Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

A történetek ereje és veszélyei: a halál angyalai ügyek

A történeteknek óriási erejük van. Ezt nemcsak az előző fejezetben leírtak, számos pszichológiai, humánetológiai, antropológiai kutatás, de a hétköznapi megérzéseink is megerősíthetik. A történetek összetartanak minket régi barátainkkal, információval szolgálnak a közösség tagjairól,1 segítenek értelmezni a múltat és a jövőt, politikai és kulturális közösségeket formálnak, háborúkat robbantanak ki, tényeket rendeznek át, vagy csak szórakoztatnak bennünket. Honnan ered a történetek hatalma?

Ahhoz, hogy megválaszoljuk, az alapokig kell visszamennünk. A történetek azért olyan erősek, mert mentális működésünk alapvető jellegéhez igazodnak. A gyors döntéshozatalért felelős első rendszer ugyanis csak így tud megfelelő sebességgel értelmet kibányászni a minket körülölelő világból.2 Gondolkodásunk alapműködése tekintetében okozati, az információkból történeti pontokat hozunk létre, amiket pillanatok alatt összekötünk vélt vagy valós feltételezéseinkkel. Az első rendszer automatikusan mindenről történeteket alkot, e történetek sikere pedig egyedül annak a koherenciájától függ, a felhasznált adatok minősége és mennyisége teljesen lényegtelen.3

Történetekre fűzzük fel a világot, és ha már itt tartunk, saját magunkat is. Személyiségünk folyamatosságát a magunkról létrehozott történet adja, ahogy cselekedeteinket is mindig megpróbáljuk megmagyarázni történetekkel. Bár folyamatosan változunk, emlékezetünk konstruktív módon egyben tartja életünk narratíváját. Ez az egyben tartás kifejezetten kreatív, alkotó munka, ebből is fakad emlékezeti rendszerünk rendkívül megbízhatatlan jellege.4 Az igen elterjedt mítosszal ellentétben az emlékek nem a valóság állóképszerű, objektív lenyomatai, nem a megítélésünktől független pillanatfelvételek, hanem egykori tapasztalataink jelentését, értelmét és a hozzá fűződő érzelmeinket hordozó egyveleg.5 Utóbbival foglalkozik a modern emlékezetkutatás, melynek eredményei szintén fontosak számunkra, hiszen a tanúk emlékezete központi helyet foglal el a jogi eljárások során. Ezt Az emlékezet törékeny hatalma című fejezetben részletesen tárgyalom.

Általában az emberek akkor élnek meg súlyosabb válságot, amikor a saját magukról alkotott narratíva valamiért megszakad, vagy azt át kell értelmezni. Az átértelmezés nehéz, de óriási erővel bír, így teljesen meg tudja változtatni életünket. Ilyenkor átalakítjuk, kicseréljük eddigi történeteinket, személyiségünket új narratívák köré építjük (narratív pszichológia). Erről az átalakításról szól számos pszichoterápiás módszer is. A történeti gondolkodást, az abból következő kérdéseket és veszélyeket a jobb áttekinthetőség érdekében a következőkben pontokba szedve tárgyalom:

A történet automatikus értékelése szempontjából lényegtelen a történet forrása. Az embereknek teljesen mindegy, hogy a vízautomatánál halottak valamit, vagy a The New York Timesban olvasták, az első rendszer ugyanis nem tudja elkülöníteni a meggyőződés fokozatait, sem megkülönböztetni az információkat forrásuk alapján.6 Ez nem túl jó hír a jogi eljárások tekintetében, ahol az információk elkülönítése származásuk alapján fontos. Utalva a tiltott bizonyítékokra, nyilván kevésbé értékes kellene, hogy legyen egy mendemonda (hearsay), mint a tanú közvetlenül megélt emléke. Ennek azonban pszichés rendszerünk ellentmond.
Történetekkel csak történetek tudnak versenyezni. A fentiekből is következik, hogy amikor egy üzenet tartalmaz egy történetet és a történet forrását, általában csak a történetre figyelünk. Vegyük a következőt: „300 idős ember telefonos megkérdezése alapján kiderül, hogy az amerikaiak 60%-a támogatja az elnököt”.7 Ezzel az állítással teljesen fölösleges racionálisan felvenni a harcot, például azzal érvelni, hogy a használt minta nem reprezentatív. Amire szükség van, az egy ellentörténet, például az, hogy: „a Demokrata Párt hamis kutatásokkal próbálja az embereket manipulálni”.8 Az eljárások során ezért hasznos lehet mindig történetek formájába önteni érveinket.
A történet mindig több, mint az azt alkotó tények összessége. Az első rendszer a tények mennyiségével sem törődik, és már bizonyítékok morzsáiból részletgazdag képet hoz létre. Ennek eredményeként mindig úgy képezzük le a valóságot, hogy azt a kelleténél több értelemmel ruházzuk fel.9 Automatikus rendszerünk az információk szilánkjaiból színes tájképet fest, mi pedig elveszünk a látványban.
Az oksági gondolkodás legyőzi a statisztikai megközelítést. Az oksági gondolkodásra való hajlamunk miatt komoly hibákat vétünk véletlenszerű események megítélésénél. Okozati mintázatokat találni a véletlenszerűségben ellenállhatatlan élmény számunkra – pedig a való világban rengeteg ténynek nincs különösebb oka, azokat egyszerűen a véletlen emeli ki az alternatívák sorából.10 A véletlenszerű folyamatok viszont számos olyan sorrendet eredményeznek, amelyek arról győznek meg minket, hogy mégsem véletlenszerűek.11 Ez a hibás valóságértelmezés sokszor hibás közpolitikai döntésekhez is vezet. Az USA-ban azt találták, hogy a kis létszámú iskolák felülreprezentáltak a legjobbak rangsorában, ezért elkezdték támogatni kisméretű oktatási intézmények kialakítását. Könnyű volt a sikerekre egy jó történetet építeni: a diákok több figyelmet kapnak, interaktívabb oktatásban tudnak részt venni, több a visszajelzési lehetőség. Az ok azonban nem ezekben keresendő, a mintázatot egy egyszerű statisztikai törvényszerűség okozza: a kisebb mintavétel mindig szélsőségesebb eredményeket hoz létre. Az okság helyett tehát véletlenszerűségről volt szó. Amikor statisztikusok megnézték, a kis létszámú iskolák a legrosszabbul teljesítők között is felülreprezentáltak voltak.12 Valójában jobb teljesítmények születnek a nagy iskolákban, a téves okozatiság pedig észszerűtlen oktatáspolitikát és erőforrás-elosztást eredményezett.
Attribúciós hibák a személyészlelés során. Az emberek viselkedését általános hajlamok és szándékok megnyilvánulásaként értelmezzük, mert így ok-okozatilag könnyen megérthetők.13 Ez korrelál Hastie és Pennington kutatásaival, ahol a bizonyítékokat összekötő történeti ragasztó sokszor az alperesnek tulajdonított motiváció.14 Pedig lehet, hogy véletlen körülmények vagy éppen teljesen más szándékok hoznak létre egy adott viselkedést.
A koherencia téves magabiztosságot eredményez. Az ítéletekbe vetett szubjektív bizalom a történet koherenciáját és a feldolgozásuk kognitív könnyedségét fogja tükrözni, nem pedig pontosságukat. Mindig oda kell figyelnünk, mert a nagy magabiztosság arra utal, hogy koherens történetet alkottunk, nem arra, hogy a történet igaz.15
Narratív fallácia, avagy a múltról alkotott téves történetek átértelmezik a jövőt. Nemcsak a jelent értelmezzük történetekben, hanem a múltat is. Történeteken alapuló téves okoskodásaink a múlt eseményeiről meg fogják határozni világszemléletünket és a jövőre vonatkozó elvárásainkat is. A narratív fallácia főbb elemei Nassim Taleb szerint: lebecsüljük a szerencsét, és túlbecsüljük a tehetséget, butaságot; egy-két kirívó eseményre összpontosítunk sok esemény helyett; inkább konkrét, mint elvont történeteket alkotunk.16 Az információk gyors összekapcsolása koherens történetekké egy jogi kontextusban jól kutatott kognitív torzításhoz is elvezet minket. Ez az utólagos okoskodási torzítás (hindsight bias).

A történeti gondolkodás veszélyeinek tökéletes állatorvosi lova a halál angyalai esetek szerte Európában, amit ugyanaz a statisztikai véletlen hozott létre.17 2015 júniusa és 2016 júniusa között a szokásos évi négy esettel szemben kiugróan magas, 13 csecsemő halt meg a Chester Grófnője Kórház (CoC) koraszülött osztályán. A kiugró számra nem volt nyilvánvaló, megfogható történeti magyarázat, így vizsgálat indult. Később a vád alapja az volt, hogy Lucy Letby – az egyik ápolónő – feltűnően sokszor volt épp műszakban, amikor a csecsemők meghaltak. Letby egyébként pszichésen egészséges és boldog embernek tűnt, voltak barátai, ápoló kollégái elismerően nyilatkoztak elkötelezettségéről. A rendőrség viszont egy manipulatív táblázatot állított össze, amelyre pillantva szinte mindenkinek ugyanaz jut eszébe: lehetetlen, hogy egy ápoló az adott év összes csecsemőhalálánál pont műszakban legyen, míg más ápolókra ez nem volt igaz. Az egyetlen hihető magyarázat, hogy szisztematikus gyilkosságokról van szó.

Az orvosi szakvéleményben utólagosan mindenféle faramuci módszerekkel sikerült is lekövetni a gyilkosságokat; az egyik gyereket inzulinnal mérgezte meg, míg a másikba levegőt fecskendezett. Utólag azonban kiderült, hogy mindez csupán racionalizáció volt: a gyerekek halálának mindig volt orvosilag magyarázható oka (például trombózis), vagy puszta véletlen eredménye volt. És persze van egy mélyebb ok is, az egészségügy túlterheltsége és alulfinanszírozottsága. A nyilvános diskurzus azonban a kórházi osztályon tapasztalt rossz ellátás részleteit úgy kezelte, mintha azok lényegtelenek lennének - a gyilkosság egyszerűen egy sokkal jobb történet volt. Ezt jól mutatja az is, hogy a Chelsea rendőrség dokumentumfilmet készített az úgynevezett „gyilkosságokról”, amelyről rövid időn belül felmerült, hogy egy nagy produkciós cég feljavít, és a Netflix forgalmaz.18 Így kapott tehát teljesen ártatlanul életfogytiglani börtönt egy ápolónő, aki munkáját – amely eleve lelkileg megterhelő, hiszen a gyerekek halálával való megküzdés is a része – egyébként jól végezte.

Ugyanígy, az „egy ilyen egybeesés nem lehet véletlen” elv alapján, valódi bizonyítékok nélkül ítéltek el „csecsemőgyilkosságért” egy ártatlan olasz és holland nővért is. A holland nővér esetében az egyik fő érv az volt, hogy a halálozások esélye épp az ő műszakjában egy a 342 millióhoz – később azonban kiderült, hogy a számítást hibás módszerrel végezték, és a valódi arány csupán egy az ötvenhez volt.19 Az, hogy valaminek kicsi az esélye, önmagában rendkívül veszélyes „bizonyíték”, mivel az emberek hajlamosak tévesen mintázatokat látni a véletlenszerű eseményekben. A gyilkos nővérek narratívája paradox módon megfogható (és megtorolható, így érzelmileg feloldható), míg az egészségügyi rendszereink összeomlása vagy a véletlen kevésbé.

1	Az emberi kommunikáció zöme – akár e-mail, akár telefonhívás, akár újságcikk formájában – még ma is pletyka. A pletykaelmélet szerint a nyelv kifejezetten erre a célra fejlődött ki. „Az arról szóló információk, hogy kiben lehet és kiben nem lehet megbízni, azt jelentették, hogy a kisebb hordákból nagyobbak lettek, és a sapiensek az együttműködés szorosabb és elvontabb formáit tudták kifejleszteni.” Harari, Y. N. (2015): Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus Kiadó.
2	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó104.
3	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 102.
4	Pl. Schacter, D. L. (2002): Az emlékezet hét bűne: Hogyan felejt és emlékszik az elme? HVG; Schacter, D. L. (1998): Emlékeink nyomában. Háttér.
5	Atkinson, R. L. – Atkinson, R. C. – Smith, E. E. – Bem, D. J. (2005): Pszichológia. Osiris Kiadó. Budapest. 321.
6	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 133.
7	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 133.
8	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 133.
9	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 133.
10	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 136.
11	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó 134.
12	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 137.
13	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 231.
14	Hastie, R. – Pennington, N. (2000): 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader. 212., 222.
15	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 246.
16	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 231.
17	Halliday, J. (2025, February 4.): ‘No medical evidence’ to support Lucy Letby’s conviction, expert panel finds. The Guardian. https://www.theguardian.com/uk-news/2025/feb/04/no-medical-evidence-to-support-lucy-letby-conviction-expert-panel-finds
18	Aviv, R. (2024, May 13): A British nurse was found guilty of killing seven babies. Did she do it? The New Yorker. https://www.newyorker.com
19	Aviv, R. (2024, May 13): A British nurse was found guilty of killing seven babies. Did she do it? The New Yorker. https://www.newyorker.com

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero