A vizsgálatok sorát a gyermek viselkedése határozza meg. Célszerű a legkevésbé kellemetlen vizsgálatokkal kezdeni. A figyelmes megtekintés, a gyermek viselkedésének, gondozójával való kapcsolatának megfigyelése az anamnézis felvétele közben már önmagában is rengeteg hasznos információt szolgáltat. Kérjük meg a szülőt, hogy vetkőztesse le a gyermeket. A kis alsóneműt a teljes vizsgálat nagyobb része alatt nem szükséges levenni. Már első megtekintésre sokszor „ordít” a diagnózis, de mindenképpen képet kapunk ilyenkor a gyermek fejlettségéről, tápláltságáról, általános állapotáról, közérzetéről, lelkiállapotáról ugyanúgy, mint szülő-gyermek kapcsolat intimitásáról, a szülő gondosságáról, kompetenciájáról, kötődésük minőségéről egyaránt.

A vizsgálat előtt néhány barátságos, a gyermek ruháját, cipőjét, magával hozott játékát illető dicsérő szóval közeledve a gyermekhez, megtörhetjük a számára mindig szorongást keltő csendet. Szólítsuk mindig keresztnevén a gyermeket, vizsgálat közben végig igyekezzünk őt szóval tartani, beszélgetésbe vonni, közben folyamatosan kommentálva az aktuális történéseket. Rövid, egyértelmű kérdéseket is feltehetünk („fáj, ha itt megnyomom?”), de ha nem kapunk rá választ, ne erőltessük, azonnal haladjunk tovább. Az aktuálisan következő vizsgálatokról kijelentő módban célszerű nyilatkozni, ne kérjünk előzetes engedélyt ezekhez a gyermekektől, mert szinte biztosan visszautasítják („megengeded, hogy belenézzek a torkodba?” helyett „most megnézem a torkodat”). Utasításaink gyengédek, de határozottak legyenek, soha ne parancsolgassunk a gyereknek, ne szidjuk meg, ha nem kooperál úgy, ahogy kellene. Semmiképpen ne bonyolódjunk „közelharcba”, ne kényszerítsük ki fizikai erővel a vizsgálatot, a spatulát az üvöltő gyermek fogai közé erőltetve. Ezzel nemcsak az aktuális, de az elkövetkező hetek, hónapok valamennyi további vizsgálatát szinte lehetetlenné tesszük.

A nem együttműködő, ordító, kapálózó gyermek erőszakos fizikális vizsgálata nemcsak számára jelent felejthetetlenül rossz élményt, de a kellő gyakorlattal nem rendelkező vizsgáló orvos számára az ilyen „vizsgálat” hatékonysága, diagnosztikus értéke is meglehetősen korlátozott marad. Gyakran a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem lehet a síró, a vizsgálattal szemben védekező csecsemő vagy kisded együttműködését „kikedveskedni”. Kellő gyakorlattal azonban ezekben az esetekben is el lehet, sőt el is kell érni, hogy az ilyen csekély együttműködéssel elvégzett vizsgálat hatékonysága, diagnosztikus értéke lehetőleg jottányit se csökkenjen.

Az óvatos, barátságos közeledés, cirógatás során a bőr hőmérsékletéről, turgoráról, tapintatáról kaphatunk információt. Érdemes először a végtagok érintésével (térd, könyök) kezdeni a vizsgálatot, a karok, lábak finom mozgatásával az izmok tónusáról, az ízületek szabad mozgásáról tájékozódunk. Ha a gyermek érzi, hogy nem okozunk fájdalmat, áttérhetünk az érzékenyebb területekre. A kisgyermek általában fél a fonendoszkóptól. Ügyeljünk a fonendoszkópunk hőmérsékletére, szükség esetén melegítsük fel vizsgálat előtt. Bár a vizsgálat természetesen fájdalmatlan, a hideg fémes érintést a kisdedek gyakran kellemetlenül élik meg. Először helyezzük a membránt gyermek térdére, esetleg a babájára, játékmackójára, evvel is oldva félelmét.

A legtöbb vizsgálat a szülő ölében elvégezhető, ez növeli a kisgyermek biztonságérzetét. Az álló, vagy ülő helyzetben történő vizsgálatot a gyermekek könnyebben tolerálják, mint ha le kell feküdniük. Itt a maximális rugalmasság alapvető szempont, a has, a csípő, a meningeális izgalmi tünetek vizsgálata azonban mindig asztalra fektetve kell, hogy történjék.