Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Egy kis elmélet: miért (nem) nevetünk a (régi) vicclapokon?

A vicclapok meglévő ismeretekre építenek. Van valami, amit az olvasó egyféleképpen ismer, most viszont másféleképpen mutatkozik előtte. Bahtyin ezt a nevetést kiváltó reflexív folyamatot dialogikus viszonyként írja le, mely nem csupán a paródiában figyelhető meg, hanem a stilizáció, a szkáz és a „kompozicionálisan megjelenített, replikákra bomló”1 párbeszéd esetében is. Közöttük a különbségek ugyan lényegiek, de van egy közös vonásuk: a szavak, amelyek alkotják őket, egyszerre irányulnak „a beszéd tárgyára, mint a többi közönséges szó, és a másik szóra, az idegen beszédre”.2 Kérdés természetesen, hogy e kettős irányultságot felismerjük-e. „Ha nem tudunk az idegen beszéd e második kontextusának létezéséről, és úgy fogjuk fel a stilizációt vagy a paródiát, mint közönséges, csak a tárgyára irányuló beszédet, épp a jelenség lényegét nem értjük meg: a stilizációt stílusnak tekintjük, a paródiát pedig egyszerűen rossz műnek.”3 A stilizált szöveget olvasva nem húzódik mosolyra az ajkunk, egy friss vicclap paródiáit böngészve, karikatúráit nézegetve viszont igen. Bahtyin ennek is okát adja:

„A stilizáció az idegen stílust a maga tulajdonképpeni feladataival megegyező irányban stilizálja. […] A szerző gondolata áthatja az idegen szót, befészkeli magát a szóba, de nem kerül összeütközésbe az idegen gondolattal, hanem követi eredeti irányának megfelelően, csupán feltételessé téve ezt az irányt. – Más a helyzet a paródiával. Itt a szerző […] olyan értelmi irányultságot visz az idegen szóba, mely szöges ellentétben áll annak tulajdonképpeni irányultságával. A második szólam, miközben befészkeli magát az idegen szóba, ellenséges összeütközésbe keveredik a szó első »gazdájával«, és az eredetivel homlokegyenest ellentétes célok szolgálatára kényszeríti. A szó a két szólam harcának küzdőterévé válik. Ezért nem lehetséges a két szólam összeolvadása a paródiában, ellentétben a stilizációval.”4

A paródia tehát nem csupán dialógusba lép az idegen beszédpozícióval, hanem ütközik vele. Az ütközés a leleplezés, a király lemeztelenítésének az eszköze. Másként fogalmazva, a paródia mindig referenciális, a vicclapok görbe tükrében az ismert szokatlan formában mutatkozik, a nevetés forrása pedig a kettő közötti feszültség.

Amikor vasárnap összegyűl az ebédlőasztal mellett a család, nagyon kedvesen el lehet viccelődni a nagypapa valamely, a családtagok számára ismert bogarán, de a nagylány vőlegényjelöltje, aki először ül ott, egy kukkot sem ért az egészből. A család megteheti, hogy nem figyel a vőlegényjelöltre, de egy üzleti haszonra törekvő vicclap csak azt figurázhatja ki, amiről mindenki tud. Ám ami egykor benne volt a levegőben, az többnyire nem esik egybe az adott korszakról szóló mai tudásunkkal. Emiatt nem értjük a régi vicclapok élceit. Arra nem jók, hogy nevessünk rajtuk, viszont megtudhatjuk belőlük, mi állt annak idején a hétköznapi tudás fókuszában. Persze csak akkor, ha megfejtjük a viccet. Ez azért lehetséges, mert a korabeli napilapok hasábjain rendelkezésünkre áll az ismeret, ami a korabeli olvasók befogadói horizontját meghatározta. Persze ami a lapokban megjelent, az nem feltétlenül foglalkoztatta a kor emberét. A vicclapok viszont lakmuszpapírként mutatják, hogy mi ütötte át az olvasó ingerküszöbét: amit érdemesnek tartottak kifigurázni, az biztosan ismert volt, amihez ismétlődően visszatértek, az hosszabb ideig volt a hétköznapi tudás része.

Azok az írók, akiket ma a 19. századi irodalmi kánon első vonalában tartunk számon, alig kerülnek elő a vicclapokban: ez arra utal, hogy korabeli ismertségük csekély. Jókai azonban kivétel. Ő a humorisztikus sajtó állandó céltáblája, de elsősorban nem az író Jókai, hanem a politikus; írói munkássága leginkább közszereplései mentén vált reflexió tárgyává. Politikusi működésével a történészek, Cieger András 2017-es tanulmányát5 megelőzően, inkább csak érintőlegesen foglalkoztak.6 Cieger meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai hivatásos politikus volt, annak az „archaikus” típusnak a megtestesítője, aki „a politikáért és nem a politikából élt”.7 Az élclapok tükrében láthatóvá válik, hogy politikusi tevékenységének mely elemei kerültek a közérdeklődés fókuszába. És ha felfejtjük a róla szóló szatirikus írások és karikatúrák mögöttesét, emberi, írói és politikusi mentalitásának, tettei korabeli megítélésének olyan részleteire vetül fény, amelyek egyszerre képesek árnyalni a történetírás és az irodalomtörténet komplexitásredukciói nyomán róla kialakult képet. Jutalomfalat, hogy megértjük a viccet, s nem érezzük olyan ostobán magunkat a róla szóló írások böngészése, a róla készült karikatúrák nézegetése közben, mint a vőlegényjelölt a családi asztalnál, a vasárnapi tyúkleves fölött.

1	Mihail Bahtyin, Dosztojevszkij poétikájának problémái, ford. Hetesi István, Horváth Géza, Könczöl Csaba, Szőke Katalin, szerk. Szőke Katalin (Budapest: Gond-Cura – Osiris Kiadó, 2001), 229.
2	Uo.
3	Uo.
4	Bahtyin, Dosztojevszkij poétikájának…, 239–240.
5	Cieger András, „Jókai Mór, a profi politikus”, Aetas 32, 2. sz. (2017): 5–15.
6	Leginkább informatív: Kozári Monika, Tisza Kálmán és kormányzati rendszere (Budapest: Napvilág Kiadó, 2003).
7	Cieger, „Jókai Mór, a profi…”, 14.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero