Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

A megtévesztés jelei

Mi az oka annak, hogy nem tudjuk megbízhatóan felismerni a hazugságot? Az egyik legfontosabb az, hogy az emberek általában a hazugságot az ideges magatartás jeleivel társítják, mint például beszédzavarok, hosszabb szünetek, a szemkontaktus elkerülés és a test gyakoribb mozgása. A pszichológiai szakirodalom ezt az együttjárást azonban nem támasztja alá. Egyszerűen, nem megfelelő jelekre figyelünk.

„Corkum és Jabarianha egyáltalán nem voltak hihetők. Mindketten a diszkomfort klasszikus jeleit mutatták a bíróság előtt, mindkettőjüknek kitérő volt a szemmozgása. A történet bizonyos pontjaiban a hamisság egyértelmű jeleit mutatták”, mondja a kanadai bíró jellegzetes magyarázatát a Laurentide Motels v. Beauport ügyben. A Morales v. Artuz ügyben a bíró egyenesen a napszemüveg levételére kötelezte a tanút, mert állítása szerint a hitelességre vonatkozó ítéletet nem tudja meghozni a szem megfigyelése nélkül.1 Meglepő és rendkívül aggasztó, hogy az általam megkérdezett magyar gyakorló jogászok jelentős része is, pontosabban 71%-a egyetért azzal, hogy a szem megfigyelése szükséges a hitelesség megállapításához. A tisztességes jogrendszer megbízható kritériumokon alapul, a szem megfigyeléséből származó szubjektív élményeink pedig semmiképpen nem tartozhatnak ide.

Ráadásul amikor kifejezetten bírókat kérdeztek meg, miről ismerik fel a megtévesztő magatartást, teljesen különböző válaszokat mondtak, ellenben magas pontszámot adtak a megtévesztés észlelésével kapcsolatos saját képességeiket illetően.2 A bíróknak tehát nincs következetes stratégiájuk a hitelesség felmérésére, ellenben elfogultak saját képességeiket illetően.3 Ebből nyilván az következik, hogy hasonló bizonyítékok különböző bírák általi értékelése nagyon változó eredményekre vezethet.

Rontja a helyzetet, hogy ha lenne is konszenzus a bírók között a hazugság mintázataiban, az nem lenne egységesen alkalmazható etnikailag és kulturálisan különböző csoportok tekintetében. Például azok a bírók, akik a szemkontaktus elkerülését a hazugság jeleként értékelik, tévesen értelmezhetik azon kulturális csoportokból származó emberek gesztusait, akiknél az erős szemkontaktus felvétele egy adott tekintéllyel szemben éppen a tiszteletlenség jele.4 Ez a helyzet, hívja fel a figyelmet egy kanadai kutatás, például az ottani bennszülött kultúráknál is. Míg az őslakosoknál a direkt szemkontaktus durva, ellenséges, tolakodó gesztus, addig a fehér kanadai kultúrában ez az őszinteség és magabiztosság jele. Felvetik a szerzők, hogy ez a kulturális különbség lehet az egyik tényező annak hátterében, hogy a kanadai börtönökben az őslakosok indokolatlanul felülreprezentáltak. Nonverbális viselkedésüket a tárgyalóteremben igazságtalanul a hitelesség hiányának tekintik.

Saját kutatásaim is megerősítették, hogy a jogászok sokszor egymásnak ellentmondó jeleket tartanak fontosnak a hazugság leleplezésében. Az sem kizárt, hogy a válaszadók maguk egy mondaton belül is említenek egymással ellentmondó állításokat, így például a hazugság jele a „Hadarás vagy éppen túl lassú beszéd”; „Akadozó beszéd, homályos részletek, vagy éppen túlságosan magabiztos, agresszív kommunikáció”; „Túlzott szemkontaktus vagy éppen annak nagymértékű hiánya.” A nem koherens, önellentmondó beszámolókat mindenképpen a hazugság egyik jelének tartják. Ellenben, nagyon nagy arányban tartják a hazugság jelének az ellentétét is, tehát a túlságosan koherens, túl részletes beszámolókat.

Úgy látszik, a hazai jogászok leginkább abban értenek egyet, hogy a hangszín, illetve a hang tónusának változása fontos jelző. Emögött az az elgondolás áll, hogy az ember normális hangszínéhez képest, hazugság során, hamiskás lesz a hangja. Az egyik válaszadó ezt így írja le: „Ha a beszéd kicsit groteszk hatást kelt, vagy azt, hogy a normálistól eltérő. Nagyon fontos itt a viszonyítás, hogy hallottam-e az egyént akkor verbálisan megnyilatkozni, amikor még biztosan nem hazudott.” Egy másik jogász ugyanerre utal: „Másik hangszínt használ, nem a természeteset.” Egyesek konkrét hangszínváltozásokat is megjelölnek, így például az éppen hazudó embernek magasabb lesz a hangja: „magasabb lesz a hangja valakinek, aki hazudik, rossz mondatokat használ, amikor olyan kérdést kap, amire nem számított.”

A szakirodalom összegzéséből világosan megállapítható, hogy nincs semmi különös a jogi képzettségben, ami látszólag javítaná a hitelesség felmérésének képességét.5 Noha a hitelességgel kapcsolatos hibák gyakorisága a tárgyalóteremben nem ismerhető pontosan, számos téves ítélet azt sugallja, hogy a hitelesség értékelésének folyamatában rendkívül sok hiba van.6 Ami teljesen biztos, hogy a megbízhatóság értékelésére alkalmazott automatikus sémáinkban bár megbízunk, azok megbízhatatlanok. Ez különösen problémás, tekintve, hogy a hazai jogászok többsége szerint is, a bírósági tárgyalások sokszor egyfajta hitelességi versennyé fajulnak, ahol a különböző, egymással szemben álló tanúk és elbeszélések érzékelt megbízhatósága dönt.7

1	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 122.
2	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 123.
3	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 124.
4	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 124.
5	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 125.
6	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 121.
7	Porter, S. – Ten Brinke, L. (2009): Dangerous decisions: A theoretical framework for understanding how judges assess credibility in the courtroom. Legal and Criminological Psychology. 14(1), 119–134., 120 – A tanulmány itt az Air India-tömeggyilkosság (R. v. Malik – Bagri, 2005) tárgyalását hozza fel példának, ahol a bíróság is arra a következtetésre jutott, hogy az ügy lényegében egy hitelességi versenyre redukálódott: ”determination of guilt devolves to the weighing of the credibility of a number of witnesses who testified in these proceedings.”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero