Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Az agyam kényszerített: a neurológiai determinizmus és a jogi felelősség

Charles Whitman 1966. augusztus 1-jén egy késsel megölte anyját és feleségét otthonukban, majd lőfegyverekkel felszerelkezve az austini Texasi Egyetemre ment, ahol egy óratoronyról válogatás nélkül elkezdett emberekre lőni. A lövöldözésben 15 ártatlan ember és Whitman is meghalt. Az esetet megelőző évben több orvoshoz is elment, akaratlan és intenzív agresszív impulzusokra panaszkodva. Búcsúlevelében meghagyta, hogy boncolják fel, mert valami nincs rendben vele. Agyát vizsgálva az orvosok egy dió méretű rákos daganatot találtak, ami nyomta az amygdaláját.1 Az amygdala az idegtudományok eddigi eredményei szerint a félelemben, a düh és az agresszió agyi szabályozásának fő szerve. Whitman megérzése önmagáról – hogy valami az agyában megváltoztatja a viselkedését – valójában igaznak bizonyult. Az erőszakos bűnelkövetőknek a kutatások szerint provokáció hatására szignifikánsan jobban tüzel az amygdalájuk,2 a családon belüli bántalmazók pedig agresszív szavakra fokozott amygdalaaktivációt mutatnak az átlag populációhoz képest.3 Egy másik nő, amygdalából kiinduló roham hatására egyszerűen leszúrt egy személyt a mellékhelyiségből kifelé menet, mert az goromba volt vele. A kutatók javaslatára a nő amygdalájának egy részét eltávolították, ami később csökkentette az nála felmerülő agresszív viselkedést.4

Egy 64 éves férfi gyermekorvost rajtakaptak, miközben egy óvodai orvosi rendelőben szexuálisan közeledett egy kislányhoz. A letartóztatáskor úgy tűnt, hogy az elkövető nem ismerte fel a tettei erkölcsi súlyosságát, sem következményeit. A férfi több mint 40 éve volt házas, emellett két gyerekkel rendelkező, nagyra becsült gyermekorvosként dolgozott. Felesége szerint két évvel az incidens előtt elkezdett ingerlékeny lenni, és furcsán viselkedni, például nyaralás során képeslapokat lopott boltokból. Nem volt semmilyen előzménye pszichiátriai betegségnek vagy abnormális szexuális viselkedésnek. Vajon mitől változott meg egy-két év alatt elkövetőnk, és lett köztiszteletnek örvendő orvosból mutogatós bácsi? Hogy az orvosok kiderítsék, készítettek egy MRI-felvételt az agyáról. Ez lett az első bizonyított eset, amikor a pedofília egy csonttumor következtében alakult ki, amely egyidejűleg érintette az OFC régiót és a hipotalamuszt. A tumor sebészi eltávolítását követően valamennyi viselkedési és neuropszichológiai eltérés, beleértve a pedofil késztetést is, eltűntek.5

Bizony, ha biológiailag összerakott robotok vagyunk, néha meg is hibásodhatunk. De ki felelős a gyártási hibákért? A robot vagy a gyártó? A modern jogrendszer a szabad akarat libertárius hitére épül, de lehetővé teszi, hogy a bírók determinisztikus elemeket is figyelembe vegyenek a döntéshozatal során, például büntetőjogban az enyhítő körülmények formájában, polgári jogban pedig a felróhatóság formájában. Az alperes például bizonyíthatja, hogy kellő gondossággal járt el, ezért a károkért nem kell felelnie. De milyen gyártási hibákat fogad el a jogrendszer? A jog és az idegtudományok összefésülése, a neurojog, itt komoly problémákat vet fel.

Tegyük fel a következőt: orosz kémek Péter agyába egy olyan kis készüléket ültetnek, ami gombnyomásra elektromosan ingereli az amygdaláját, és így agresszív érzéseket és viselkedést váltanak ki belőle. Péter az ingerlés hatására egyszer csak leszúrja szobatársát, aki csak bosszankodva megkérte, hogy mosogasson el maga után. Felelős-e Péter a tettéért? Az intuitív válaszom az, hogy nem gondoljuk felelősnek, mert valamilyen külső okkal (áramütés) magyarázzuk viselkedését.

Nézzük a következő esetet. Mi van akkor, ha bizonyítottan egy tumor nyomja Péter amygdaláját, pontosan ugyanúgy erőszakosabbá és agresszívabbá téve őt. Péter leszúrja szobatársát, aki csak bosszankodva megkéri, hogy mosogasson végre el maga után. Az intuitív válaszom, hogy nehezebben állapítjuk meg, hogy Péter felelős-e. Bár itt is egy számára szubjektíve elháríthatatlan ok idézte elő a viselkedést, a tumor mégsem egy külső tárgy, hanem valami, amit ő „növesztett”, és az ő sejtjeiből áll. Legyen ez az érvelés bármilyen groteszk, a morális intuícióinkat véleményem szerint ez zavarja meg. Itt felmerül a kegyetlen kérdés: „Ki is Péter valójában?” Péter a tudatos, reflektív én, akivel mindennapjaiban azonosul, és aki felett tudatos kontrollja van, vagy minden tudat alatti és biológiai folyamat is ő, és így mindazokért felel. Végül is, amikor egy nagy festő spontán, transzban csodás absztrakt képet alkot, ugyanúgy az ő zsenialitásának a számlájára írjuk az eredményt, amikor bevallása szerint az ecset teljesen tudattalanul mozgott a kezében!

De az is igaz, Pétertől nehéz lenne elvárni morális értelemben a felelősséget, amikor egyszerűen nem „normális” menet szerint működik az agya. El tudok képzelni egy olyan érvelést is, amiben elvárható, hogy a viselkedésünk és érzelmi világunk radikális megváltozását érzékelve, rögtön elmenjünk orvoshoz. Egy szervünk, az agyunk nem működik jól, és a romló szemű embernek is tudnia kell, hogy ne üljön autóba, amíg nem műtteti meg a szemét vagy szerez szemüveget. Itt azonban megint belefutunk a kik vagyunk problémába – kinek kéne érzékelnie, hogy megváltozott? Az új domináns személyiségrészek talán elnyomják régi önmagunk, ezért nincs is kontrollunk.

Most képzeljük el, hogy Péter anyja rettenetesen stresszes volt a terhesség közben, ugyanis anyja egyedül kvázi az utcán élt, ami nagyon előnytelen hormonális környezetet teremtett a magzatnak. Kisgyermekkorában már volt otthona, de mostohaapja rendszeresen verte. Az adott környezeti körülmények miatt Péter amygdalája hiperaktív lesz a „normális” populációhoz képest. Ebből kifolyólag, amikor szobatársa megkéri bosszankodva, mosogasson el maga után, kontrollálhatatlan düh tör rá, és leszúrja barátnőjét. Az intuícióm az, hogy erre már mindenki azt mondja, az eset bár tragikus, de jogi felelősség tekintetében egyéni szociális probléma. Ha viszont megvizsgáljuk, látható egy folytonosság a három eset kapcsán. Péter mind a három esetben rabja agyi folyamatainak és neurológiai felépítésének (persze, ki Péter?) – és egyik esetben sem mondhatnánk, hogy Péter tehet ezekről a determinációkról. Nem állnék meg azonban a biológiai huzalozottság problémájánál. Mi van, ha jól működünk, csak épp környezeti tényezők manipulálnak?

Péter szobatársával elmegy a cirkuszba. Az egyik szám előadója egy profi hipnotizőr, aki bátor jelentkezőket vár. Péter bírja az ilyen kalandokat, már ott is terem a színpadon. A hipnotizőr hipnotizálja és vizet itat vele, amit finom konyaknak érez; különböző közönségszórakoztató mutatványokat csinálnak; majd megkéri Pétert, hogy írjon alá egy papírt. A szám végén kiderül, hogy a papír egy méregdrága timesharing-szerződés volt, a hipnotizőr pedig, aki megosztott üdülési tulajdonjog árusítási ügynök is mellékállásban, kéri a szerződés ellenértékét. Péter arra hivatkozik, hogy nyilvánvalóan nem felel a szerződésért, a hipnotizőr-ügynök szerint azonban az ember hipnózis alatt sem csinál olyat, amit nem akar. A képzeletbeli jogesetben, intuícióm szerint, Péter mellé állna az igazságszolgáltatás, de mi van, ha nem a cirkuszban vagyunk?

Péter apja eközben épp a bankba ment számlaügyeit intézni, ahol, ha nem is hipnotizálták, de az ügyes eladó durva pszichológiai manipulációkkal egy nem túl előnyös kamatú hitel felvételére vette rá. Végül is Pétert és apját sem kényszerítette pisztollyal senki, hogy valamit tegyenek. Csak hogy látni kell, a kényszer fogalma sokszor önkényes, hisz amikor pisztolyt fognak a fejünkhöz, hogy írjunk alá egy szerződést is elvben van választásunk: például mondhatjuk, hogy lőjenek inkább le. A kontroll itt sincs teljesen meg, mert az agyi mechanizmusokat ismerő külső szereplők azokat kihasználva és irányítva átveszik azt. Ha az agy csak egy gépezet, egy külső személy is dobhat bele csavart, ezért mégis a gépet okoljuk – bár itt épp nem közvetlenül áramot vezetnek belénk. A neurojog szerint a pszichológiai realitások tükrében nem elég cizellált a kimentési szabályrendszerünk, és sokszor olyan dolgokért vonunk felelősségre embereket, amikért nem felelnek.

1	Eagleman, D. (2011): The brain on trial. The Atlantic. 7, 112–123.
2	da Cunha-Bang, S. – Fisher, P. M. – Hjordt, L. V. – Perfalk, E. – Persson Skibsted, A. – Bock, C. – … Knudsen, G. M. (2017): Violent offenders respond to provocations with high amygdala and striatal reactivity. Social cognitive and affective neuroscience. 12(5), 802–810.
3	Lee, T. M. C. – Chan, S. C. – Raine, A. (2008): Strong limbic and weak frontal activation to aggressive stimuli in spouse abusers. Molecular Psychiatry. 13(7), 655–656.
4	Freberg, L. (2009): Discovering biological psychology. Nelson Education. 41.
5	Tost, H. – Vollmert, C. – Brassen, S. – Schmitt, A. – Dressing, H. – Braus, D. F. (2004): Pedophilia: neuropsychological evidence encouraging a brain network perspective. Medical hypotheses. 63(3), 528–531.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero