak helyet talált Szegeden, de megtalálta itt a helyét; hamar beágyazódott a helyi társasági és közéletbe, városszerte ismert ember lett. Bizalommal várták, befogadták, és rögtön a városi elit tagjaként tekintettek rá, legjobb barátai – maga a laptulajdonos, Eisenstädter (Enyedy) Lukács is – a város leggazdagabb polgárai voltak.27 Rengeteget írt, jóformán minden műfajban, a színikritikától a vezércikkig, de emellett két önálló kötete is (Az arany kisasszony, Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humorából) megjelent, és – ahogy arról már volt szó – itt rendezte kötetbe első palóc novelláit is. Nacsády József úgy látta, hogy az író Szegedre érve „[r]iportszerűen jegyezget, anélkül, hogy a látott eseteket, alakokat kidolgozná. Szegedi cikkei jelentős részében ilyen feldolgozatlan nyersanyagként, szinte csoportosításra várva sorakoznak a szegedi életnek egy-két vonással karakterisztikusan beállított alakjai. Az írót lázas anyaggyűjtésre serkentik már az első szegedi hónapok, hogy azután megkísérelje egy-egy nagyobb lélekzetű, a Szegedi Napló tárcarovatában folytatásokban megjelenő rajzban összefogni a város társadalmának egy-egy jellemző csoportját, rétegét.”28 (A népkertben, A szegedi boszorkányok, Politika a vonalon alul, A színházról, A jégen, A hét nagy eseménye, A mi uraink a pincérek stb. – az írások egy részét cikként, másik részét elbeszélésként vette fel a kritikai kiadás.)

A legnehezebb, igazi nélkülözésekkel teli fővárosi esztendőkben is rengeteget írt.29 A változás a korábbi időszakhoz képest azonban nemcsak mennyiségi, hanem minőségi. Felesége szerint Mikszáth alapvetően fejben dolgozott, és mikor íróasztalhoz ült, már sietősen, igaz, sok javítással írt,30 de a távlatosabb írói tervek kitalálása valószínűleg elmaradt korábban, vagy csak a vágyak – és nem a megvalósítás – szintjén maradt. Az írásművészet gyakorlása abban a tekintetben is fontosnak látszik, hogy itt végre az írások művészi kimunkálására is maradt idő. A professzionális újságírói élete és munkássága vitathatatlanul Szegeden kezdődött. 1878-ig Budapesten megismerte a médiapiac működési szisztémáját, szereplőit, és egyes csoportokkal, személyekkel szorosabb kapcsolati háló kötötte össze, akiknek tagjait egész hátralévő életében mobilizálhatta, ha szüksége volt rá. (Az 1880-as évek közepére pedig – mondhatni – a teljes magyar sajtóélet szereplőgárdáját ismerte.) Szegeden Mikszáthot az az alkotói autonómia várta, amely megteremtette a lehetőséget, hogy az előzetes és kizárólagos kiadói, szerkesztői instrukciók és alkalmi feladatok megoldása vagy a közönségigényt fürkésző és az abból befolyó számítgatások helyett önnön elgondolása szerint ülhessen le a papír elé. Amikor már nem a képaláírások, az „Apróságok” rovat szintjén kellett mondandóját megfogalmaznia. Amikor a fizetést adó lapja politikai iránya is korrelált a saját politikai véleményével.

Az 1879-es szegedi árvízi riportjai kiléptek a regionális közegből, újságírói munkáját országosan és az olvasók számára is ismertté és elismertté tették. Márciusban a Szegedet elpusztító, hónapokig lecsapolni nem bírt, tiszai árvízről, majd Ferenc József és Tisza Kálmán városbéli látogatásáról, azután a páratlan, összefogást teremtő segélyakciókról tudósított, a Tisza Lajos vezette kármentési és újjáépítési programról tartott napi beszámolót.31 Az uralkodó az elgondolhatatlan pusztítást látva kiemelt támogatást ígért a város felépítésére. Szeged megmentésének, majd újjáépítésének ügye – nem kevéssé Mikszáthnak köszönhetően – igazi világeseménnyé nőtt. Mikszáth sebtében megírt Szeged pusztulása című füzetkéjét szétkapkodták, több kiadást is megélt, és németül is megjelent, a sebtében elkészült német fordítással eljutottak a német és a nemzetiségi területek piacaira is. Az árvízi tudósításokkal hetekre-hónapokra az újsághírek fókuszában tartotta a kérdést, és ez nyilván az újjáépítési jutalomakciókat is mobilizálta. A természeti katasztrófa mint óriási hírérték a gyors kézzel készített, riportszerű írásokban elevenedett meg, és a riport ekkor még fiatal műfajának kiformálódását is segítette.

Az újjáépítés révén Mikszáth társadalmi státusza is megemelkedett: az ország nagypolitikusaival találkozott, hiszen a miniszterelnök testvére felügyelte a munkálatokat, az árvíz utáni helyreállítási program keretében személyesen is megismerte Jókai Mórt. Mégis, ebbe a relációs viszonyrendszerbe állítva, ebben az összehasonlításban az azóta kiismert (ahogy ő nevezte) „katolikus Debrecen”, azaz Szeged csak provinciaként szerénykedett a fényes főváros hívogatása mellett. Egyébként a szegedi időszak alatt időről időre rövidebb időre kirándulást tett a fővárosba, barátaival ez időben is tartotta a kapcsolatot. A szegedi újjáépítés sok magas szintű politikai kapcsolatot is teremtett, amelyeket már nem utasított vissza, hanem inkább felhajtóerejükben bízva használni kezdte őket. (Valami ilyen felismerést és stratégiát sejthetünk amögött is, hogy 1880 ősz végén megírta a Tisza Lajos és udvara Szegeden című, Tisza Lajost nagy respektusú vezetőnek mutató, dicsteljes fénybe állító árnyképet.32)

Mikszáth lesz majd az 1883-ban az Európában is óriási visszhangot keltő tiszaeszlári vérvádügy és – az Európában csakúgy, mint Magyarországon – az erőre kapó antiszemita mozgalom sajtónyilvános, napi beszámolóinak írója is. Mikszáth Scarron név alatt A tekintetes törvényszék előtt címmel tudósította lapját, a Pesti Hirlapot a nyíregyházi tárgyalásról, 1882 május végétől augusztus elejéig. Várdai úgy foglalta össze: „Czikkeiben bátor tollal lépett síkra, Eötvös Károly munkatársakép, ama középkori babona ellen s nagyban hozzájárult velük a túlhevítettségükben rémlátó tömegszenvedélyek lehűtéséhez.”33 A vérvád-per napi tudósításai alatt a Pesti Hirlap olvasó- és előfizetői tábora jócskán megugrott.

Az 1880-as évektől Mikszáth állandó megszólalásaival – elsősorban az írói jogszabályozás és újságírói megélhetés ügyében, majd később a Gyulai-klikk elleni állandósult polémiájával – az irodalmi érdekképviseleti ügyek egyik szószólójaként jelentkezett, míg hamarosan olyan véleményformálóvá vált, akire odafigyeltek, és az újságíró-társadalom megbecsült tagjaként tekintettek rá. Egyszerűen nemigen lehet olyan korkérdést, kisebb-nagyobb, a közéletet foglalkoztató ügyet, társadalmi problémát vagy akár közszereplőt, politikust, írót, újságírót találni, akiről-amiről ne tudott és ne írt volna. Egészen különböző terjedelmi keretekben, bármely sajtóműfajban otthonosan lépett fel. Kevés írásában találni túlírt részeket – vagy ha mégis, annak olyan oka van, ami legtöbbször egy poén, egy csattanó teljes kiteljesedése miatt maradt bent. Bár Mikszáth szépírásának sok értelmezője a zilált, nem kellően szigorú, epizóddarabkákból építkező cselekménybonyolítását és szerkesztési pongyolaságát szokta emlegetni, ezt az újságírói munkájában kevésbé látni. (Nyilván a kötött terjedelmi keretek betartása rutinszerűvé tette az adott rovatban elhelyezett írás hosszának előzetes bemérését és a történet elmondásának a keretbe illeszkedő kiszámítását.) Újságírói hangja olyannyira jellegzetes és felismerhető, hogy amikor Hajdu Péter Mikszáth kései publicisztikai munkáinak szövegkiadásán dolgozott, a névaláírás nélküli cikkek is jóformán kínálták magukat az azonosításra és a Mikszáth-autorizálásra.

A korabeli sajtóanyag átnézése bizonyítja, hogy az 1881–1882 sorsfordító évek előtt Mikszáthot nagyon nehéz szinte ismeretlen, de még csak kevéssé ismert szerzőnek is minősíteni. Az újságírói kör közismert és elismert alakja ekkorra. Mikszáth az elsők között volt, aki felfedezte és kihasználta a sajtónyilvánosság elsöprővé váló erejét, ami hozzásegíthet a szépirodalmi mezők eléréséhez, és az abban való szellemi, és nem mellesleg, anyagi elismertséghez. Egészen sajátos viszonya alakult ki a sajtóval és az újságírással. Vérbeli publicista volt, politikai újságírói attitűdje és nézőpontja haláláig megmaradt, és ezt nemegyszer érvényesítette szépírói munkásságában is. Egész életében – akkor is, amikor erre már egzisztenciálisan nem volt szüksége – elsőrangúan fontosnak tartotta, hogy kötődjék valamely szerkesztőséghez és laphoz. Az is egyedi, hogy kifejezetten az újságírói karrier segítette az úttalálását az irodalmi karrierhez is. Ez pedig nagyon nem számított megszokott karrierstratégiának a korban. Sok írótársával (Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József) ellentétben, Mikszáth esetében nem érzékelhető, hogy a szépírás prioritása háttérbe tolta volna az újságírást, vagy hogy az újságírást csak megélhetési kényszerből és pusztán amiatt végezte volna, hogy egyszer végre szépíróként léphessen elő. Az sem mondható, hogy az újságírás bénította volna őt a szépírói karrier felé vezető úton. Sőt. Míg ő az újságírás felől haladt az irodalom felé vezető úton, és az újságírás felhajtóerejét használta ehhez, addig például Reviczky Gyula vagy a fiatal Kiss József a szépírói nagyprodukcióval kívántak volna demonstratívan és attraktívan belépni a magyar irodalom házába, míg a zsurnaliszta feladatokat átkos kényszerűségként, egzisztenciális okokból vállalták (Kiss később a saját lapja, A Hét szerkesztőjeként kezdte átértékelni a sajtómunkát).

Mikszáth azonban – Jókaihoz hasonlóan – az első professzionális magyar újságírók egyike, aki az újságírást és a szépirodalmi pályát egymás mellett futtatta, egyenrangú fontosságú tevékenységként végezte, és a sajtónyilvánosság erejét segítőként működtette, hogy beérjen a szépirodalom közegébe, és konvertálja az azért járó elismertséget. Életstratégiáját, Jókai mintájára, az újságírás-politikus-szépírói hármasságra alapozta, de ebben az újságírás kapott vezető szerepet. Mikszáth mindig is újságíróként tevékenykedett és működött, és mellette, azzal egy időben, de azt soha ki nem szorítva írta szépirodalmi műveit. Amellett, hogy lételeme volt a politikai újságírás világa, az irodalmi munkásságát is tudatosan a sajtó mediális közegében látta széles körben megismertethetőnek és eladhatónak. Felismerte azt a változást, ami ekkoriban zajlott le: a nyomtatott könyvek mellett az irodalom megjelenési közege mindinkább a sajtó, valamint az írói népszerűség megszerzéséhez elengedhetetlen a sajtóbéli nyilvánosság. Mikszáthot tehát nem pusztán foglalkoztatta a sajtó és a sajtóhatalom, de életstratégiájának egyik alappillére lett.

Életművének egésze a korabeli média fórumain, azaz mediális közegben mutatkozott be először, írói alkotásainak hozzávetőlegesen kétharmadát zsurnalisztikai tevékenysége, publicisztikai munkái és aktuális közéleti-politikai újságcikkei adják. Ezt a hatalmas szövegkorpuszt – természetesen – semmiképp nem kapcsolhatjuk ki művei értelmezéséből, de az is nyilvánvaló, hogy ezen művek jelentős hányadának a fikciós irodalom nézőpontrendszerével felvértezett értelmezési keretben, pusztán a szoros olvasás horizontjából olvasva őket, zátonyra futnánk. De jóval bonyolultabb kérdések is adódnak: például Mikszáth ponyvatörténetei, mesekönyvei, alkalmi versei és behatárolhatatlan vagy bizonytalan műfajú írásai is rendre kicsorbulhatnak az esztétikai értelmezési próbálkozásokon, viszont meglehetősen érdekes értelmezéseket kínálnak, ha például a sajtótörténeti vizsgálatok, illetve az irodalomszociológia, a hatás-, a befogadástörténet, a társadalom-, mentalitás- vagy gazdaságtörténet stb. felől közelítünk hozzájuk.

Másik írásjellegzetessége még inkább ráerősít erre, mivel textusainak sok-sok darabja mozog az életműben. Mikszáth többször felhasznált rövidebb-hosszabb szövegeket, beleírt, átírta őket. Ráadásul ezek hol egyik, hol másik műfajban kerülnek elő, teljesen más kontextusban, más értelmezési keretben. Publicisztikai cikkeiben is számos alkalommal előfordulnak fikciós elemek – és fordítva. Szépirodalmi művei esetében maga az írás műfaja is nemegyszer kérdéses, ugyanis Mikszáth nemegyszer teljesen felborította és vegyítette a kialakult műfaji kereteket. Sokszor meg kell állnunk, és elgondolkozni, vajon az adott tárcacikkében fikciós elbeszélést vagy publicisztikai írást olvasunk, de épp úgy előfordul, hogy a szépírói munkáiban publicisztikai részletre, részekre bukkanunk. (Mindez a kritikai kiadás szerkesztőit is jócskán elbizonytalanította, hiszen Mikszáth számos írása csakúgy bekerülhetett volna az elbeszélések, mint a cikkek közé – vagy fordítva.34) Írásművészetének másik alapeleme ugyanis, hogy a mikszáthi életmű szokatlanul szorosan kapaszkodik a valóságos világba, vagy tart fenn vele reflektív kapcsolatot. Az alaptémakészlete – más írókhoz képest – mennyiségileg és fontossága szempontjából is művei jelentős részében szokatlanul szorosan kötődik az alkotóművész személyes közegéhez, régiójához, átélt vagy szemlélt eseményeihez. Szépírói munkáiban ezeket kezdte különböző módon fikcionalizálni vagy a fikció felé elmozdítani és szublimálni. A Mikszáth-művek vezető cselekményfonalának túlnyomó része így az életből, például újsághírekből kölcsönzött, mint a Különös házasság vagy A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Galamb a kalitkában stb.35 De nem csupán témaátvitelről van itt szó; regényei jelentős része olvasható a publicisztika felől is: több is értelmezhető valamely korproblémához kapcsolódó politikai irányregénynek vagy olyan vegyülékes műfajú írásnak, amelyben a publicisztikai és a szépirodalmi műfajok átfedik egymást (például az Új Zrínyiász egyes részei akár országgyűlési karcolatként is megállnák a helyüket).

Mindez azt jelenti tehát, hogy Mikszáth újságírói és szépírói munkássága nemegyszer szétválaszthatatlanul összefolyik. Ez pedig óhatatlanul sajátos értelmezői helyzetet teremt, hiszen a zsurnaliszta és a szépírói alkotásoknak egyébként egymástól jól elhatárolható, eltérő mérőrendszere van.36 Sok Mikszáth-írás esetében azonban a kontaminált műfajú és egy művön belül ingadozó esztétikumú szöveg mintha kifolyna a kezünk közül, ha csak az egyik elemzői rendszer szerint vizsgáljuk. A sajtóirodalom és a szépirodalom hagyományosan nagyon eltérő nézőpontú, nagyrészt könnyen szétválasztható és szétválasztott szabályrendszerű tudományos felmérési módszerei, technikái és mércerendszere Mikszáth Kálmán esetében sorra kisiklanak, és ellenállnak ennek a duális rendszerű, jól elkülöníthető tudományos metódusnak.

Utolsó kézírása – szinte jelképpé válva – az újságírói és a sajtószabadságról szóló beszédének szövege, amelyet a Budapesti Újságírók Egyesületének – melynek 1896–1899 februárja közt elnöke is volt – fölkérésére a hírlapírók szabadságlakomáján készült elmondani: „Jókai, mint a mesebeli ember három dolgot hagyott ránk. Az egyik ez a serleg, melyből a szabadságszeretet fogadalmával erősítsük meg magunkat minden évben. Azután ránk hagyta a műveit, ahonnan a szabadság levegőjét szívjuk be. — Végre pedig hagyott ránk egy leplet, a koporsónkra borítandót, hogy alatta megpihenjünk. Én még csak azt teszem hozzá, és így is van az kigondolva, hogy ez a harmadik örökség csak az elsőnek épségben tartása mellett illesse a magyar újságírókat. — Ne legyen pihenésük lenn a földön sem, ha fönn nincs meg az a bizonyos szabadság.”37