Egy héttel korábban, 1878. július 14-én Abzug Jókai! címmel háromfelvonásos jelenet látott napvilágot a Bolond Istókban.1 Az íráshoz karikatúra tartozik, amelyen Jókai zsinóros magyar ruhában, fején bűvészsipkában, jobb kezében lefelé fordított pohárral, bal kezében varázspálcával szónokol az emelvényen álló asztal mögött. Jobbján szakállas férfiú, kártyalapot nyújt felé, balján egy cigány húzza, a földön kalap az adományoknak. A pult előtt három alak, a középső szája szélesre tátva, kezeit a magasba emeli (sejthetően abcúgol), mellette balról egy vigyorgó egyenruhás, jobbról egy cigarettafüstöt eregető keménykalapos.

 

A jelenet alcíme: Jocus Mocus Jocosomorosus nemzeti hókuszpókász utolsó fellépése a Beleznayban. Majd a műfaj-meghatározás: „Nagy látványos lágymányos szájtátványos csepürágványos bukományos produkczió, 9 pohár vizzel, 9 itcze könynyel, szemfény- és kerületvesztéssel.” A megfogalmazás a vásári mutatványosok közönségcsalogató hírveréseinek stílusát idézi – ám itt Jókai a főszereplő, aki éppen egy héttel korábban kaméleonként jelent meg a lap címoldalán, most pedig egymaga alakít össze nem egyeztethető szerepeket:

 

 

A kórus szereposztása szerint a nagy szakállú úr „Kártyai, Sándúr, magyar Thémisztokles, nagy szak-ál-lamférfiu, ott ül az asztalnál, és misol”, azaz keveri a kártyát és oszt, a hegedűs cigány pedig „Hegedüs Sándúr, bosnyák primás, komédiai súgó és besúgó, Jó Kaimór genie-corpsja”, azaz hadmérnöke. Az asztalterítő alatt „visytó »Hon«-fiak”, Jókai lapjának munkatársai. A jelenet szövegéből kiderül, hogy Jókai képviselői működéséről tart beszámolót választóinak, akik szavait időről időre bekiabálásokkal zavarják, ám a szatíra utalásrendszerét csak akkor értjük, ha rekonstruáljuk a háttérében meghúzódó történéseket.

 

 

Az Egyetértés szerint a közönség, melynek soraiban minden harmadik ember titkosrendőr volt, félig ugyan megtöltötte a kertet, de nem gyűlt a pódium köré. Jókai azzal indított, hogy „elnézést kért a közönségtől, mert beteges”.11 Így tesz mindig, ha hatni akar, kommentált az újságíró, majd egy bekiabálót idézett: „Hát akkor miért nem maradt otthon?”12 A beszéd alatt az összegyűltek gyakorta abcúgoltak, közbekacagtak és kiáltottak, sőt hosszan tartó nevetésben törtek ki; ilyenkor Jókai, „zavara palástolására, rendesen egy korty destillált dunavizet nyelt le”.13 A közönség sorai között ott volt Verhovay Gyula, az Egyetértés újságírója, kormányellenes tüntetések ismert botrányhőse, függetlenségi párti képviselőjelölt. Amikor Jókai a kiegyezési törvényben lefektetett, de 1875-ben felmondott vám- és kereskedelmi szerződés sikeres újratárgyalásáról beszélt – a két éven át tartó tárgyalások valójában komoly belpolitikai feszültségeket kiváltva, félsikerrel zárultak14 –, szóváltás alakult ki közöttük: „Igen, önök a reactiónak dolgoztak! Jókay. Ha ön programmbeszédet fog tartani, én nyugodtan hallgatom végig. Verhovay. Mint e kerület választópolgára csak van jogom a képviselő beszéde felett véleményt mondanom.”15 A kedélyek ezután sem nyugodtak, Jókainak azt a mondatát például, hogy az osztrák–magyar hadsereg Anglia indítványára, a berlini kongresszus felhatalmazásával be fog vonulni Boszniába és Hercegovinába, percekig tartó „mozgás és zajongás” követte.

 

 

A Hon tudósítója viszont élénk tetszésről számolt be, sőt egy ponton, amikor Jókai arról beszélt, hogy „a török nemzet nem az a nép, melyet egy megnedvesitett szivaccsal le lehetne a térképről törölni”,17 egyenesen az éljenek valóságos viharát említette. A Verhovay-incidenst jelentéktelen rendbontásként tüntette fel, melyet jelenlévők józanul kezeltek:

 

 

A Hon beszámolója azzal zárul, hogy a beszéd végére érő Jókainak „a választók legtekintélyesebb férfiai” siettek üdvözlésére és gratuláltak neki. „Ezek közül Dárday Sándor az összes választók nevében köszönetet mondott Jókainak s biztositá őt a kerület legmelegebb és legőszintébb ragaszkodásáról.”19 A gyűlés végeztével pedig az időközben hazatért Jókaihoz újabb küldöttséget menesztettek, és felszólították, hogy lépjen fel ismét képviselőjelöltként a kerületben. Jókai a jelölést elfogadta, és kijelentette, ezután is „azon lesz, hogy minden tehetségével s legjobb meggyőződése szerint szolgálja a hazát és a közügyeket.”20

 

 

Igazának bizonyítására a kormánypárti Pesti Napló beszámolóját idézte, mely szerint Jókait a választók hidegen fogadták, ez rosszul érintette őt, beszédét alig hallható, kedvetlen hangon mondta el. A kiegyezést méltató szavait a választók nyugodtan hallgatták, de amikor a nehéz gazdasági körülményekről beszélt, melyek következtében „a képviselők most a választóknak nem hozhatnak vasutakat, boulevardokat és törvényszékeket, a visszatetszés moraja zugott át a közönségen s midőn Verhovay egy asztalról e passusnál közbekiáltott: »De Boszniát és 24 milliót!« zajos nevetésbe tört ki az egész gyülekezet”.22 Jókai rendre utasította Verhovayt, az emelvényen álló küldöttségi tagok éljenezni kezdték őt, a kerti közönség Verhovayt éltette, Jókai pedig mindennek hallatán kíméletet kért önmaga, betegen ide érkezett ember számára. Ám ez nem használt. A beszéd további részét „[m]inden pillanatban közbeszólások zavarták meg […], s nem egyszer »Abzug Jókai!« volt hallható. Különösen nagy derültségre ragadta a választókat az, midőn Jókai fájdalmasan elpanaszlá, hogy mennyire fájtak neki az ellene szórt gyanusítások, vádak és szemrehányások.”23 Az a pátosz ugyan, amellyel kijelentette, hogy a Szabadelvű Párt, „megszabadulva a lidércz-nyomástól, ezután követelni fogja a kormánytól, hogy a párt cziímének megfeleljen”, rövid időre megfordította a hangulatot, ám amikor biztosította hallgatóságát, hogy „a jövő országgyülésen nem lesznek mamelukok!”, a tömeg óriási nevetésben tört ki. A beszéd végén pedig, amikor Dárday a választók nevében megköszönte képviselői munkáját, egyetlen éljen sem hangzott el. Emiatt „[a] hangulat oly leverő volt a kormánypárt körében, hogy lemondtak azon tervükről, hogy Jókait a beszámoló beszéd elmondása után, mint e kerület képviselőjelöltjét kikiáltják”24 – inkább küldöttséget menesztettek Jókaihoz, és a lakásán ajánlották fel neki a képviselőséget.25

 

 

Azt, hogy választási gyűlés hangulatát inkább az Egyetértés és a Pesti Napló tudósítása tükrözte, mintsem A Hon beszámolója, jelzi, hogy a következő hónapban Jókai elveszítette a józsefvárosi mandátumot a Szabadelvű Pártból frissen kilépett, az Egyesült Ellenzékhez csatlakozott Szilágyi Dezsővel szemben, s végül az erdélyi Erzsébetváros képviselőjeként jutott be az új országgyűlésbe.