Czabán Samu

Jog, pszichológia, társadalom

Rejtett kölcsönhatások

Mentális szennyeződés, az igazság utáni kor és a hírnév jogi védelme

Egy 1975-ös újsághirdetés 2 dollárt ígért azoknak, akik részt vesznek egy a döntéshozatalt vizsgáló kísérletben. Egy kisméretű szobába kellett bemenniük, ahol elektródákat tettek a résztvevők csuklójára, hogy mérjék a galvanikus bőrreakciójukat a gyakorlat közben. Ezután mindenki 25 kártyát kapott, valódi és fiktív búcsúlevelekkel, amelyekről el kellett dönteniük, hogy melyeket írhatták valódi öngyilkosok, és melyeket hozták létre a kísérletvezetők. A résztvevők egyenként döntöttek a kártyákról, majd a kísérlet végén visszajelzést kaptak a teljesítményükről. Ezek a visszajelzések azonban véletlenszerűek voltak, előre hozzárendelték őket az egyes személyekhez, így nem tükrözték a tényleges képességeiket. A résztvevőket három kategóriába sorolták: sikeresek (24 helyes válasz), átlagosak (17 helyes válasz), és rosszul teljesítők (10 helyes válasz). Később elmondták a résztvevőknek, hogy az összes levél hamis volt, és megkérdezték őket, hogy teljesítenék-e a feladatot immáron egy valódi helyzetben. A kísérelt vezetője kifejezetten hangsúlyozta, hogy az eredeti értékelés egyáltalán nem tükrözhetett semmit, ennek bizonyítékaként még a kísérleti ütemtervet is megmutatta, amin az emberekhez előre hozzárendelt véletlenszerű pontszámok voltak láthatók.1 Ennek ellenére a résztvevők a kísérlet végén is kitartottak a hamis visszajelzések alapján kialakult véleményük mellett. Például azok, akik a hamis pozitív visszajelzést kapták, a kezdeti információ diszkreditálása után is úgy vélték, hogy egy valódi feladatban jól teljesítenének. Hasonlóképpen, akik hamis negatív visszajelzést kaptak, továbbra is alábecsülték saját képességeiket. Vajon miért hat ránk és marad fenn a nyilvánvalóan hamis információ?

Már korábbi fejezetekben volt róla szó, hogy az információt nem elszigetelten, hanem asszociációs hálózatok és történetek sokaságába ágyazva tároljuk. Egy adott információ feldolgozása során automatikusan magyarázatokat, értelmezéseket hozunk létre, amelyek aztán beépülnek személyes hitrendszerünkbe.2 Elkezdjük megmagyarázni, miért teljesítettünk jól vagy rosszul.3 Például az egyik résztvevő, akinek azt mondták, jól teljesített, ezt azzal magyarázza meg magának, hogy ő sok Sylvia Plath-verset olvasott, aki pedig öngyilkos lett.4 Ez az önmagunknak gyártott laikus elmélet pedig megmarad azután is, hogy az azt létrehozó értékelésről kiderül, hogy hamis volt. Az információk tehát az egyik oldalon gyorsan összekapcsolódnak egy koherens történetté, amely így visszahat későbbi elképzeléseinkre.5

A másik oldalon a kitartó kontaminációt erősíti a tudat szintje alatt működő első rendszerünk. Bizonyos szavak és események ugyanis, mivel az elménkben mindent bonyolult hálózatokban tárolunk, asszociatív aktivációs folyamatokat indítanak el. Ezt vizsgálja a pszichológia úgynevezett priming (előfeszítés) kísérletekkel. A priming elsőre nem tűnik nagy innovációnak: egy inger előzetes észlelése előhangol egy rá következő ingert.6 Például ha az „enni” szót halljuk, utána a „hú” szótöredéket nagyobb valószínűséggel fogjuk „hús”-ra, mint „húr”-ra kiegészíteni.7 Ez azért van így, mert egy érzékelt fogalom aktivál más fogalmakat, amelyek majd további fogalmakat aktiválnak.8 Az így létrejövő mentális láncreakció során az azt elindító tudattartalom nemcsak eseményeket hív elő, hanem az ahhoz kapcsolódó érzelmeket is mozgósítja, majd belső mintákat és reakciókat hív elő, hullámszerűen terjedve az asszociatív pályákon keresztül.9 Mindezen fizikai, érzelmi és kognitív reakciók pillanatok alatt, automatikusan és öntudatlanul zajlanak le, egymással összefüggésben és kölcsönhatásban (asszociatív koherencia).10

Ha ingerlek egy csomópontot, az egyszerűen magával rántja a hozzá kapcsolt fogalmakat, és mivel minden fogalom asszociatív rendszerbe van ágyazva, mindegyik fogalom csomópont is lesz. Ezért is van olyan nagy hatással az elsőként kapott információ egy adott személy megítélésére. A kezdeti információk maguk után vonnak egy sor meg nem érdemelt automatikus következtetést és fogalmat, ami fertőzi a későbbi megismerést. Erre leginkább Solomon Ash klasszikus kísérletét szokták felhozni:11

A. intelligens – szorgalmas – impulzív – kritikus – makacs – irigy (Alan)

B. irigy – makacs – kritikus – impulzív – szorgalmas – intelligens (Ben)

A két leírás tartalmilag pontosan ugyanaz, csak sorrendileg fordított. Alannek először a pozitív tulajdonságaival találkozunk, míg Ben esetében először a negatív tulajdonságokkal szembesülünk. Egy racionálisan működő lény (Homo oeconomicus) nem alakítana ki különböző benyomásokat Benről és Alanről, mi azonban, úgy tűnik, itt is eltérünk a normatív emberképtől. Amikor felolvassák embereknek a két leírást, Alanről egy néhány hiányosággal rendelkező, de tehetséges ember képe villan fel, míg Bent kifejezetten negatívan értékeljük. A makacs jelző teljesen mást fog jelenteni úgy, hogy az intelligens előzi meg, ekkor ugyanis kitartást és erőt fog jelképezni. Míg az intelligencia inkább veszélyesnek fog tűnni, ha előtte egy makacs, irigy emberre hangolnak minket elő.12 Kahneman a kísérlet kapcsán felhívja arra a figyelmet: hogy általában a véletlen függvénye, hogy egy személy tulajdonságaival milyen sorrendben találkozunk, ami nem túlságosan szerencsés, tekintve, hogy mekkora hatalma van felettünk a sorrendiségnek. Ez a tárgyalóteremben sincs máshogy.

A fentiek miatt minden információ mentális szennyeződést eredményez, ami akkor is fennmarad, ha már tudjuk, az eredeti információ félrevezető vagy pontatlan volt.13 Az agy nem elkülönített egységekben tárolja a különböző tudáselemeket, hanem egy összekapcsolt rendszerben, ezért a meglévő információink befolyásolják az új ingerek feldolgozását. Ez a tudattalan vagy ellenőrizetlen mentális feldolgozás a régi tudattartalmak lehorgonyzása miatt nem kívánt ítéleteket, érzelmeket vagy magatartást eredményezhet, ráadásul a legveszélyesebb módon, a tudatos gondolkodáson kívülről hatást gyakorolva.14 Nemcsak magát az információt, de az információ tudat alatti hatását is el kellene tudnia nyomni egy bírónak ahhoz, hogy megfeleljen a jog elvárásainak a tiltott információkkal kapcsolatban. Ez igen nehéz feladat, mivel egy információ működésbe hoz mélyen gyökerező sémákat és organizációs alapelveket, amelyek aztán átszínezik a gondolkodás minden aspektusát.15 Egyes emlékek és hiedelmek elérhetőbbé válnak, míg mások távolabb kerülnek a tudatunktól, a figyelmünket pedig előhangolja bizonyos ingerekre. Sőt, az információt kísérő és magyarázó következtetéseket is el kell nyomnunk, ha teljesen meg akarunk szabadulni a hatásától.

A fejezetekben tárgyalt pszichológiai tudás erőteljesen megjelenik a kortárs politikai kommunikációban is. Egyre kevésbé számít egy információ hitelessége vagy valóságtartalma. Miért is számítana? Mire nyilvánosságot lát egy esetleges korrekció, az eredeti hamis tudattartalom már akarva-akaratlanul is beépült az emberek mentális rendszerébe. Ez olyannyira meghatározóvá vált, hogy a mai kort sokan, ezt a jellegzetességet kiemelve, post-truth (igazság utáni) korszaknak nevezik. Ahogy Khaneman írja:

„Az első rendszer elnyomja a kétértelműséget és spontán módon megalkotja a lehető legkoherensebb történetet. Hacsak nem születik meg az üzenet cáfolata azonnal, az általa elindított asszociációk elterjednek, mintha az üzenet igaz lenne.”16

Ez a sajtó-helyreigazítási eljárások tekintetében fontos szerkezeti kérdést vet fel. A pszichológiai kutatásokból az következik, hogy messze nem nevezhető szimmetrikusnak a „közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben” történő közlés kötelezettsége. Ugyanígy, a jó hírnév védelmében felállított büntetőjogi szabályok és civiljogi reparációs eljárások is átértékelendők. Az első információ rosszhiszemű kihasználásának kárai sokkal nagyobbak lehetnek, mint azt gondoljuk. Az anyagi és az eljárásjogi szabályozásnak tekintettel kell lennie a modern kognitív pszichológia által fentiekben feltárt sajátosságokra. Az arányosság eléréséhez a jognak kompenzálnia kell az információfeldolgozás aszimmetrikus természetét.

A fentiekben érintettünk több jogi kérdést is, de nem volt szó arról, hogy végül képesek-e a bírók ténylegesen figyelmen kívül hagyni az eljárásból száműzött információkat. Azt már meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy az esküdtek nem tudnak ezektől az információktól elvonatkoztatni. A témával foglalkozó, együttesen 8474 személy részvételével lefolytatott 48 kutatást vizsgáló metaanalízis arra jutott, a kizárt információk hatása az ítéletekre kimutatható és szignifikáns.17 Amikor a bírók például esküdtek figyelmét felhívják a külső információk figyelmen kívül hagyására, az sokszor csak rájuk összpontosítja a figyelmet, ezzel végül a tiltott információk még jobban meghatározzák az ügyek kimenetelét.18 A továbbiakban egy átfogó, amerikai egyesült államokbeli, helyi, illetve szövetségi, civil és büntetőügyekben is ítélkező bírókkal végzett empirikus kutatássorozatot mutatok be, melyben a kizárt információk különböző típusainak hatását tesztelték. A kutatás azért is különösen értékes, mert bírókon tesztelte a kizárt információk hatását.19

1	Ross, L. – Lepper, M. R. – Hubbard, M. (1975): Perseverance in self-perception and social perception: biased attributional processes in the debriefing paradigm. Journal of personality and social psychology. 32(5), 880.
2	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1966.
3	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1966.
4	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1966.
5	Wistrich, A. J., Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1969.
6	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 63.
7	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 65.
8	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 63.
9	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 63.
10	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 63.
11	Asch, S. E. (1946): Forming impressions of personality. The Journal of Abnormal and Social Psychology. 41(3), 258.
12	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 98–99.
13	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1964.
14	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1964.
15	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345., 1965.
16	Kahneman, D. (2019): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó. 133.
17	Steblay, N. – Hosch, H. M. – Culhane, S. E. – McWethy, A. (2006): The impact on juror verdicts of judicial instruction to disregard inadmissible evidence: A meta-analysis. Law and Human Behavior. 30(4), 469–492.
18	Lieberman, J. D. – Arndt, J. (2000): Understanding the limits of limiting instructions: Social psychological explanations for the failures of instructions to disregard pretrial publicity and other inadmissible evidence. Psychology, Public Policy, and Law. 6(3), 677.
19	Wistrich, A. J. – Guthrie, C. – Rachlinski, J. J. (2005): Can judges ignore inadmissible information? The difficulty of deliberately disregarding. University of Pennsylvania Law Review. 1251–1345.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 127 6

E könyv egy mélyreható átalakulás gyakran rejtve maradó történetét tárja fel. Bemutatja, milyen sokféleképpen fonódik össze a pszichológia, a jog és a társadalom működése. Elemzi, miként alkalmazzák a piacok és az államok egyre tudatosabban a pszichológia eszköztárát a viselkedésformálásra – olyannyira, hogy mára a kognitív szabadság jogi védelmének újragondolása is szükségessé vált.

Lehet-e a jog igazságosabb, ha érti az embert? És lehet-e a pszichológia társadalmibb, ha ismeri a szabályokat? Dr. Czabán Samu jogpszichológia-kutató tíz éve keresi erre a választ, nemcsak az íróasztal mögött, hanem társadalmi intézményekben, közösségekben, emberek között is. A kötet ezen interdiszciplináris vállalkozás legjobb pillanatait mutatja be. Kitér az igazságszolgáltatás kognitív kihívásaira: hogyan befolyásolja a bírói döntéseket a tanúk és vádlottak megjelenése, a bizonyítékok sorrendje vagy akár az időjárás. Felveti a kérdést, hogy mit jelent a modern neurojog, és valóban felelőssé tehető-e az ember döntéseiért, vagy mindannyian csupán agyunk önkényének vagyunk kiszolgáltatva. Szó esik arról is, miért nem eredményeznek a választások feltétlenül felelős kormányzást, miért mítosz az emberi önzőség, és miért nem bízhatunk meg saját emlékeinkben.

A pszichológia észrevétlenül átírja az emberről alkotott képünket, a társadalom nagy egészétől a személyes életünkig. Mindannyian osztozunk azokban a kognitív torzításokban, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, és amelyekkel, miután napvilágra kerültek, visszaélhet bármely hatalom. A psziché törvényei előtt mindenki egyenlő, így egyéni és társadalmi önvédelmünket is edzenünk kell.

Hivatkozás: https://mersz.hu/czaban-jog-pszichologia-tarsadalom//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero