Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Nem a depresszió áll a problémák hátterében, hanem a problémák állnak a depresszió hátterében

A magányosság, az elmagányosodás bizonyítottan komoly kockázati tényezőt jelent a mentális és testi egészség szempontjából.1 A társas kirekesztést vizsgálva neuropszichológusok arra jutottak, hogy az elutasításból fakadó érzelmek agyunk fizikai fájdalmat közvetítő részéből származnak – tehát konkrét fájdalomként érzékeljük az elutasítottságot és a magányt.2 Ezért van az, hogy a társas támogatás, amelyről köztudott, hogy csökkenti a magányt, a fizikai fájdalmat is enyhíti. A fizikai fájdalomcsillapítók pedig, például a paracetamol, csökkentik a társas fájdalom érzését.3 Ez a társas fájdalomérzet már attól aktivizálódik, ha egy idő után nem passzolnak nekünk egy egyszerű virtuális labdadobálós játékban. Ma már jelentős bizonyítékok utalnak arra is, hogy a társas kapcsolatokkal nem rendelkező egyéneknél – például a magány okozta tartós stresszreakció miatt – fennáll a korai halálozás kockázata.4 A krónikus magány jobban rombolja a testi egészséget, mint az alkohol vagy az elhízás, gyakorlatilag csak a dohányzás tud nagyobb kárt okozni bennünk.

A magány azonban nem csupán egy pszichológiai folyamat, hanem egy társadalmi jelenség is: a kapcsolati igényeink és valós kapcsolataink közötti eltérés élménye. Olyan világban élünk, amelyben az emberek barátainak átlagos száma folyamatosan csökken, a társadalom elmagányosodik. 1985 és 2004 között az USA-ban például majdnem megháromszorozódott azoknak a száma, akik azt állítják, hogy nincs egy barátjuk sem, akivel meg tudnának beszélni fontos dolgokat.5 Albert Fruzsina szociológus, aki a magyarok személyes kapcsolati hálózatainak alakulását kutatja harminc éve, arra jut, hogy a hazai társadalom fele valamilyen formában kapcsolathiányos.6

Ez a folyamat nem véletlen, és legjobban talán az elidegenedés szóval írható körül. A kapitalizmus és a bürokratikus nemzetállam alapja, hogy minden egyén atomként tudjon viselkedni. Ennek a rendszernek a működéséhez szükséges, hogy az ember ne legyen megkötve, és bárhova beilleszthető legyen. Azonban ahhoz, hogy bárhova beköthetőek legyünk, az is kell, hogy mindenkitől el legyünk oldva (elidegenedés). A mai világ így viszont minimálisra zsugorítja azt a teret, ahol tényleges, értelemteli emberi viszonyaink lehetnek.7 Ma ez tulajdonképpen a nukleáris családra és a szűk baráti körünkre korlátozódik. Mindez sokszor tönkreteszi az intimitást, hiszen alig néhány emberi viszonyunk marad, amire ráhelyeződik az értelemteli együttlét megélésének a teljes „terhe”. Ha pedig már ezek sem működnek, mert felbomlanak a családok, és egyre nehezebb kapcsolatokat kialakítani, légüres térbe kerülünk. Tehát a társadalom egyre kevésbé ad meg nekünk valamit, ami olyannyira elemi lelki igényünk, hogy hiánya még a testi jólétünket is komolyan veszélyezteti. Mit tud ezzel tenni a probléma kognitív újrakeretezése?

Sok klasszikus szerző szerint az embert a munka teszi emberré, azonban egyre kevesebben érzik úgy, hogy valóban értékteremtő tevékenységet végeznek. A Gallup World Poll világméretű felméréséből évről évre az derül ki, hogy az emberek 80%-a egyszerűen nem élvezi a munkáját, vagy egyenesen utálja azt. Míg az ipari forradalmak előtt a munkának egyértelműen meg tudtuk határozni az értelmét – saját magunk és családunk alapvető létszükségleteinek folyamatos újratermelése –, ma egyre inkább a semmit gyártjuk, vagy egyszerűen nem látjuk át munkánk eredményét.8 A szakirodalomban szintén népszerű annak a jelenségnek a vizsgálata, hogy miként válnak a modern munkahelyek szerkezetéből adódóan az emberek önkizsákmányolóvá, és hogyan terjed át a munka a magánéletünkre.9 Egy brit felmérés szerint például minden harmadik munkavállaló már reggel fél 7 előtt ellenőrzi az e-mailjeit, miközben a munkaadók 80%-a elfogadhatónak tartja, hogy munkaidőn kívül telefonáljon a dolgozóinak.10

Ráadásul a döntéspszichológiából kiindulva érvelhetünk úgy is, hogy a döntéshozatalba kódolt kognitív torzítások miatt rosszul választunk, így választásaink következményei elégedetlenséget és szenvedést fognak okozni nekünk a jövőben. Nem mérjük fel a gyereknevelés okozta komoly pszichés terheket, és alábecsüljük adaptációs képességeinket – például rosszul ítéljük meg, mennyire tenne minket a lottó megnyerése boldoggá, vagy egy tartós betegség boldogtalanná.11 Az is egy átfogó téves elképzelés, hogy a pénz boldogít. Bár a nyomor valóban gátat szab a boldogságnak,12 a középosztálytól felfelé a vagyon és a közérzet között nincsen bizonyítható összefüggés.13 Tehát ha kerestünk annyi pénzt, amennyit reálisan fel tudunk használni, akkor akár abba is hagyhatnánk a munkát, és élvezhetnénk az életet.14

A fentiek egyébként a bevezető fejezetekben tárgyalt evolúciós pszichológiával is összeköthetők. Természetes, hogy szorongunk, ha egyedül vagyunk, mert az egyedüllét egy csoportállatnál mindig egyenlő a halállal. Az, hogy emberek vegyenek körül, és kötődni tudjunk hozzájuk, túlélésünk záloga. Kutatások szerint a szeretett személyekkel töltött idő a tapasztalati boldogságszint legerősebb meghatározója15 és a fizikai egészség egyik legjobb előrejelzője.16 Ugyanígy az igény, hogy legyen egy értelmes feladatunk a közösségben, és néha barangoljunk egy erdőben, evolúciós lelki architektúránk része. Ezek szintén nem kiiktatható korlátok – ennyire még az emberi idegrendszer sem rugalmas.

A mért szorongásszint már az 1950-es években növekedni kezdett Amerikában, ahogy a szociális kötelékek gyengültek és a társadalmi bizalom csökkent. 1980-ra egy átlagos gyerek a jelentett tünetek alapján annyira szorongott, mint egy gyermekpszichiátriai páciens az 1950-es években.17 De a szorongás szintje láthatóan világszerte is növekszik.18 Egy metaanalízis szerint az Európai Unió 18-65 év közötti felnőtt lakosságának mintegy 27%-a (82,7 millió fő) szenved vagy szenvedett az elmúlt 12 hónapban legalább egy mentális betegségtől, amelyek közül a szorongásos zavarok a leggyakoribbak.19 De vajon miért szorongunk ennyit?

Sik Domonkos, magyar szociológus arra világít rá, hogy a mai gyakori szorongásos zavarok mögött a modern társadalmak egy sajátos problémája húzódik meg: a negatív integráció.20 Már nem a remények és a közös célok tartják össze az embereket, hanem a félelmek. Ezt mindenki a saját bőrén tapasztalhatja, telefonjainkra folyamatosan érkeznek hírek természeti katasztrófákról, betegségekről, egészségügyi kockázatokról és háborúkról. Ennek hatására az emberek egyre inkább egy bizonytalan és barátságtalan világot érzékelnek, ahol a félelem nem csupán egy-egy konkrét helyzethez kötődik, hanem fokozatosan általános lesz. Végül a mindent átható bizonytalanságérzet és a generalizált szorongás válik az emberek alapvető lelkiállapotává.

Térjünk vissza ahhoz az egyetemistához, akit lelkileg nagyon megvisel a hármas osztályzata, vagy ahhoz a munkatárshoz, aki egész hétvégén a prezentáció elrontásán szorong. Ez természetesen értelmezhető a fent említett kognitív modell szerint, miszerint az ingereket önsorsrontó módon értelmezik. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a valódi probléma az alulfinanszírozott, egyéniséget és véleményt büntető, feszült és fegyelmező légkörű egyetemi rendszerben keresendő. Tegyük fel, a diákot szorongásai mellett rettenetesen megalázta egy professzor, aki a legutóbbi szóbelin kijelentette, érettségit sem adna egy ilyen mitugrásznak. A dolgozót pedig hetente emlékeztetik a cégnél: válság van, és bárkinek elengedhetik a kezét, ha nem megy jól a szekér. Valóban meg kell tanulnunk felismerni kognitív torzításainkat, de azt is, hogyan hatnak ránk a nagyobb rendszerek, amelyekbe beleágyazódnak a lelki folyamataink. Ebben a keretben a veszély ellentéte a biztonság, nem pusztán a biztonságérzet; ahogyan a magány ellentéte is a közösség, nem csupán az önbizalom.21

Az emberi szenvedést leíró pszichológiai nyelvezet ma sokszor elszakad a társadalmi körülményektől, ami miatt a terápia csak tüneti kezelést tud adni.22 Talán a buddhizmus is azért illeszkedik jól a nyugati pszichológiába (pl. mindfulness), mert reakciós (a világ alapállapota a szenvedés, és ezt el kell fogadnunk) és individualista (a megvilágosodás útja egyéni). Ezzel azonban tovább gyengíti azokat a problémamegoldási stratégiákat, amelyek a közösséget és a környezet megváltoztatását helyezik előtérbe. Sokszor nem elég átkeretezni élményeinket, meg kell változtatnunk a világot is, amiben élünk. Ez pedig az egészségpolitikai és társadalompolitikai szintekhez vezet – azaz a jogalkotás felé visz minket. József Attila a költészet nyelvén így adott hangot ennek: “Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat.”

1	Cacioppo, J. T. – Patrick, W. (2008): Loneliness: Human nature and the need for social connection. WW Norton & Company.
2	Eisenberger, N. I. – Lieberman, M. D. – Williams, K. D. (2003): Does rejection hurt? An fMRI study of social exclusion. Science. 302(5643), 290–292.
3	Eisenberger, N. I. (2012): The pain of social disconnection: examining the shared neural underpinnings of physical and social pain. Nature reviews neuroscience. 13(6), 421–434.
4	Holt-Lunstad, J. – Smith, T. B. – Baker, M. – Harris, T. – Stephenson, D. (2015): Loneliness and social isolation as risk factors for mortality: a meta-analytic review. Perspectives on psychological science. 10(2), 227–237.
5	McPherson, M. – Smith-Lovin, L. – Brashears, M. E. (2006): Social isolation in America: Changes in core discussion networks over two decades. American sociological review. 71(3), 353–375.; https://www.americansurveycenter.org/research/the-state-of-american-friendship-change-challenges-and-loss/
6	Albert, F. (2022): Emberi kapcsolatok: A személyes kapcsolathálózatok szociológiai szempontú elemzése. Debreceni Egyetemi Kiadó.
7	Sik, D. (2018): A szenvedés határállapotai: egy kritikai hálózatelmélet vázlata. ELTE-Eötvös Kiadó.
8	Graeber, D. (2018): Bullshit jobs. E mploi, 131.
9	Petersen, A. H. (2020): Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation. Houghton Mifflin Harcourt; Hari, J. (2020): Lost connections. Bloomsbury Publishing.
10	Fleming, P. (2015): The Mythology of Work: How Capitalism Persists Despite Itself. Pluto Press. London.
11	Schwartz, B. (2004): The paradox of choice: Why more is less. New York.
12	Mullainathan, S. – Shafir, E. (2018): A szűkösség pszichológiája. HVG Kiadó.
13	Kahneman, D. – Krueger, A. B. – Schkade, D. – Schwarz, N. – Stone, A. A. (2006): Would you be happier if you were richer? A focusing illusion. science. 312(5782), 1908–1910.
14	Gilbert, D. (2009): Stumbling on happiness. Vintage Canada.
15	Kahneman, D. – Krueger, A. B. – Schkade, D. A. – Schwarz, N. – Stone, A. A. (2004): A survey method for characterizing daily life experience: The day reconstruction method. Science. 306(5702), 1776–1780.; Kahneman, D. – Krueger, A. B. – Schkade, D. – Schwarz, N. – Stone, A. (2004): Toward national well-being accounts. American Economic Review. 94(2), 429–434.; Seppala, E. – Rossomando, T. – Doty, J. R. (2013): Social connection and compassion: Important predictors of health and well-being. Social Research: An International Quarterly. 80(2), 411–430.
16	Holt-Lunstad, J. – Robles, T. F. – Sbarra, D. A. (2017): Advancing social connection as a public health priority in the United States. American Psychologist. 72(6), 517.
17	Twenge, J. M. (2000): The age of anxiety? The birth cohort change in anxiety and neuroticism, 1952–1993. Journal of personality and social psychology. 79(6), 1007.
18	Booth, R. W. – Sharma, D. – Leader, T. I. (2016): The age of anxiety? It depends where you look: Changes in STAI trait anxiety. 1970–2010. Social Psychiatry and Psychiatric Epidemiology, 51, 193–202.; Paulsen, R. (2022): Mi van, ha…? – A szorongás kora. Typotex Kiadó.
19	Wittchen, H. U. – Jacobi, F. (2005): Size and burden of mental disorders in Europe—a critical review and appraisal of 27 studies. European neuropsychopharmacology. 15(4), 357–376.
20	Sik, D. (2023): Üres szenvedés: A depresszió, szorongás és addikció társadalmi fenomenológiája (Doctoral dissertation, ELTE).
21	Halász, S. (2024): Áruló Freud, a legnagyobb influenszer. Mérce. https://merce.hu/2018/12/06/arulo-freud-a-legnagyobb-influenszer/
22	Bár ez elsőre provokatívnak tűnhet, valójában jogosan vethető fel a kérdés, hogy a pszichoterápiának, mint egészségügyi beavatkozásnak, van-e egyáltalán igazolható hatékonysága. A kritikusok szerint a terápiás hatékonyságvizsgálatok többsége egyetemi vagy kutatási környezetben zajlik, és nem a való életbeli terápiás folyamatokat elemzi. Ezekben általában motivált, jól képzett szakemberek vesznek részt, akik gyakran saját módszereik eredményességét kívánják igazolni. Ráadásul a kontrollcsoportokban gyakran várólistás pácienseket használnak összehasonlítási alapként. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek úgy tudják, hogy kezelésben részesülhetnek majd a jövőben, de jelenleg nem kapnak terápiát. Ez az állapot pedig nem semleges – sőt, önmagában is befolyásolhatja a pszichés állapotukat: frusztráló lehet, vagy éppen akadályozhatja a spontán gyógyulást. Még ebben az ideális környezetben is csak mérsékelt különbséget mutatnak ki a terápiák hatása és a placebóhatás között. Ezzel a kritikával szemben viszont felhozható, hogy az evidence-based (bizonyítékokon alapuló) elvárásokat eredetileg biológiai alapú orvosi kezelésekre dolgozták ki, és nem feltétlenül alkalmazhatók a lelki problémák kezelésére. Emellett a pszichoterápia lehet practice-based is, azaz tapasztalati alapú – ahogyan például az ápolói gondoskodás nagy része sem mérhető feltétlenül, mégis kulcsfontosságú. Ráadásul a pszichoterápia alkalmazott filozófiai gyakorlatként is értelmezhető: segít az egyénnek elmélyülni saját életében, értékeiben és céljaiban – így akkor is értékes lehet, ha nem tudja minden esetben magát orvosi értelemben vett beavatkozásként igazolni. A kérdés nem pusztán elméleti, hiszen a pszichoterápia társadalmi és politikai értelemben is küzd az elfogadottságért – éppúgy, mint más hivatalosan elismert egészségügyi beavatkozások, hiszen csak így juthat forrásokhoz a társadalombiztosítási rendszerből. Moloney, P. (2013): The therapy industry: The irresistible rise of the talking cure, and why it doesn't work. Pluto Press; Zilbergeld, B. (1983): The shrinking of America: Myths of psychological change. Little, Brown; Chow, P. I. – Wagner, J. – Lüdtke, O. – Trautwein, U. – Roberts, B. W. (2017): Therapy experience in naturalistic observational studies is associated with negative changes in personality. Journal of Research in Personality. 68, 88–95.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero