Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Ki olvassa e sorokat? A tudatos narrátor és az okozatiság szemüvegei

A kiszámíthatóan irracionális emberről szóló fejezetben azt írtam, hogy hajlamosak vagyunk a racionális, mérlegelő második rendszerünkkel azonosulni. Felmerül azonban a kérdés: ki az bennünk, aki ezzel az énrésszel azonosul? Másképpen fogalmazva, van-e egy autentikus, mögöttes én? A modern tudományos pszichológiát gyakran éri az a kritika, hogy az ember vizsgálata során a lélek fogalma elveszik, háttérbe szorul. Nem véletlenül kerülgetik azonban a forró kását. Ha az autentikus én, vagyis a lélek nyomába eredünk, számos nehéz filozófiai kérdéssel kell szembenéznünk. A kutatások eredményei hétköznapi tapasztalatainkba, de jogi és társadalmi rendszerünkbe is nehezen illeszthetők bele.

A modern pszichológia egyik legizgalmasabb kísérletei a hasított agy kísérletek, amit valójában a véletlen hozott létre. Az alapja, hogy gyógyszeres kezelésre nem reagáló, súlyos epilepsziás rohamban szenvedő páciensek agyának összekötő részét elvágják, hogy a roham ne tudjon elterjedni. Mivel a két agyfélteke nagyrészt szimmetrikus, első látásra ez nem okoz problémát a hasított agyú pácienseknek, azok normálisan viselkednek. Van azonban egy nagy különbség a két agyfélteke között, a balban található a beszédközpont, illetve az idegrendszer anatómiai felépítése miatt a két külön agyfélteke eltérő látómezőkből kap információt. A bal látótérből származó vizuális információk a jobb agyféltekébe kerülnek. A jobb látótérből származó vizuális információk a bal agyféltekébe érkeznek. Ez normális esetben nem probléma, hisz a féltekék össze vannak drótozva.

Amikor hasított agyú pácienseknek mutatnak egy képet egy almáról a jobb látóterükben, és megkérdezik mit láttak, könnyen el tudják mondani. Ha viszont a kép az almáról a bal látóterükre korlátozódik, képtelenek megmondani, mit láttak. Érdekes módon azonban le tudják rajzolni, vagy a kezükkel meg tudják mutatni. Még érdekesebb, ami akkor történik, ha a jobb agyféltekének bemutatunk egy parancsot, mondjuk: sétálj! A hasított agyú ember elkezd járni, azonban beszédközpontja nincs tudatában annak, mi lehet a mozgás oka. Mégis, amikor megkérdezzük, miért kelt fel, a verbális bal félteke kitalál egy magyarázatot, ami a saját szempontjából elfogadható: „Csak elmegyek egy pohár vízért.”

Hasonlókról számolt be José Delgado, a Yale Egyetem spanyol neurofiziológusa, aki az agyi elektromos stimulációval történő viselkedésirányítás területén végezte kutatásait. Amikor az agy hátulsó részének ingerlésével irányították a páciensek fejét és testét, azok utólag mindig kínáltak valamilyen spontán, észszerűnek hangzó magyarázatot cselekvésükre, mint hogy „keresem a papucsom”, vagy hogy „valamilyen hangot hallottam”.1 A nyelvet vezérlő bal agyfélteke valójában egyik esetben sem érti, mi történik, viszont spontán improvizál egy hamis, de koherens választ. Michael Gazzaniga amerikai pszichológus 50 év hasított agy kísérleteire alapozva ezért úgy véli, a fenti modell jól leírja a hétköznapi emberek működését is.2 Számunkra sokszor nem beazonosítható okai vannak a viselkedésünknek, van azonban az agyunkban egy interpretációs modul, ami folyamatosan megmagyarázza, miért úgy érzünk és cselekszünk, ahogy. Ilyen szempontból nem életünk irányítói vagyunk, hanem tudatos narrátorai.

Aki két aggyal rendelkezik egy testben, annak másfajta problémákkal is meg kell küzdenie. A hasított agyú pácienseknél, és azoknál, akiknél sérült a kommunikáció a két oldal között, előfordulhat a szintén nagyon különösnek tűnő „idegen kéz szindróma”. A betegek tudják, hogy a karjuk az övék, de úgy élik meg, mintha az önálló akarattal rendelkezne. Az egyik betegnek a karja folyton a ruháját ráncigálta, közeli tárgyakért nyúlt, és éjszaka még fojtogatta is, emiatt pedig csak az engedetlen kéz lekötésével tudott aludni. Egy másik páciensnél arról számoltak be, hogy a keze rendszeresen szabotálta cselekvéseit: könyvolvasás közben folyton megpróbálta becsukni a könyvét, míg dámázás közben jobb karja rossz lépésekkel szabotálta a játékát.3 Mivel a két kezet a két agyfélteke külön irányítja, úgy tűnik, annak az agyféltekének, akinek „nincs szava” a dolgok eldöntésében, fellázad. Bár a tudatot egységesnek gondoljuk el, inkább többféle folyamat integrációjából állunk össze (moduláris elme; több-én modell). Ez viszont elvezet a szubjektum problémájához, hiszen akkor nincs egy központi én, ahol a tudat székel.4

És mi egyáltalán a tudatosság? Bernard Baars népszerű elmélete szerint a tudatosság egyfajta globális munkaasztal, ami lehetővé teszi az agyi folyamatok között az információ megosztását és integrálását. Párhuzamosan rengeteg kognitív folyamat zajlik a színfalak mögött, például észlelés, emlékezés és gondolkodás is. De tudatosulni csak az tudatosulhat, ami bejut a globális munkatérbe. Az elmélet központi metaforája egy színház, amiben a tudatosság a korlátozott kapacitású reflektorfény, ami megvilágítja az adott színpadi történést. De ki a néző? A közönség meglepő módon nem az énünk, hanem az agyunk különböző részei, akik így hozzáférnek a tudatosult információhoz. A tudatosság funkciója tehát, hogy minden agyi folyamat flexibilisen és gyorsan használhassa az adott információt.5 Az én ezen elmélet szerint sem más, mint egy dinamikusan fenntartott történet, amely összekapcsolja a bennünk cikázó emlékeket, vágyakat és érzelmeket. Ez a folyamatosan frissülő narratíva így nem az autentikus énünk, csak egy felhasználói illúzió. Nincs egy központi én, ami integrálja a mentális működéseket, hanem a mentális működések integrálódásának a melléktermékeként jön létre az én illúziója.

Miért nem tűnik fel nekünk, hogy cselekedeteinknek nem „mi”, egy központi én vagyunk az okozói? Képzeljük el, hogy van két szemüvegünk, ami átrajzolja az érzékelt világot. Az egyik a mechanikus okság szemüvege, melynek lencséjén keresztül értelmezzük a fizikai világot. Nem gondoljuk például, hogy egy hegyről leeső kő fázik a hideg hegytetőn és le akar jönni a völgybe melegedni. Ehelyett automatikusan valamilyen fizikai vagy naiv fizikai magyarázatot adunk az eseménynek, azt gondoljuk, ilyen a gravitáció. A mechanikus magyarázatok a gyakorlatban jól működnek a fizikai világra vonatkozóan, de ha csak ez a szemüvegünk lenne, képtelenek lennénk helyesen értelmezni az emberi világot, hiszen dolognak látnánk az embereket. Egyesek feltételezik, hogy hasonló problémával küzdenek az autista emberek, egyfajta elmevakságban szenvednek, hiányzik vagy törött az élethez szükséges másik szemüvegük, az elmeolvasó szemüveg.6

Az elmeolvasó szemüvegben mentális oksági lencse van, aminek segítségével a körülöttünk zajló eseményeket pszichológiai elméletekkel látjuk el: a kutyám azért ás és túrja szét a kertet, mert keres valamit, ami az övé, a barátom pedig azért válaszolt lassan az üzenetemre, mert biztos haragszik rám. Piaget, a fejlődéslélektan nagy úttörője, amikor gyermekek fejlődését vizsgálta, kiemelte animizmusra való hajlamukat.7 A gyerekek kezdetben keverik a szemüvegeket, és intencionális ágensnek tekintik a tárgyakat. Egy gyerek számára nem abszurd, hogy a fa is lehet szomorú, az alma pedig azért esik le a fáról, mert kalandra akart indulni. A gyerekeknek idő kell, míg elsajátítják az okság eme két elméletét, a mechanikus okozás és a mentális okozás különbözőségeit. Miközben evolúciósan mindkét szemléletmódra szükségünk van, a két gondolkodásmód jórészt összeegyeztethetetlen. A filozófusok, akik egyszerre próbálták felvenni mindkét szemüveget, komoly fejfájást kaptak.8

Daniel Wegner, a Harvard Egyetem professzora szerint mi magunkat és a többi embert nyilván a mentális lencsén keresztül értelmezzük, de ez elhomályosít olyan dolgokat, amiket a mechanikus lencsén jól látnánk. Egy további példával világítja meg a kérdést. A bűvészmutatvány lényege, hogy a bűvész megrendez egy valódi oksági folyamatot a színfalak mögött (elrejti az érmét újai között), amit viszont elfed egy észlelt oksági sorozattal (összezárja a kezét és ráfúj). Mivel mi csak a másodikat érzékeljük, elfogadjuk, mint legközvetlenebb magyarázat (varázslat történt). Amikor saját elménket vizsgáljuk, az elképzelhetetlenül fejlett biotechnológiai eszközzel találkozunk, aminek valódi oksági folyamataira nem látunk rá, így ugyanúgy egyszerűen elfogadjuk, hogy varázslat történik.9

Az agy végül is egy olyan rendszer, amely látszatokat állít elő tulajdonosa számára a külvilágról.10 Ha egy autó vagy az ezüst szín látszatát elő tudja állítani, miért ne tudná az elme látszatát is? Wegner szerint az elme megteremti önmaga folytonos illúzióját, miközben általában nem értjük, mi okozza tetteinket. Egyszerűen, ahogy egy logikusnak tűnő magyarázatot találok ki spontán, ha látok egy kutyát ásni, úgy találok ki egy spontán magyarázatot, amikor saját viselkedésemet értelmezem.

A hagyományos jóslat szerint a technikai fejlődés hatására a gépek egyre inkább hasonlítanak majd az emberekre. Ma azonban, tudományos szövegeket olvasva, inkább az az érzésünk támad, mintha ennek épp az ellenkezője történne, és az emberek kezdenének egyre jobban hasonlítani a gépekre.11 Aki számára ezek szorongáskeltő gondolatok, az éppen a neuroegzisztencializmus problémájával találkozik.

1	Delgado, J. M. R. (1969): Physical control of the mind: Toward a psychocivilized society (Vol. 41). World Bank Publications.
2	Gazzaniga, M. S. – LeDoux, J. E. (2013): The integrated mind. Springer Science & Business Media.
3	Wegner, D. M. (2009): A tudatos akarat illúziója. Kossuth. 16–17.
4	Dennett, D. C. (2017): From bacteria to Bach and back: The evolution of minds. WW Norton & Company.
5	Baars, B. J. (2005): Global workspace theory of consciousness: toward a cognitive neuroscience of human experience. Progress in brain research. 150, 45–53.
6	Baron-Cohen, S. (1997): Mindblindness: An essay on autism and theory of mind. MIT Press.
7	Piaget, J. (2017): The child's conception of physical causality. Routledge.
8	Wegner, D. M. (2009): A tudatos akarat illúziója. Kossuth.
9	Wegner, D. M. (2009): A tudatos akarat illúziója. Kossuth.
10	Wegner, D. M. (2009): A tudatos akarat illúziója. Kossuth. 40.
11	Roszak, T. (1990): Az információ kultusza, avagy a számítógépek folklórja és a gondolkodás igaz művészete. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero