Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Én mindig is láttam: utólagos okoskodás az orvosi műhibaperekben

Az utólagos okoskodási torzítás jogi vonatkozásai akkor kerültek a kutatások fókuszába, amikor az orvosi munka kapcsán kezdték vizsgálni azt. Egy orvos diagnózisa lehet meghozatala során teljesen megalapozott, mégis a betegség tényleges lefolyása fényében úgy érezhetjük, az orvos nem látta a nyilvánvalót, vagy felelőtlen diagnoszta volt, így végül jogilag is felelősségre akarjuk vonni. Harley és Loftus a következő példával kezdik témába vágó kutatásukat. Képzeljük el a következő forgatókönyvet.1 Helyi kórházban a beteg rutin röntgenvizsgálaton vesz részt 1-es időpontban, 1-es radiológus pedig normálisnak találja az orvosi képalkotás során készített felvételeket. Pár hónappal később a páciens elkezdi rosszul érezni magát, elmegy megint mellkasröntgenre, ahol radiológus 2-es egy tumort fedez fel. A kezelés ellenére a páciens életét nem lehet megmenteni. A család bepereli radiológus 1-et, szerintük orvosi műhiba történt, az időpont 1-ben alkotott kép alapján radiológus 1-nek fel kellett volna fedeznie a formálódó daganatot. Radiológus 2-es szakértőként megnézi az első képet, már a kimenet tudatában! Ezután ő is kijelenti, már fel kellett volna fedezni a tumort 1-es időpontban is. De a szakértő ezt úgy mondja, hogy már tisztában van a tumor létezésével, ami számára bizonyítottan láthatóbbá teszi azt.2 Ha tudod, hogy mit keresel, nyilván könnyebben megtalálod.

A fenti képzeletbeli eset nagyon is gyakori a valóságban, az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai műhiba a radiológia területén ilyen perceptuális-döntéshozatali kérdések köré épült.3 A „mindig is tudtam” hatás mellett az „én mindig is láttam” hatás, tehát a torzítás vizuális verziója is erősen érvényesül. A vizuális teljesítményünket egyébként általánosságban is túlbecsüljük. Metapercepciós kutatások szerint például az emberek 90%-a állítja, hogy észrevenné filmnézés közben, ha egy sál eltűnne a jelenet közben a színészről, míg a valóságban, összesen a résztvevők 0%-a vette észre a változást.4 Szintén a jog és pszichológia kérdései közé tartozik, hogy metapercepciós és metakogníciós megérzéseink milyen téves elvárásokban manifesztálódnak a jogi eljárások során.

A kutatások emellett azt mutatják, hogy az emberek módszeresen összekeverik a döntéseket azok következményeivel.5 A megfigyelők nem az alapján ítélik meg egy döntés észszerűségét, hogy észszerű volt-e, hanem hogy jó vagy rossz eredménnyel zárult. Amikor egy alacsony kockázatú sebészi beavatkozás eredményeként előre nem látható komplikációk következnek be, az esküdtek hajlamosak azt hinni, hogy a műtét valójában kockázatos volt (elkerülhetetlenségi torzítás), és az orvosnak ezt tudnia kellett volna (előreláthatósági torzítás).6 Pedig sajnos sokszor a jó döntések is vezethetnek rossz eredményre. Altatással kapcsolatos, valamivel több mint 1000 gondatlansági ügy vizsgálatakor a kutatók azt találták, a felelősségre vont orvosok az esetek több mint 40%-ában egyébként megfelelő módon jártak el.7 Nem ennyire kimagasló, de szintén magas, 21%-os arányban kellett kártérítést fizetniük orvosoknak egyébként megalapozott eljárásaik miatt New Jerseyben, derül ki egy 1977 és 1992 közötti 8231 műhibapert vizsgáló átfogó kutatásból. 8 Mivel a jó döntés nem garantálja a jó kimenetelt, a rossz pedig a rosszat, minél inkább meghatározó maga az eredmény, annál inkább a szerencse alapján büntetünk és jutalmazunk. A kimeneti torzítás miatt nem tudjuk a döntést helyesen értékelni, tehát azon vélekedések alapján, melyek a döntés meghozatalakor észszerűek voltak.9

A torzítás itt különösen veszélyes, ha ugyanis az orvosi munkához rendelt jogi felelősség nem optimális, azzal rosszul húzzuk meg a kockázatvállalás észszerű határait, és végül csökkentjük az egészségügy hatékonyságát. A műhibaperek elterjedésével az orvosok arra motiváltak, hogy a konvencionális kezeléseket válasszák akkor is, ha azok éppen nem segítenek.10 A standard eljárásokhoz való ragaszkodást nehezebb utólag kritizálni, ezért az utólagos okoskodási torzítás azok használatára és kockázatkerülésre ösztönzik a döntéshozókat. Itt jól látszik, hogy társadalmilag komoly költsége van annak, ha a jog nem tud kompenzálni egy adott kognitív torzítást.

1	Harley, E. M. – Carlsen, K. A. – Loftus, G. R. (2004): The "saw-it-all-along" effect: demonstrations of visual hindsight bias. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition. 30(5), 960.
2	Harley, E. M., Carlsen, K. A. – Loftus, G. R. (2004): The "saw-it-all-along" effect: demonstrations of visual hindsight bias. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition. 30(5), 960.
3	Harley, E. M. – Carlsen, K. A. – Loftus, G. R. (2004): The "saw-it-all-along" effect: demonstrations of visual hindsight bias. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition. 30(5), 960.
4	Levin, D. T. – Drivdahl, S. B. – Momen, N. – Beck, M. R. (2002): False predictions about the detectability of visual changes: The role of beliefs about attention, memory, and the continuity of attended objects in causing change blindness blindness. Consciousness and Cognition. 11(4), 507–527.
5	Baron, J. – Hershey, J. C. (1988): Outcome bias in decision evaluation. Journal of personality and social psychology. 54(4), 569., 578.
6	Baron, J. – Hershey, J. C. (1988): Outcome bias in decision evaluation. Journal of personality and social psychology. 54(4), 569.
7	Cheney, F. W. – Posner, K. – Caplan, R. A. – Ward, R. J. (1989): Standard of care and anesthesia liability. Jama. 261(11), 1599–1603.
8	Taragin, M. I. – Willett, L. R. – Wilczek, A. P. – Trout, R. – Carson, J. L. (1992): The Influence of Standard of Care and Severity of Injury on Resolution of Medical Malpractice Claims. Annals of Internal Medicine. 117(9), 780–784.
9	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 236.
10	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 237.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero