Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Nincs a világon sem jó, sem rossz: a gondolkozás teszi azzá – a kognitív újrakeretezés

Már az ókori filozófusok is, például a sztoikusok, tökéletesen tisztában voltak a kognitív pszichológia alapelveivel. Epiktétosz például így magyarázza el a hellén mentálhigiéné alapszabályait: „Ne mondd semmiről, hogy elvesztettem, hanem azt, hogy: visszaadtam. Gyermeked meghalt? Visszaadtad. Feleséged meghalt? Visszaadtad. Birtokodat elvesztetted? Azt is visszaadtad. De az, aki elvette, rossz volt! Mit törődsz vele, ha az, aki adta, visszavette? Amíg a tied, tekintsd idegennek, mintha fogadóban lennél. […] Jegyezd meg jól: nem a rágalmazó, nem az ütlegelő bánt meg, hanem a felőlük alkotott képzeted. Ezért ha valaki megbánt, emlékezz arra, hogy megkeresd azt a képzetedet, amely téged bánt. […] Ha megbántott a testvéred, ez olyan, mint a bot. Két vége van: az egyik, hogy megbántott, a másik pedig, hogy testvéred. Rajtad múlik, hogy a bot melyik végét fogod meg.” Lényegi meglátása, hogy sosem a külvilágban lévő dolgok bántanak meg minket, hanem az arról alkotott képzeteink. A képzeteinket pedig a mi megismerési rendszerünk hozza létre. A fejezet során feltártuk, hogy a tényeket nem közvetlenül, hanem bizonyos információs keretekben értelmezzük. Ez a kognitív keretezés az, ami sérülékennyé tehet a külső manipulációval szemben, ugyanakkor óriási hatalmat is ad a kezünkbe saját életünk eseményeinek keretezésével kapcsolatban. Mivel saját világunkban mindent az elménk hoz létre, végtelen teremtő erővel rendelkezünk, hiszen életünk eseményeit bármikor átszínezhetjük. Ezt bárki beláthatja, aki kelt már fel két nap különböző hangulatban: egyik nap bal lábbal, a másikon meg indokolatlanul vidáman. Valahogy a két reggelen mást éreztünk kedvesünk iránt, máshogy viselkedtek velünk az emberek, és eltérő tényei váltak nyilvánvalóvá számunkra a körülöttünk lévő valóságnak.

Ez a felismerés persze szorongással is jár, hiszen így elkerülhetetlenül szerzői leszünk saját életünknek – mi teremtjük meg magunkat, és nekünk kell felelősséget vállalni azért, ahogyan színezzük az életünket. A folyamat a következő:

Úgy észleljük a világot, amilyenek vagyunk.
Olyan világ jut nekünk, ahogy észleljük.
A világra úgy reagálunk, ahogy észleljük. 1

A pszichológia sokszor abban segít, hogy átkeretezzük, átszínezzük életünk eseményeit. Amennyiben ugyanis belenyúlunk a fenti észlelési körforgásba, elvben minden megváltoztatható. Vegyük a legegyszerűbb példát, amivel akár egy barátunknak is segíthetünk:

A/ Teljesen haszontalan vagyok (abszolút keret).

B/ Most úgy érzed, hogy teljesen haszontalan vagy (relatív keret).

A fenti példa azt mutatja be, hogy az emberek abszolút keretben egy általános személyiségjellemzőt írnak le, míg relatív keretben csak egy érzést, ami pillanatnyi és szubjektív. A különböző kognitív torzítások, ahogyan azt a könyv is bemutatja, meghatározzák a világ és önmagunk értelmezését is. Például a kognitív pszichológia szerint rendszeresen hozunk önkényes, azaz csekély, ellentmondó bizonyítékból levont negatív következtetéseket. Állunk egy házibuliban, és azt gondoljuk: „Klári azért nem néz ide éppen a szoba másik végéből, mert haragszik rám valami miatt, vagy ne adj’ isten nem is kedvel.” Pedig valójában erre semmi bizonyítékunk nincsen, mert nem ismerjük Klári gondolatait. A folyamatos túláltalánosítás szintén jellemző: „elrontottam a pénteki prezentációt, tehát alkalmatlan vagyok a munkámra” vagy „nem sikerült a legutóbbi vizsgám, tehát nyilvánvalóan hülye vagyok az egyetemhez”. Levonhatóak ezek a következtetések? Nem, mert egy bukásnak sok tényezője van, ahogyan az egyetem elvégzésének is. Ilyen tévképzet az is, amikor a gimnazista diák dichotóm módon gondolkodik: levonja a következtetést, hogy minden ötösnél rosszabb osztályzat egyöntetűen „pocsék”. Igaz ez? Nem! Miért lenne?

Emellett tele vagyunk elsőre igaznak tűnő, de valójában teljesen hamis, úgynevezett maladaptív feltételezésekkel. Például ilyen, az életeseményeink értelmezésének hátterében meghúzódó önkínzó hibás feltételezések a következők: „minden felnőtt elemi szükséglete, hogy a körülötte lévők kivétel nélkül elégedettek legyenek vele, vagy szeressék; rettenetes érzés, ha a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy akartam; aki valamire tartja magát, annak mindenben egyértelműen kompetensnek kell lennie”. Bár elsőre igaznak tűnhetnek ezek az állítások, egyáltalán nem szükséges például (és nem is lehetséges), hogy mindenki szeressen minket. Mindenkit érnek kudarcok, és az életünk során felmerülő változók nagy része felett egyszerűen nincs kontrollunk.

Ezek a háttérelképzelések, ha nem is mondjuk ki őket, sokszor befolyásolnak minket és érzelmeinket. Az ilyen ki nem mondott feltételezések automatikus gondolatokat hoznak felszínre: „ki fognak nevetni”, „haszontalan vagyok”, „béna vagyok” stb., és tovább rombolják a közérzetünk. Hasonló hibás értelmezéseket mindenki használ, de a depresszióban szenvedők ezeket az irracionális feltételezéseket egyre áthatóbban kezdik alkalmazni a saját életük eseményeire, amíg végül egészen el nem ragadják őket. A kognitív terapeuta lényegében azt csinálja, hogy rávezeti páciensét annak felismerésére, hogy az eseményeket általában negatív torzítással értelmezi. A megoldás pedig abban rejlik, hogy tapasztalatainkat átkeretezzük: például a negatív eseményeket külső okoknak tulajdonítjuk („a főnököm elviselhetetlen”), a pozitív eseményeket pedig a belső, állandó tulajdonságaink számlájára írjuk („okos vagyok”).

Bár a jogi munka nem összetévesztendő a terápiás gyógyítással, keretezés használatával segíthetünk abban, hogy az ügyfél jobb döntést hozzon, vagy kizökkenjen valamilyen önkárosító narratívából. Irvin D. Yalom amerikai pszichiáter szerint sokszor a bajban olyan emberekhez fordulunk, akik hajlamosak irányítani minket, mert ezzel fenn tudunk tartani egy kellemes, felelősség nélküli állapotot.2 A jogi gyakorlat során pedig potenciálisan találkozhatunk az elkeseredés legmélyére jutott emberekkel. Ekkor segíthet, ha az empátia és megértés mellett tudatosítjuk az élethelyzetükkel kapcsolatos alapvető felelősségüket is. A kognitív pszichológia alapján, ha egy olyan világot teremtünk, amely tőlünk teljesen független, amelyben csak passzív szenvedő alanyok vagyunk, nem leszünk képesek hatékonyan, alakítólag működni benne (az ún. externalizáló keretbe helyezzük a történést). Yalom szerint birtokba kell tehát vennünk életünk eseményeit, mert ez az első lépés a felelősségvállalás, majd az azt követő cselekvés útján (az ún. ágenciakeretbe helyezzük a történést). A nyelvhasználat ezért kulcsfontosságú, mert hétköznapi megszólalásaink folyamatosan hatást gyakorolnak arra, hatóképesnek érezzük-e magunkat életünkben:

A/ Zsúfolt napom volt ma (externalizáló keret).

B/ Egész nap elfoglaltam magam (ágencia keret).

Azonban a kognitív újrakeretezés hatalmát sem szabad túlbecsülni. Írásom elején már kitértem arra, hogy kognitív torzításaink sokszor feloldhatatlanok, megismerési rendszerünk működésének szükségszerű melléktermékei. Ráadásul az emberi megismerés és maga az ember is bele van ágyazva a környezetébe. A pszichológia sokszor hajlamos túlzottan csak az egyént nézni, nem az egyént a társadalomban. A jogászoknak azonban egyértelmű, hogy az egyént a társadalmi struktúrák, az adott jogi keretek és a közösségi normák nagyban befolyásolják. A depresszió kognitív modellje jól megmutatja a megközelítés hiányosságait. A depresszió ugyanis nem véletlenül vált ma népbetegséggé. Nézzünk néhány társadalmi meghatározottságot a mentális problémák értelmezéséhez.

1	Forgács, A. (2017): Fejezetek a kommunikáció szociálpszichológiájából [Digitális kiadás.] Budapest: Akadémiai Kiadó. DOI: 10.1556/9789634541059 Letöltve: https://mersz.hu/hivatkozas/m269faksz_6_p1#m269faksz_6_p1 (2020. 09. 09.).
2	Yalom, I. D. (2017): Egzisztenciális pszichoterápia. Park.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero