Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Mit üzennek az ártatlanul elítélt emberek?

Malcolm Alexander 38 évet ült ártatlanul börtönben, esete tökéletesen bemutatja, az emlékezeti hibák hogyan vezetnek katasztrófához.1 Az áldozatot 1979-ben erőszakolták meg, az elkövető fegyverrel kényszerítette közösülésre az egyik antik kereskedés tulajdonosát. Az elkövető fekete volt, és végig háttal állt az áldozatnak, így a tulajdonos csak korlátozott képi információt tudott szerezni róla. Ezután a rendőrség képeket mutatott a lehetséges elkövetőkről, akik közé Alexander is bekerült. Ekkor az áldozat tétovázva kiválasztotta Alexandert, de ekkor még nagyon bátortalanul tette, és ezt a rendőrségi iratokba is feljegyezték.

Három nappal később felismerésre bemutatásra is bevitték, ahol az áldozat azonosította is Alexandert mint lehetséges elkövetőt. Fontos megjegyezni, Alexander volt itt az egyetlen, aki korábban a képek bemutatásánál is szerepelt! A pszichológiai szempontból döntő hiba az volt, hogy az eljárás megengedte ugyanazon személy ismételt megjelenését, így az áldozat egyre inkább úgy érezte, hogy „ismeri” az illetőt, ami a felismerés során megerősítette benne a bűnösség érzetét. Egy aznap később felvett nyilatkozat alapján az áldozat már 98%-ban biztos volt abban, hogy Alexander az elkövető, a tárgyalásra pedig a maradék 2% bizonytalanság is elpárolgott, és minden kétséget kizáróan Alexandert azonosította bűnösként, akit életfogytiglani börtönre ítéltek. Alexandert DNS-bizonyítékok alapján, 38 évvel később, 2018-ban mentették fel, mint ártatlanul elítélt embert.

Talán az egyik leghatásosabb érvelés a jog és pszichológia fontosságáról az, amikor egyedi eseteket mutatunk be – embereket, akiknek az életüket kettétörte ártatlan elítélésük. Így mutatja be például Elizabeth Loftus Steve Titus esetét, akit egy romantikus vacsoráról menyasszonyával hazamenet állított meg a rendőrség.2 Mivel autója hasonlított egy aznap korábban megerőszakolt stoppos által leírt járműre, Titust lefotózták, és így bele is keveredett egy büntetőeljárásba. Az áldozat a lehetséges elkövetőkről készített képek bemutatása során Titust találta a legismerősebbnek, a tárgyalás során pedig már teljesen biztos volt abban, hogy ő volt az elkövető, ami alapján el is ítélték. Bár később Titust felmentették, addigra kirúgták a munkahelyéről, menyasszonya elhagyta, megtakarításait pedig az állammal való pereskedés emésztette fel, nem sokkal később pedig, 35 évesen, stressz okozta szívinfarktusba halt bele.

Az Innocence Project nevű civil szervezet munkájának köszönhetően ezek a történetek mindenki számára könnyen elérhetők. Steven Barnes 20 évet töltött ártatlanul börtönben három homályos szemtanúvallomás alapján,3 George Allen pedig 30 évet egy hamis beismerő vallomás és a rendőrség csőlátása okán.4 Az egyedi esetek megmutatják az adatok mögötti valódi emberi sorsokat, és segítenek, hogy komolyabban vegyük az igazságszolgáltatásban ható pszichológiai törvényszerűségeket. De mi áll ezen téves elítélések hátterében? Ami összeköti ezeket az eseteket, az az emlékezeti hibák.

Miközben a tanúvallomás Magyarországon és világszerte is a legtöbbet alkalmazott bizonyítási eszköz a büntetőeljárásokban,5 az ártatlanul elítélt emberek nagyrészt téves tanúvallomások vagy beismerő vallomások alapján kerülnek börtönbe. Egy téves ítéletekről szóló kutatás például 1989 és 2003 közötti ártatlanul elítélt és később felmentett emberek esetét gyűjtötte össze.6 Összesen 340 elítélt történetét elemezték, akik együtt több mint 3400 évet töltöttek börtönben olyan bűncselekményekért, amelyeket nem is követtek el. Az „elkövetőket” – bűncselekményekre lebontva – legnagyobb részt gyilkosságért (60%) illetve nemi erőszak (36%) miatt ítéltek el. Ez fejenként átlagosan 10 évet jelentett, konkrétan pedig azt, hogy ezen ártatlan emberek több mint fele legalább egy évtizedet, 80%-uk legalább 5 évet börtönben töltött. Ezeknek az eseteknek az alapos elemzése azt mutatta ki, hogy a legtöbb téves ítélet mögött emlékezeti hibák voltak. A szexuális erőszakért tévesen elítélt bűnelkövetők 88%-a például hamis szemtanúvallomás miatt került börtönbe. Természetesen, a megerősítési torzítás, az agresszív rendőrségi kérdezési stratégiák, a könyvben feltárt számos torzítás mind szerepet játszik az ügyekben, de a legjobban beazonosítható hiba az emlékezet félreértelmezésből fakad.

Más kutatások is arra utalnak, hogy az ártatlanul elítélt emberek, akikről utólag ki is derült ártatlanságuk, nagyrészt téves szemtanú-emlékezet vagy beismerő vallomás miatt került börtönbe.7 A konkrét arányt sokan az összes felderített eset 75%-ára vagy efölé becsülik.8 Mennyire vannak ezzel tisztában az igazságszolgáltatás szereplői? Egy bírók emlékezettel kapcsolatos ismereteit felmérő kutatás arra kérdezett rá amerikai bíráknál, hogy szerintük 100-ból mennyi téves ítélet köthető legalább részben hibás szemtanú-emlékezethez. Eredményként 38%-ot kaptak, ami jóval alacsonyabb becslés, mint a valós számok.9

Emellett fontos látni, hogy ez nem az összes ártatlanul elítélt ember esetének az elemzése, hanem csak azok az esetek, amikről utólag ki is derült, hogy téves ítéleten alapulnak. Jól látszik, hogy az ügyek nagy része gyilkossági és szexuális erőszak bűncselekmény, a legfelkavaróbb ügyek mellett azonban sok gyakori bűncselekmény típus egyáltalán nem jelenik meg a statisztikákban. A nem gyilkosságon alapuló felmentések 90%-a a szexuális bűncselekmények elkövetőit érinti, miközben ezen elítéltek mindössze az amerikai börtönnépesség kevesebb, mint 10%-át teszik ki. Mi van a többi erőszakos bűncselekménnyel, ahol ugyanúgy ki vannak téve a vélt vagy valós elkövetők a legnagyobb statisztikai kockázatnak, a tanúk hibás emlékezetének?

Valószínűleg, mivel itt kevesebb esélye van olyan biológiai bizonyíték fennmaradásának, ami később DNS-vizsgálat tárgya lehet, ezek az elítéltek eleve nem kapnak esélyt egy későbbi felülvizsgálatra. Vagy a felmentések valóban reprezentatívak és nagyobb eséllyel születnek hibás ítéletek egy emberöléses bűncselekmény esetén? Amennyiben az első az igaz, és ezekre a felmentésekre csak azért került sor, mert az itteni ügyek nagyobb figyelmet kaptak, akkor ugyanolyan alaposság mellett a vizsgált 15 éves periódusra a nem emberöléses felmentések számának nem 266-nak, hanem 29 000 kéne lennie. Ha viszont az utóbbi igaz, tehát ártatlan emberek elítélésére nagyobb az esély emberöléses bűncselekményeknél, az azt jelenti, hogy ártatlan emberek elítélése a leginkább akkor valószínű, amikor a legnagyobb a tét. Ahol van halálbüntetés, ez akár egy ember életét is jelentheti. Ennek logikus okai lehetnek, hogy nagyobb a társadalmi nyomás a gyilkos megtalálásra, az áldozat ezekben az esetekben nem tud tanúskodni, és az elkövetőn is nagyobb nyomás van, hogy egy ártatlan embert gyanúba keverjen.

1	https://innocenceproject.org/cases/malcolm-alexander/
2	https://www.ted.com/talks/elizabeth_loftus_how_reliable_is_your_memory/transcript?language=hu#t-6685
3	https://innocenceproject.org/cases/steven-barnes/
4	https://innocenceproject.org/cases/1119/
5	Tibor, I. (2005): Kihallgatási taktika a nyomozásban. http://ibolyatibor.atw.hu/Sajat/3.pdf
6	Gross, S. R. – Jacoby, K. – Matheson, D. J. – Montgomery, N. (2004): Exonerations in the United States 1989 through 2003. J. Crim. l. & CrimiNology. 95, 523.
7	Gross, S. R. – Jacoby, K. – Matheson, D. J. – Montgomery, N. (2004): Exonerations in the United States 1989 through 2003. J. Crim. l. & CrimiNology. 95, 523.; Huff, C. R. – Rattner, A. – Sagarin, E. – MacNamara, D. E. (1986): Guilty until proved innocent: Wrongful conviction and public policy. Crime & Delinquency. 32(4), 518–544.; Wells, G. L. – Memon, A. – Penrod, S. D. (2006): Eyewitness evidence: Improving its probative value. Psychological science in the public interest. 7(2), 45–75
8	Wells, G. L. – Memon, A. – Penrod, S. D. (2006): Eyewitness evidence: Improving its probative value. Psychological science in the public interest. 7(2), 45–75.
9	Wise, R. A. – Safer, M. A. (2004): What US judges know and believe about eyewitness testimony. Applied Cognitive Psychology: The Official Journal of the Society for Applied Research in Memory and Cognition. 18(4), 427–443. 435.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero