Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

A boszorkánybíráskodás liberális reformja

A radikális álláspont leghíresebb képviselője Robert Sapolsky, a Stanford Egyetem biológia, neurológia és idegsebészet professzora azonban a fentieket logikai hibának tartja. A különböző, tudomány által feltárt determináló tényezők az elmúlt 150 évben eddig is szivárogtak be a jogrendszerbe, de nem tudták lényegében megreformálni azt. Ma például elfogadjuk, hogy a kamaszok prefrontális kérge, tehát az impulzusok kontrollálásáért felelős agyi területe nem teljesen fejlődött ki, így az ő általuk elkövetett cselekmények más megítélés alá kell essenek. Elfogadjuk a nélkülöző, illetve az abuzív szociális helyzetet mint enyhítő körülményt, és bizonyos pszichés problémákat is, mint a depressziót vagy a PTSD-t. Ezek azonban a kimentési vonalak finom újrarajzolásai, csak kisebb korrekciók, amelyek elsiklanak a lényeg felett.

A felelősségről való gondolkodás az idők során mindig változik, annak önkényessége történelmi távlatban könnyebben megérthető. A középkorban például nem voltak kivétel nélküliek az állatok elleni büntetőeljárások, mivel úgy vélték, az emberen kívüli élőlények is tudnak szándékosan kárt okozni, amiért így morálisan is felelősek. Egy 1457-es perben egy disznó és malacai ellen indítottak eljárást, mert azok megettek egy kisgyereket. A tárgyalás eredményeként a fő vádlottat, az anyadisznót elítélték és kivégezték. A kismalacokról azonban a komoly érzékenységet mutató bíróság megállapította, hogy túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felelősek legyenek a tettükért.1 Ma már azonban nyilvánvalóan nem gondoljuk, hogy egy állatnak lenne kapacitása a morális felelősségvállaláshoz, ha valakit, akkor gazdájukat vonjuk felelősségre az okozott károkért. 1487-ben két német tudós rájött, hogy az epilepsziás rohamokat egyértelműen a démoni megszállottság okozza, így a tünetek a boszorkányság biztos jelzői. Becslések szerint százezer és egymillió között van azoknak az embereknek a száma, akiket megöltek vagy megkínoztak ezen felfedezés következtében.2 Ma azonban teljesen egyértelmű, hogy az epilepszia betegség, és nem a démoni gonoszság tünete.

Azonban még az oly nyilvánvalóan irracionális boszorkánybíráskodás sem volt reformoktól mentes. A boszorkányok felderítésére több eljárás is létezett, ami közül az egyik az volt, hogy a vádlottnak felolvasták Jézus Krisztus megfeszítésének a történetét. Amennyiben valaki képes volt sírás nélkül végighallgatni, csakis boszorkány lehetett. Egy Weyer nevű orvos azonban egy fontos megfigyelésre jutott. Néha, jegyezte meg, az idős emberek, különösen a nők, a könnymirigyük sorvadása miatt, biológiailag képtelenek lehetnek sírni. Ez pedig felveti azt a veszélyt, hogy számos embert ártatlanul ítélhetnek el mint boszorkányt. Az aggódó, empatikus Weyer figyelmeztet a könnymirigy problémák figyelembevételére: „Győződj meg róla, hogy nem gyújtasz fel néhány szegény idős embert csak azért, mert a könnycsatornái már nem működnek.” Sapolsky szerint ez a boszorkánybíráskodás liberális reformja – egy aprócska józan ész és jóindulat egy alapvetően irracionális építményben –, ami valójában a mai jogrendszert is jól jellemzi.3

A jogot is meghatározó közfelfogás valami olyasmi, hogy az ember a szabadság és a kényszerek között létezik. Vannak biológiai igényei, de közben van egy lelke, tudata, esszenciája, ami mentálisan vissza tudja fogni biológiáját. Valahol a tudomány hatókörén kívül feltételezünk egy entitást, aki az utolsó pillanatban szabadon dönthet, megkerülve minden kényszert. Nagyon jól mutatja ezt az érvelést a pedofiliával kapcsolatban. James Cantor amerikai klinikai pszichológus a pedofília neurobiológiáját vizsgálva arra jut, hogy a pedofilok esetében atipikusan magas a gyermekkori agysérülések aránya, és bizonyítékok vannak endokrin rendellenességek szerepére is a magzati élet során. Mindez felveti annak a lehetőségét, hogy a neurobiológiai kocka kiskorunkban el van vetve, néhány embernek elkerülhetetlenül ez lesz a sorsa. Cantor ebből le is vonja a következtetést, miszerint az ember nem választhatja meg, pedofillá válik-e. Mégis, az utolsó pillanatban visszakanyarodik a szabad akarat mozzanatához. Szerinte az ember nem választhatja meg, hogy pedofil vágyai lesznek-e, de azt már igen, hogy gyerekmolesztáló válik-e belőle.4 Ha az elsőben nincs választásunk, miért lesz hirtelen választásunk a másodikban?

Sapolsky a következőben látja a tévedés okát. Bizonyítékok széles skálája mutatja meg, hogy a bűnelkövetők agyi felépítése nem tipikus, így egyszerűen ezen eltérő felépítések áldozatait büntetjük.5 Lehet, hogy a bűnelkövetők nagy részének van valamilyen agyi problémája, például sérült a kontrollért felelős prefrontális régiója vagy túlingerlékeny az agresszió szabályozásáért felelős amygdalája – de nem mindenki, akinek sérültek ezek a régiók, lesznek bűnözők. Más területeken a biológia ennél sokkal pontosabb, hiszen mindenki, aki eltöri a lábát, 100%-osan megjósolható a leletekből, hogy nem fog tudni holnap sétálni. Az agytudomány ilyen következtetéseket nem tud levonni az egyedre. Bár utólag erős magyarázó ereje van (azért lett pedofil, mert bántalmazták), még sincs jó predikciós értéke a jövő viselkedése kapcsán (nem lesz mindenki pedofil, akit bántalmaztak). Sapolsky szerint azonban a megjósolhatóság hiánya nem azt jelenti, hogy belép a szabad akarat, csak azt, hogy a vizsgált viselkedés túl komplex ahhoz, hogy jelenlegi tudásunk alapján pontos jóslatokba bocsátkozzunk. Egyszerűen nem tudjuk számításba venni az összes tényezőt, ami determinálja a viselkedést. Hiszen mindenkit minden pillanatban meghatároz:

a vércukorszintje,
a családjának szociökonómiai státusza,
volt-e agyrázkódásos fejsérülése,
a tegnapi alvásminősége és mennyisége,
a magzati hormonális környezet, amelyben a születése előtti időt töltötte,
az aktuális stressz és a glükokortikoid szintje,
az, hogy vannak-e fájdalmai,
átesett-e gyermekkori bántalmazáson,
mekkora kognitív terhelés érte az elmúlt néhány percben,
rendelkezik-e a MAO-A génváltozattal,
a gyermekkori háztartásának a csapvíz ólomszintje,
individualista vagy kollektivista kultúrában él-e,
heteroszexuális férfi-e, és van-e egy vonzó nő a közelében,
olyan ember izzadtságszagát érzi-e, aki meg van ijedve.6

Ha mindezeket a bio-pszicho-szociokulturális faktorokat tudnánk, ugyanolyan pontos jóslatokat tehetnénk, mint a lábtörésnél. Itt Sapolsky példája az autó, ami elromlik, és balesetet okoz. Ha a szerelő végignézi, és nem találja meg a hibát, ami a balesetet okozta, nem fogja azt mondani, hogy ez egy gonosz autó volt. Ha nem tudja megjavítani, természetesen nem szabad az autót kiengedni az utakra, de annak sincs értelme, hogy morálisan hibáztassuk. Ahogy volt szó az első fejezetben, rossz okozatossági szemüvegben vizsgáljuk a kihágásokat.

Ugyanerre a következtetésre jut Strawson „alapvető érvelésében”, ami szerint valódi morális felelősség a fentiek miatt nem létezhet.7 Úgy cselekszünk egy adott élethelyzetekben, amilyen a személyiségünk (1). Ahhoz tehát, hogy felelősek legyünk cselekedeteinkért, felelősnek kell lennünk azért, amilyenek vagyunk (2). Elég könnyű belátni a tudományos eredmények tükrében, hogy személyiségünk millió rajtunk kívül álló dolog miatt olyan, amilyen: génjeink, temperamentumunk, az ezekkel interakcióba lépő elsődleges szocializációs környezetünk, az ez alapján kialakuló kötődési stílusunk, az oktatási rendszer, a kultúra, a nyelv, amit használunk, mind meghatározza milyenek vagyunk, és egyiket sem választjuk.

Lehet elkövetőnk, Péter rájön, gyermekkori traumái nagyban meghatározzák kötődési stílusát, ami miatt nem tud hosszú távú kapcsolatokat kialakítani. Péter eldönti, meg akar változni – elmegy hát terápiába, ami valóban egy korrektív élmény lesz és képessé teszi a biztonságos kötődésre. Így 5 év múlva valóban más lesz, de a személyiségét átalakító eredeti döntése az akkori természetén fog múlni. Sokan nem képesek elmenni terápiába, mert mondjuk félnek változni, de ez a prediszpozíció (hogy félénk) már a személyiségünkben van. Így az önalkotás láncán pont, hogy mindig oda jutunk vissza, hogy mégsem lehet valódi felelősségünk önmagunkért.

Mindez a valójában senki által alá nem írt, össztársadalmi szerződésünk gondolatára is visszahat. Ma elvetjük a feudalizmust, mert a javakat és jogokat nyilvánvalóan önkényesen osztja el: a születés alapján. Azonban a modern, elvben meritokratikus társadalmi elosztás alapja sem más, mint a születés lottója. A hagyományos kritikák szerint az a baj a modern kapitalizmussal, hogy egyenlőtlen a verseny, tehát nem mind ugyanarról a rajtvonalról indulunk. A Monopoli társasjáték azt az illúziót kelti bennünk, hogy a piaci versenyben a játékosok egyenlő helyzetből indulnak, a valóság azonban inkább olyan, mintha az előző party végén szállánk be új játékosként, amikor valaki már birtokolja a vállalkozások és a pénz legjavát. Itt nyilvánvalóan szinte lehetetlen lenne nyerni, hiszen már a nyertes játékos ezerszer erősebb nálunk. John Rawls azonban tovább megy, és a fenti determinációk miatt azt mondja, még ha mindenki egy startvonalról indul is, a rendszer akkor is önkényes, hiszen a vakszerencse által ránk ruházott készségeket jutalmazza.8

Rendben, Messi nem választotta, hogy focitehetséggel szülessen, de rengeteget edzett, hogy kibontakoztassa a tehetségét! Ez viszont a strawsoni logika mentén megint nem visz közelebb minket az igazságossághoz, mert ez csak azt jelenti, hogy kétszeresen szerencsés az által, hogy szorgalmasnak is született. Ráadásul, hogy a társadalom milyen képességeket értékel, szintén véletlenszerű: lehet ma valaki gazdag programozó vagy focista, de száz évvel ezelőtt éhen halt volna ugyanazokkal készségekkel. Ha kihúzzák a lottón a számaim, jogom lehet a nyereményre, de vajon morális elismerésre is számot tarthatok?9 Az önmagában nem igazságtalan, hogy egyenlőtlen képességekkel születünk – mondja Rawls –, de az már lehet igazságtalan, ahogy az intézmények ezt a tényt kezelik. Szerinte a fentiek alapján, ha a tudatlanság fátyla mögött kötnénk meg a társadalmi szerződést – mielőtt tudnánk, ki hova, milyen rasszba, nembe vagy társadalmi osztályba születik –, olyan társadalmat hoznánk létre, amely nem engedi a szükségesnél nagyobb egyenlőtlenségeket.

Akár mérsékelt valaki, akár radikális, a tudományos bizonyítékok mindenképp megalapoznak egy humánusabb, az egyént kevésbé hibáztató morális légkört. Hogy a szabad akarat valóban csak egy illúzió-e, azt az olvasóra bízom. Azonban még ha a modern jogrendszer boszorkánybíráskodás is, jó kérdés, ki lehet-e ölni egy ennyire elemi emberi ösztönt a társadalomból. A morális felelősség régóta része az emberi közösségek hiedelemvilágának, számos vallásnál megjelenik a pokol és a mennyország, amibe az emberek az alapján kerülnek, hogy helytelen, vagy helyes döntéseket hoznak életükben. Hogy a kulturális evolúció merre fog haladni, részben azon múlik, feléled-e elveszett képzelőerőnk.

1	Sapolsky, R. M. (2018): Behave: The biology of humans at our best and worst. Penguin. 585.
2	Sapolsky, R. M. (2018): Behave: The biology of humans at our best and worst. Penguin. 606.
3	Sapolsky, R. M. (2018): Behave: The biology of humans at our best and worst. Penguin. 584.
4	Cantor, J. M. (2012): Do pedophiles deserve sympathy. CNN. com, June, 21.
5	Ling, S., Umbach, R. – Raine, A. (2019): Biological explanations of criminal behavior. Psychology, Crime & Law. 25(6), 626–640.
6	Sapolsky, R. M. (2018): Behave: The biology of humans at our best and worst. Penguin.
7	Strawson, G. (1994): The impossibility of moral responsibility. Philosophical Studies: An International Journal for Philosophy in the Analytic Tradition. 75(1/2), 5–24.
8	Sandel, M. J. (2012): Mi igazságos… és mi nem? A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata. Corvina. 182–190.
9	Sandel, M. J. (2012): Mi igazságos… és mi nem? A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata. Corvina. 190.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero