Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Az ultimátumjáték: hogyan osztanánk el 20 000 forintot egy idegennel?

Ahogy láttuk, a Homo oeconomicus azt feltételezi, hogy az ember alapvetően önző és önérdekkövető. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy létezik egy ezzel ellentétes emberi ösztönünk is: a reciprocitás, azaz a társas viszonosság normája. A kérdés az, hogy milyen mértékben határozza meg viselkedésünket az önzés, és milyen mértékben az önzetlenség. Az interkulturális pszichológiai kutatások alapján a válasz úgy tűnik, hogy a gazdasági rendszer függvénye: az ember „természetes” természete nem beazonosítható a társadalmi és gazdasági körülmények vizsgálata nélkül.” Jó példa erre Joseph Henrich és társainak átfogó kutatása.1

A kísérletben 17 kultúra lakóival játszattak ultimátumjátékot. Az ultimátumjátékot két idegen játssza: egy ajánlattevő és egy az ajánlatra válaszoló, akik a játék közben nem kommunikálhatnak egymással. A tét egy meghatározott pénzmennyiség – a kutatásban két munkanapnyi jövedelem –, amit el kell osztaniuk a résztvevőknek egymás között. Az ajánlattevő egyszer tehet csak ajánlatot. Ha a másik elfogadja, mindketten megkapják a javasolt összeget; ha nem fogadja el, egyikük sem kap semmit, azaz mindketten veszítenek. A játék egyrészt megmutatja, hogy mekkora összeget adunk magunktól, tehát mit tartunk fair elosztásnak, úgy, hogy arról önkényesen dönthetünk. Másrészt pedig azt, hogy mi az az elosztás, amit már annyira méltánytalannak tartunk, hogy nem fogadjuk el, akár azon az áron is, hogy ezzel saját magunknak okozunk veszteséget. Gondoljuk csak el, mi hogyan osztanánk el 20 000 forintot egy idegennel! És mi az az összeg, amit ha egy idegen ajánlana a játék során, már nem fogadnánk el?

A hagyományos önérdekkövető játékelméleti modell szerint az ajánlatot tevő azzal maximalizálná a nyereségét, ha a lehető legnagyobb, 99–1 arányú felosztást javasolná. Ezt a másik félnek el kellene fogadnia, hiszen még száz forinttal is jobban jár, mint a semmivel. Ilyen viselkedést azonban sehol sem produkálnak az emberek. A legalacsonyabb átlagos ajánlatot a perui machiguenga indiánok tették 25% körül, és az azt követő torguud és mapuche indián kultúrában is 30-40% körül mozogtak a felajánlások. Az indonéz lamelara és a paraguayi ache kultúrákban pedig kimagaslóan nagy, 50–60% közötti ajánlatokat tettek a felosztók. Látszik tehát, hogy a reciprocitás normája kultúránként nagyban változik. Egyes kultúrákban az ajánlatra reagálók gyakran elutasítottak korrekt ajánlatokat is, míg mások szinte soha nem utasították el még a méltánytalannak tűnő felosztást sem.

A „legrosszabbul” teljesítők mind olyan indián kultúrákból származtak, ahol a gazdálkodás egymástól független családokban zajlik. E társadalmak tagjai majdnem mindent maguk állítanak elő, így nem jellemző a közösségi kereskedelem sem. Ezzel ellentétben a legjobban teljesítő lamelara kultúra képviselői bálnavadászatból élnek, ahol a túléléshez a vadászok nagymértékű kooperációjára, illetve osztozkodási elvek mindennapi alkalmazására van szükség. Minél magasabb tehát a piaci integráció, és minél kifizetődőbb az együttműködés, annál nagyobb fokú a résztvevők együttműködése a játékban is.2

És hogy hol helyezkedik el az európai ember a felosztási arányok tekintetében?3 A nyugati fejlett kapitalista országokban átlag 45% körül tesznek ajánlatot a felosztók, és 20% alatti részesedés az, amit már nagy valószínűséggel elutasítanak az ajánlatra válaszolók.4 Ahhoz képest tehát, hogy mennyire önző énképpel rendelkezünk, a valóságban meglepően fair módon bánunk másokkal elosztási helyzetekben. Az erkölcs mint pszichológiai kérdés című fejezetben részletesen bemutatom, hogy ennek hátterében az emberbe, mint társas lénybe kódolt együttműködési hajlama áll.

A kísérlet azonban jól megmutatja azt a koevolúciót, amely a reciprocitás normája és a gazdasági struktúrák között megy végbe.5 Társas ösztönök ide vagy oda, a gazdasági rendszer, amelyben élünk, önmagában formálja gondolkodásunkat. Az e gazdasági rendszer köré épülő eszmék és emberkép pedig még inkább ráerősítenek erre a folyamatra. Mi sem alkalmasabb ennek ellenőrzésére, mint megnézni, a Homo oeconomicus fogalmának való folyamatos kitettség hogyan alakítja át a viselkedését a közgazdaságtannal foglalkozó embereknek. Hogyan játsszák például az ultimátumjátékot a közgazdaságtant hallgató diákok? Sokkal inkább úgy, mint egy Homo oeconomicus. Kevésbé fair ajánlatokat tesznek, és hajlamosabbak elfogadni a kölcsönösség normáját figyelmen kívül hagyó felosztásokat.6 Az emberek olyan élőlények, akik egyszerűen alkalmazkodni kezdenek saját elméleteikhez.

1	Henrich, J. – Boyd, R. – Bowles, S. – Camerer, C. – Fehr, E. – Gintis, H. – McElreath, R. (2001): In search of homo economicus: behavioral experiments in 15 small-scale societies. American Economic Review. 91(2), 73–78.
2	Henrich, J. – Boyd, R. – Bowles, S. – Camerer, C. – Fehr, E. – Gintis, H. – McElreath, R. (2001): In search of homo economicus: behavioral experiments in 15 small-scale societies. American Economic Review. 91(2), 73–78., 73–74.
3	Henrich, J. – Boyd, R. – Bowles, S. – Camerer, C. – Fehr, E. – Gintis, H. – McElreath, R. (2001): In search of homo economicus: behavioral experiments in 15 small-scale societies. American Economic Review. 91(2), 73–78., 74–75.
4	Henrich, J. – Boyd, R. – Bowles, S. – Camerer, C. – Fehr, E. – Gintis, H. – McElreath, R. (2001): In search of homo economicus: behavioral experiments in 15 small-scale societies. American Economic Review. 91(2), 73–78., 74–75.
5	Raworth, K. (2017): Doughnut economics: seven ways to think like a 21st-century economist. Chelsea Green Publishing. Ebook 3. fejezet, Nurture human nature: from rational economic man to social adaptable humans.
6	Carter, J. R. – Irons, M. D. (1991): Are economists different, and if so, why? Journal of Economic Perspectives. 5(2), 171–177.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero