Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Felismerjük-e a hazugságot? A „józan ész” tévútjai

Ha a megbízhatóságot vizsgáljuk a jogi eljárások során, nem kerülhetjük meg a hazugság kérdését. A bírósági eljárások felfoghatók úgy, mint az igazság kiderítésére irányuló folyamat, amelyben kiemelt szerepe van a megtévesztésnek. A felek természetesen a per megnyerésére törekednek, ezért úgy adják elő bizonyítékaikat, hogy azok a saját narratívájukat támasszák alá. Ennek érdekében előfordulhat, hogy féligaz információkat adnak, vagy akár egyenesen hazudnak. A hitelesség kiértékelésére azonban több bíróság is egyfajta „józan észen” alapuló érvelést alkalmaz. Ez arra utal, hogy a jogászok szerint annak megítélése, ki hiteles és ki nem, alapvetően nem igényel különleges szaktudást (hiszen ez józan ész kérdése).1 Egy volt bíró erre egyszer azt mondta nekem: „bíróként egyszerűen megtanulod felismerni a hazugságot, hiszen a munkád során folyamatosan hazudnak neked.”

Hazai jogászok között szisztematikusan is kutattam, szerintük mennyire jók az emberek, illetve a bírák a megtévesztés jeleinek felismerésében. Végül arra is rákérdeztem, hogy a kitöltők szerint ők maguk képesek-e felismerni, ha valaki hazudik. Az eredmények nagyon érdekesek voltak: a válaszadók 78%-a határozottan nem tartotta képesnek az embereket a megtévesztés, például a hazugság leleplezésére, tehát erősen megkérdőjelezték a tömegek bölcsességét. Ugyanakkor a gyakorló jogászoknak már csak 32%-a kételkedett abban, hogy a bírók képesek leleplezni a megtévesztést.

Természetesen a leginkább kompetens mindig a kitöltő. A jogászok és joghallgatók önértékelésének összesítése azt mutatja, leginkább magukat tartották képesnek a hazugság leleplezésére. Utóbbit a pszichológiában már ismert „Wobegon-hatás” jól magyarázza. Pszichológusok ugyanis megfigyelték, hogy amikor sofőrök, vállalkozók, házastársak értékelik magukat, statisztikailag rendre átlagon felülinek tartják képességeiket.2 A Nebraskai Egyetemen megkérdezett egyetemi oktatók 94%-a például az átlagnál jobb tanárnak gondolja magát, ami statisztikailag abszurd, hiszen nem lehet a többség jobb az átlagnál.3 Így a kitöltők eme önmaguk felé húzó, egoisztikus torzítása várható és természetes. A hazai jogászi gondolkodásban tehát az a vélekedés rajzolódik ki, hogy a megtévesztés leleplezése mégsem józan ész kérdése (az átlagemberek nem jók benne), de van valami a jogászi gyakorlatban, ami a jogászokat képessé tesz a hazugság felismerésére.

Mit mondanak a kutatások arról, mennyire jók ténylegesen az emberek a hazugság leleplezésében? 206 kutatás és a 24 483 megtévesztés megítélésére vonatkozó ítélet metaanalíziséből pszichológusok arra jutottak, hogy az emberek átlagosan 54%-ban képesek megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól.4 A vizsgált kutatásokban az emberek valós időben próbálnak különbséget tenni hazugságok és igazságok között, különösebb segédeszközök vagy képzés nélkül. Az is kiderült, hogy az emberek pontosabban ítélik meg a hallható, mint a látható hazugságokat. És hogy az emberek általában jobban felismerik az igazságot, mint a hazugságot.5 Érdekes módon azok az emberek, akik különösen motiváltak abban, hogy higgyenek nekik, megtévesztőbbnek tűnnek, akár hazudnak, akár nem.6 Az 54% viszont azt is jelenti, hogy az esetek közel felében nem jól ítéljük meg, hogy az emberek meg akarnak-e téveszteni bennünket. A „józan ész” valóban nem megfelelő alapja a hitelesség megítélésének. De ezek a hétköznapi emberek. Lehet, hogy az igazságszolgáltatás szereplői valamiért tényleg jobbak a hazugság leleplezésében?

Az eredmény azonban nagyon hasonló volt, amikor az amerikai titkosszolgálat, a Központi Hírszerző Ügynökség, a Szövetségi Nyomozó Iroda, a Nemzetbiztonsági Ügynökség, a Kábítószer-ellenes Hivatal, valamint a kaliforniai bíróságok alkalmazottait vizsgálták.7 A résztvevőknek videón mutattak be 10 embert, akik hazudtak, vagy az igazat mondták az érzéseik leírásakor. A kísérletben egyedül a titkosszolgálat teljesített jobban, mint a puszta véletlen, bár ők szignifikánsan pontosabbak voltak, mint az összes többi csoport. A véletlenszerűség márpedig igencsak távol van a jogi és hatósági döntéseknél elvárt bizonyossági szinttől. Egy másik kísérletben rendőrök – akiket szintén folyamatosan félrevezetnek – sem voltak képesek a véletlennél nagyobb pontossággal felismerni a hazugságot, amikor egy valódi gyilkos beszédét hallják egy videófelvételről.8 Ez a gyenge teljesítmény független attól, hány év munkatapasztalattal rendelkezik az adott rendőr, tehát úgy tűnik, hogy a képesség a tapasztalattal fejlődik elmélet nem igazolható.

1	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 121. Supreme Court case R. v. Francois 120; Porter, S. – Ten Brinke, L. (1994), Justice McLachlint idézi: ‘In the end, the jury must decide whether it believes the witness’s story in whole or in part. That determination turns on the demeanour of the witness and the common sense of the jury’
2	Alicke, M. D. – Govorun, O. (2005): The better-than-average effect. The self in social judgment. 1, 85–106.
3	Price, P. C. (2006): Are You as Good a Teacher as You Think? Thought & Action. 7.
4	Bond Jr, C. F. – DePaulo, B. M. (2006): Accuracy of deception judgments. Personality and Social -Psychology Review. 10(3), 214–234.
5	Az adatok alapján az igazságokat 61%-os arányban helyesen osztályozzák nem megtévesztőként, míg a hazugságokat csak 47%-os pontossággal ismerik fel megtévesztőként.
6	Bond Jr, C. F. – DePaulo, B. M. (2006): Accuracy of deception judgments. Personality and Social Psychology Review. 10(3), 214–234., 231.
7	Ekman, P. – O'Sullivan, M. (1991): Who can catch a liar? American psychologist. 46(9), 913.
8	Vrij, A. – Mann, S. (2001): Who killed my relative? Police officers' ability to detect real-life high-stake lies. Psychology, Crime & Law. 7(2), 119–132.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero