Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Láthatatlan csapdák: miért nehéz felismerni a hibáinkat?

„Az elme kiváló szolga, de rettenetes úr” – szól a mondás, amely arra utal, hogy bár az emberi gondolkodás hihetetlen teljesítményekre képes, elménk sokszor uralhatatlan. Akkor sem tudjuk megszakítani a szorongató gondolatok körforgását, ha szeretnénk. Ugyanúgy általában nem tudjuk tudatosan kikapcsolni első rendszerünk folyamatait, ahogy az észlelésünket vagy bizonyos ingerek feldolgozását sem (például az anyanyelvünkön elhangzott szavakat automatikusan megértjük, nem tudjuk csak úgy nem megérteni).1 A kikapcsolhatatlanság szemléltetésére Richard Thaler Robert Shepard két asztal illúzióját hozza fel példának, Kahneman pedig a Müller–Lyer illúziót:

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1308jpt_420/#m1308jpt_420 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1308jpt_420/#m1308jpt_420)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1308jpt_420/#m1308jpt_420)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

2. ábra. Két asztal illúzió és Müller–Lyer vonalak

Mindkét vizuális illúzió lényege, hogy ugyanolyan hosszú vonalakat különböző méretűeknek látunk. A Müller–Lyer vonalak azonban megegyező méretűek, ahogy a két asztal is teljesen azonos nagyságú. Mérje le mindenki maga! Az illúziók a vizuális ingerek feldolgozásának sajátosságaiból fakadnak, millió hasonló trükkös kép terjed az interneten. Az érdekes valójában az, ami a vonalak mérése után történik. Hiába győződünk meg magunk a vonalak egyenlő hosszáról, ha újra ránézünk a képekre, még mindig különböző méretűeknek fogjuk látni azokat. Egyszerűen nem tudjuk megváltoztatni azt, ahogyan látunk, még akkor sem, ha tisztában vagyunk vele, hogy káprázat.2 Pont ezért különösen veszélyes az összes kognitív torzítás is. Ahogy egyes vizuális mintázatok illúziókat hoznak létre, tehát olyan dolgokat látunk tőlük, amik nincsenek, egyes ténybeli mintázatok is illúziókat tudnak létrehozni, tehát olyan dolgokat hiszünk el tőlük, amik nem igazak.3

Ebből két további tanulságot kell leszűrnünk. Az első, hogy megismerésünk normál működéséből fakadóan torzított ismeretekhez és ítéletekhez jutunk.4 Az emberben számtalan beépített optikai és pszichológiai vakfolt van, az egyik legügyesebb ráadásul azt a kellemes képzetet is belénk táplálja, hogy nekünk személy szerint nincs egyetlen egy sem. 5 A második pedig, hogy a megismerési rendszerünkről alkotott tudás lehetővé teszi szisztematikus torzításaink kihasználását. Aki érti a vizuális illúziókat, mindig és mindenkit be fog tudni csapni velük. Ugyanígy, aki érti a kognitív torzításokat, legtöbbször meg tud vezetni minket. Ha nem akarunk kiszolgáltatottak lenni, meg kell tanulnunk felismerni az illúzió mintázatait és kételkedni.6 De még akkor is hosszabbnak fogjuk látni a „vonalakat”, csak jó esetben felismerjük, hogy hibázunk. Ahogy ha tudjuk, hogy egy megérzésünk rossz, akkor sem fogjuk tudni kikapcsolni magát a megérzést.

Ettől még persze a kognitív idegtudományok és a pszichológia nem tagadja, hogy képesek vagyunk elemző, racionális gondolkodásra. Sokszor beszélnek egyfajta központi végrehajtóról, a prefrontális lebenyről mint az ember parancsnoki hidjáról, lassú gondolkodásról vagy az ember reflektáló énjéről. Talán van egy vezérigazgató az óriási vállalat élén, aki megkapja a részlegek által kidolgozott elemzéseket, és bele tud szólni a vállalat működésébe, ha valami nagyon rosszul megy. De messze nem látja át a cég teljes működését, éppen csak az alatta dolgozó igazgatók pontos vagy pontatlan összefoglalóira támaszkodik. Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus szerint az emberi elme két rendszerének viszonya olyan, mint egy elefánt és a lovasa közötti kapcsolat. A lovas talán képes irányítani az elefántot, de csak akkor, ha az elefánt is egyetért vele. Ha érzelmeink és ösztöneink más irányba tartanak, legfeljebb adhatunk egy frappáns igazolást, miért akarunk valójában mi is arra menni, amerre az elefánt visz minket. Elvégre, mit tud tenni egy apró ember, egy elefánttal szemben?

A „thoughts think themselves”, azaz a gondolatok kigondolják magukat buddhista mondás nagyon is igaz a modern kognitív tudományok tükrében.7 Itt felmerülhet az emberben a kérdés: ha ennyire csekély a befolyásom elmém felett, akkor pontosan ki vagyok én, aki olvasom ezeket a sorokat? Ennek a megválaszolása szétfeszítené a fejezet kereteit, így akit ezen borzasztó érdekes téma érdekel, ugorjon a Neuroegzisztencializmus és neurojog című, utolsó fejezethez. Addig is rövid válaszként álljanak itt Harari sorai:

„És ahogy a szél nem mi vagyunk, úgy nem mi vagyunk a gondolatoknak, érzelmeknek és vágyaknak az az összevisszasága sem, amelyet megtapasztalunk, és különösen nem az a steril történet, amelyet utólag elmesélünk róluk. Megtapasztaljuk, de nem irányítjuk és nem birtokoljuk őket, és nem vagyunk azonosak velük. Az emberek megkérdezik, »ki vagyok én?«, és egy történetet várnak válaszul. Nos a legelső dolog, amit tudnunk kell magunkról, hogy nem egyetlen történet vagyunk.”8

1	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 33.
2	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 36.
3	Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. – Wistrich, A. J. (2002): Judging by Heuristic-Cognitive Illusions in Judicial Decision Making. Judicature. 86, 44., 44.
4	Thaler, R. H. – Sunstein, C. R. (2009): Nudge: Improving decisions about health, wealth, and happiness. Penguin. 28.
5	Aronson, E. – Tavris, C. (2009): Történtek hibák (de nem én tehetek róluk): az önigazolás lélektana. Ab Ovo. 44.
6	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 36.
7	Wright R. (2019): A buddhizmus élő igazsága. Partvonal Kiadó.
8	Harari, Y. N. (2018): 21 lecke a 21. századra. Animus Kiadó. Budapest. 261.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero