Gyermekkorban számos olyan kórkép mindennapos előfordulásával kell számolnunk, amelyek felnőttkorban ritkának számítanak, vagy egyáltalán nem fordulnak elő. A legtöbb gyermekbetegség ráadásul bizonyos életkorokra jellemző. A súlyos prognózisú veleszületett szívbetegségek leginkább az élet első napjaiban manifesztálódnak, az RSV vírus okozta bronchiolitis jellegzetesen volt koraszülött csecsemőknél fordul elő, a kólika elsősorban 3 hetes és 3 hónapos kor között lép fel, a roseola, a háromnapos láz nevű gyermekbetegség az idősebb csecsemők és kisdedek jellemző kórképe, míg streptococcus pharyngitis hároméves kor alatt szinte nem fordul elő. A gyulladásos bélbetegségek leggyakrabban idősebb gyermekeknél, kamaszoknál alakulnak ki. Minden életkornak megvannak a jellemző, gyakori kórképei. Egy-egy etiológiai faktor – pl. az atópiás menetelés (atopic march) – nemegyszer eltérő kórképekben nyilvánul meg a különböző életkorokban.

A felnőttkori, a családorvosi gyakorlatban mindennaposnak számító betegségek jó része gyermekkorban vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán fordul elő. Ha mégis, akkor a felnőttkoritól eltérő etiológiával kell számolnunk. Elég, ha a gyermekkori hypertonia, vagy a stroke okait, gyakoriságát tekintjük. A malignus hematológiai betegségek és a szolid tumorok nemcsak előfordulási gyakoriságukban, elhelyezkedésükben, tüneteikben, de gyógyulási hajlamuk tekintetében is alapvetően különböznek a felnőttekétől.

Az ismert betegségek tünetei gyermekkorban teljesen eltérőek lehetnek a felnőttkoritól. Az ismerősnek tűnő panaszok és tünetek pedig egészen más kórképre utalnak egy kisgyermek esetén. Gondoljunk csak a hirtelen fellépő mellkasi fájdalomra, amely egy 5 éves gyermek, vagy egy aszténiás alkatú tinédzser esetén egészen más diagnosztikai megítélést igényel, mint 50 éves dohányzó édesapjuknál. Az egy hónapja sántító 8 éves kövér fiú is más gondolatot kell, hogy ébresszen bennünk, mint 80 éves, 10 éve sántító, obez nagymamája.

A gyermek fejlődésével, növekedésével nemcsak antropometriai paraméterei változnak, de élettani, laboratóriumi normálértékei is. Ezekkel a gyermeket ellátó háziorvosnak tisztában kell lennie. A pulzus, a légzésszám és a vérnyomás életkori normálértékeinek ismerete nélkül nehezen képzelhető el a pneumonia, a shock, a hypertonia korrekt diagnózisa. A 72/perc pulzusszám pl. megnyugtató egy huszonéves sportoló hölgy ismétlődő reggeli hányása esetén, ugyanez egy 4 éves, izgatott óvodás reggeli hányásai megítélésekor egészen másként, fokozott intracranialis nyomás tüneteként értékelendő. Ugyanaz a 10 g/dl-es hemoglobin érték újszülöttkorban alarmírozó tünet, egy fehér bőrű fél éves csecsemőnél egyáltalán nem az, majd egy fáradékony serdülőnél ismét izgalmassá válik. A 40/perces légzésszámmal nyugodtan lélegző három hetes csecsemő megítélése egészen más, mint ugyanez a légzésszám egy lázas, köhögő hétévesnél, ahol ez akár crepitatio hiányában is bronchopneumonia irányába tereli a figyelmünket. A serdülőkori hypertonia korrekt diagnózisának felállítása olykor nem könnyű, ha nem vagyunk egészen pontosan tisztában a vérnyomásmérés helyes technikájával és az életkori normálértékekkel ebben az életkorban.

A gyermekek gyógyhajlama közismerten jó. Mondhatni, a legtöbb gyermekbetegség „magától” is meggyógyul, minden orvosi beavatkozás nélkül. Igaz ez elsősorban az egyébként megelőzően egészséges, korának megfelelően fejlődő gyermek banális, legtöbbször vírusos eredetű betegségeire. Egy egészséges immunrendszerű városi óvodás átlagosan évi 8–10 banális felső légúti vírusfertőzésen esik át, amelyek járhatnak néhány napos lázzal, orrfolyással, hurutos tünetekkel. Emellé évi 2-3 enterális infekció is társulhat. Ezeknek valóban kiváló a gyógyhajlamuk, és szövődménymentes esetben kezelés nélkül is meggyógyulnak. A gyermekorvos feladata a szövődmények keresése, illetve azon ritka esetek kiszűrése, amelyek bár banális fertőzések képében lépnek fel, mégis haladéktalan kezelést igényelnek.

A gyermekkorra jellemző kórképek másik jellemző tulajdonsága a viszonylag rövid időfaktor. Egyes betegségek nemcsak rendkívül gyorsan tudnak meggyógyulni, de olykor váratlan tempójú progresszióra is képesek, a betegek állapota néha órák alatt jelentősen változhat. Soha ne ítéljük meg az előttünk vizsgálatot végző kollégát, ha „elnézett” egy tünetet, egy jellegzetes panaszt. Lehet, hogy az a tünet, az a panasz néhány órával, egy nappal azelőtt még nem volt kórjelző. Egy lobáris pneumonia gyermekkorban egy éjszaka alatt kialakulhat, a tegnapi negatív hallgatózási lelet mára típusos crepitatiová alakul. A hajnalban az ügyeleten még rovarcsípésnek imponáló apró bőrelváltozás a lábszáron délelőtt már egyértelmű purpura, invazív meningococcus betegség rémisztő tünete lehet.

A délutáni rendelésen még kissé aluszékonyabb, nyöszörgő csecsemő, aki karba véve inkább irritábilissá válik ahelyett, hogy megnyugodna, éjszaka szeptikus shockban exitálhat.

Alapszabály, hogy amennyiben a legkisebb kétségünk is felmerül, hogy biztonsággal ki tudtunk-e zárni valamilyen gyanúba került súlyos kórképet, a beteg gyermeket csak úgy engedhetjük haza, ha az elkövetkező 6-12 órában az ismételt vizsgálatára biztosan lehetőség van. Hétfő reggel nem engedhetünk haza úgy egy lázas csecsemőt, hogyha csak szerda délután fogjuk tudni legközelebb megnézni!

A gyermekek kiváló gyógyulási hajlamának további jellemzője, hogy azok a betegségek, amelyek esetleg nem gyógyulnak meg maguktól a legtöbb esetben gyógyíthatók. Néhány egyszerű terápiás gyakorlat alkalmazásával sokkal több sikerélményben lehet része a házi gyermekorvosnak, mint a jellemzően krónikus népbetegségek szövődményeivel sziszifuszi küzdelmet vívó családorvosnak. A gyermekek, ellentétben a felnőttekkel, szinte kivétel nélkül ártatlanok betegségük keletkezésében és tehetetlenek azzal szemben. A gyermek szenvedését és fájdalmát minden esetben és minden lehetséges módon igyekezni kell enyhíteni.

Általános jelenség a gyermekeknek adott gyógyszerek indokolatlan alkalmazása. Igaz ez a vény nélkül kapható gyógyszerek tömege mellett sajnos a vényköteles készítményekre is, és ebben a gyermekorvosok, a gyermekeket ellátó orvosoknak is óriási felelőssége van.

Öt olyan gyógyszercsoportot érdemes kiemelni, amelyek tömeges és nemegyszer káros használata az őszi-téli hónapokban a gyógyszertárak forgalmának jelentős hányadát adják, a beteg gyermekek gyógyulásához azonban nem járulnak hozzá. Ezek az antibiotikumok, a köhögésre ható szerek (ide tartoznak a különféle váladékoldók, mucoregulánsok, köhögéscsillapítók), a lázcsillapítók, a multivitamin készítmények, valamint az úgynevezett immunerősítő szerek. Ezeknek a gyógyszereknek megvan a saját helyük a terápiás palettán, ez azonban nem a gyermekkori banális légúti vírusfertőzések kezelése, ahol nyakló nélküli, kontrollálatlan alkalmazásuk nemcsak gazdasági, de etikai szempontból is erősen kifogásolható.

Az antibiotikumok túlzott mértékű használata talán a legtriviálisabb példája a felesleges és veszélyes túlgyógyszerelésnek. A rezisztens baktériumok elterjedésének veszélye, valamint e gyógyszereknek az egészséges baktériumflórára gyakorolt kedvezőtlen hatása jól ismert. A széles spektrumú antibiotikumok helytelen megválasztása ugyancsak gyakori és jelentős probléma. Mégis mindennapos a vírusos eredetű pharyngitisek széles spektrumú antibiotikus kezelése, pedig első szerként történő alkalmazásuknak nincs helye a szövődménymentes felsőlégúti fertőzések kezelésében. Néhány irodalmi raritástól eltekintve (pl. diphteria) hazánkban a gyermekkori torok- és mandulagyulladások egyetlen bakteriális kórokozója a streptococcus pyogenes. Ennek gyógyításában pedig az első választandó antibiotikum továbbra is a penicillin marad.

A számos köhögéscsillapító, köptető, nyákoldó, váladéklazító szer ugyancsak nem tartozik a gyermekkori akut vírusos hurut, a messze túlnyomó többségben nasopharyngealis váladékcsorgás okozta köhögés kezeléséhez. A köhögésnek, mint a szervezet védelmi reakciójának, a légúti váladék eltávolítására szolgáló egyetlen természetes lehetőség gátlásának, különösen a gyenge hatásfokkal köhögő csecsemők és kisgyermekek esetében, kifejezetten káros következményei is lehetnek. Több, nagy beteganyagon végzett vizsgálat igazolta e szerek hatástalanságát, mégis indokolatlanul hozzátartoznak a náthás gyermek gyógyításának eszköztárához.

A lázcsillapítás szakmai megítélése sokat változott az elmúlt évtizedekben. Ma már egyértelmű, hogy a láz a szervezet normális védekező reakciójaként értékelendő. Egyértelműen igazolt, hogy 38-39 °C fokon nemcsak a kórokozók szaporodása csökken, de számos immunmechanizmus, mint a lymphocyta transzformáció, a T-sejt proliferáció gyorsul, az interferon termelés fokozódik, vagyis az immunválasz lázas állapotban működik optimálisan.

A láz tehát csupán egy tünet, melynek nem csillapítása, hanem a mögötte rejlő okok felderítése a gyermekorvos fő feladata. Egyébként egészséges gyermekekben a 40°C alatti láz csillapítása indokolatlan, mivel a láz önmagában veszélytelen és a lázcsillapítás nem segíti elő a betegség gyorsabb lezajlását. A lázcsillapítás jelenlegi tudományos tényeken alapuló orvosi indikációja, célja egyedül a beteg gyermek közérzetének, általános állapotának javítása. Számos lázcsillapító vény nélkül hozzáférhető. Rengeteg azonos hatóanyagú, eltérő nevű készítmény kapható, ami könnyen téves túladagoláshoz vezet. Ugyanakkor az egyes lázcsillapító készítmények nemcsak hatáserősségükben, de mellékhatás profiljukban is jelentősen különböznek, tehát nem mindegy, hogy mit választunk. Ugyancsak nem használható a lázcsillapítás arra, hogy diagnosztikus éberségünket félretéve „időt nyerjünk”, míg a gyermek másnap esetleg házi gyermekorvosához/háziorvosához kerül. A lázcsillapítás, a védekező rendszer működését kísérő tünet elnyomása nem helyettesítheti az időben felállított korrekt diagnózist! A monoszimptómás láz, különösen csecsemő- és kisdedkorban invazív bacteraemia kezdeti tünete lehet. A tartós, vagy magas lázzal jelentkező gyermeket a szakma szabályai szerint minden esetben ruhátlanra vetkőztetve, tetőtől talpig alaposan meg kell vizsgálni! A lázcsillapítással kapcsolatos hazai gyakorlat azonban egyértelműen eltúlzott és káros.

A láz okozta kellemetlen tünetek (rossz közérzet, fejfájás, levertség, gyengeség érzés, végtag fájdalmak, hidegrázás) mérséklésére egyes lázcsillapítóként használt szerek, elsősorban a nem-szteroid gyulladásgátlók (paracetamol, ibuprofen, metamizol) fájdalomcsillapító- és gyulladáscsökkentő hatása előnyösen kihasználható. A terápiás cél ilyenkor a beteg gyermek fájdalmának, szenvedésének enyhítése, és nem a 37 °C testhőmérséklet helyreállítása. A lázzal kapcsolatos tévhitek, félelmek eloszlatásában (vagy éppen fenntartásában) a gyermekeket ellátó családorvosoknak, gyermekorvosoknak felelős szerepük van.

Ugyanez vonatkozik a különféle multivitamin és „immunerősítő” készítményekre. Ezeknek átlagos európai táplálkozási normák szerint élő, egyébként egészségesen fejlődő gyermekek esetén semmilyen kimutatható megelőző, vagy a szervezet ellenálló képességét erősítő hatásuk nincs, az ép immunrendszert pedig tovább erősíteni nem lehet. Nem is említjük itt a bevizsgálatlan, igazolatlan hatású természetgyógyászati és homeopátiás szerek tömegét, amelyek elárasztják a gyógyszertárak polcait.

Willam Osler egy híres mondása így hangzik: „Az orvos egyik legfontosabb feladata megtanítani az embereket arra, hogy lehetőleg ne szedjenek gyógyszert!” Legalábbis feleslegesen ne! Hatványozottan igaz ez a gyermekorvosokra, különösképpen az alapellátásban dolgozókra. Az aggódó laikus szülő természetesen igyekszik minél többet megtenni gyermeke mielőbbi gyógyulása érdekében, és gyakran azt gondolja, hogy gyermeke orvosa nem veszi elég komolyan a betegséget, ha semmilyen gyógyszeres kezelést nem javasol, igen komoly morális felelősséget helyezve ezzel a gyermekorvosra. Nem túlzás, hogy a házi gyermekorvoslás egyik legnagyobb, mindennapos kihívása, hogy hiteles, meggyőző, őszinte kommunikációval el tudjuk fogadtatni a hozzánk forduló szülőkkel, hogy a legtöbb esetben gyermeküknek evidens érdeke, ha nem kap semmilyen gyógyszert. Sajnos nemegyszer csődöt mondunk, feladjuk, vagy meg sem próbáljuk, inkább a könnyebb utat járva felírjuk a különféle, általában igen kellemetlen ízű „kanalas” gyógyszereket, melyeket a szülők otthon kisebb-nagyobb nehézségek árán igyekeznek „bevarázsolni” a gyermekeikbe, abban a hitben, hogy evvel segítik gyógyulásukat. Legtöbbször sajnos hamis ez a hit, melynek fenntartásában a gyógyszert feleslegesen felíró orvos is felelős.

Összefoglalásképpen tehát elmondható, hogy a házi gyermekorvosi gyakorlatban előforduló mindennapos banális kórképek túlnyomó többsége magától meggyógyul, nem igényel különösebb beavatkozást. Amelyik nem, az pedig általában könnyen, gyorsan meggyógyítható. A betegségében ártatlan és azzal szemben tehetetlen gyermek fájdalmát, szenvedését minden esetben enyhíteni kell.

Az alapellátó gyermekgyógyászat jelentősége azonban nem elsősorban e kórképek ellátásában, hanem a súlyos, az atípusos vagy a ritka betegségek időben történő kiszűrésében, és a gyermeknek a megfelelő ellátás szintjére való juttatásában rejlik. Az egészséges felnőttkor záloga az egészséges gyermekkor. Ebben az értelemben és a felnőttek betegségeinek megelőzése tekintetében az egész gyermekgyógyászat a maga teljességében prevenció. Ne feledjük, hogy a ritka, különleges kórképek is, amelyek a klinikák beteganyagát képezik, egyszer, valahol az alapellátásban kezdődtek. Egyszer bekopogott a szülő egy rendelőbe azzal, hogy a gyermeke lázas, fáj a feje, hasmenése vagy kiütése lett. A jó gyermekorvosnak tehát szeme és füle kell legyen, hogy ki tudja szűrni azt a néhány százalékot, aki valóbban haladéktalan ellátásra szorul. Ez egyben a szakma szépsége is, ez az, ami a rangját kölcsönzi, és ez csak megfelelő elméleti képzésre alapozott hosszas gyakorlattal sajátítható el, egy néhány napos vagy hetes „gyorstalpaló” képzés erre bizonyosan elégtelen.