Az egyetlen részterület, ahol előkerül a szintetikus és analitikus igeidők egymáshoz való viszonya, az a szintetikus evidenciális múlt és az analitikus igeidők területe, de nem a két struktúra közötti fejlődési párhuzam, esetleg egymásra hatás szempontjából, hanem kialakulásuk, és főleg a sokak által feltételezett törökségi eredetük miatt.

Több magyar nyelvész, köztük Bereczki Gábor (2003, 91) is török hatást lát a permi nyelvek igeidőrendszerében, melyet a magyar és a mari igeidőkkel is összefüggésbe hoz. A melléknévi igenév képzőjének múltidő-jellé válása, Bereczki szerint, akár belső nyelvi fejlődés eredménye is lehet ezekben a nyelvekben, de végső soron török eredetűnek véli a jelenséget. A magyarban a ‑t(t) múltidő-jel ugyanúgy megegyezik alakilag a melléknéviigenév-képzővel, ahogyan az udmurtban az ‑(e)m morféma. Ezt követően viszont már az összetett múlt időket hasonlítja egymáshoz a magyarban (megy vala – megy volt, ment vala – ment volt) és az udmurtban (myne val – myne vylem; mynem val – my-nem vylem), funkcionális és morfológiai párhuzamot vonva közöttük. A szerző a gazdag magyar múltidő-rendszerre több funkciót is feltételez, hiszen a múlt idők számos alaki változata nem véletlenül fejlődhetett ki, csak azzal a céllal, ha megkülönböztet egyes funkciókat. Arról viszont nem ír, hogy a befejezett melléknévi igenév igeidőként való szintetikus és analitikus megjelenése miként viszonyul egymáshoz történeti szempontból. Bereczki elméletét Simonyi Zsigmond, Horváth Károly és Borisz Szerebrennyikov állításaira alapozza, de megjegyzi, hogy szerinte Szerebrennyikov túl óvatosan fogalmaz írásában, ahol nem jelenti ki egyértelműen, hogy ezek az igeidőalakok török hatás eredményei lennének, hiszen, véleménye szerint, ennyi közös tulajdonság nem fejlődhet ki egymástól teljesen függetlenül (Bereczki 1998a, 212; 1998b, 191).

Történetileg tagadhatatlan, hogy a permi népek már igen korán kapcsolatba kerültek a törökségi népekkel. Az udmurt nyelvben és kultúrában egyaránt jelentős tatár hatás érezhető. Már a permi népek szétválása idején, tehát a 8–10. század között megérkeznek a területre a bolgár-törökök és a 9. század elejére megalakul a Volgai Bolgár Birodalom. A korra tehető udmurt–törökségi érintkezésekre bizonyítékul szolgál a körülbelül két tucatnyi közép-bolgár jövevényszó az őspermi nyelvben (Csúcs 1979, 366). Csúcs (2007) az analitikus igealakokkal kapcsolatban megjegyzi, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy ezek török hatásra alakultak volna ki, hiszen az őspermiben mindösszesen az előbb említett néhány jövevényszó maradt fenn a bolgár-török érintkezésekből. Az őspermi kor után már nem számolhatunk török hatással a komiban, és véleménye szerint, ha az udmurtban mégis török hatás eredményei lennének az analitikus alakok, a komiban mindenképpen kizárhatjuk ezt a lehetőséget, pedig a komi nyelvekben ma ugyanúgy vannak összetett igeidők.1 Csúcs itt csak az alaki egyezésről, illetve nem egyezésről beszél, a szemantikai tartalomról, valamint az alakok diakrón viszonyáról nem esik szó (Csúcs 2007, 96). Csúcs a történelmi adatokra alapozza hipotézisét, mely szerint a komi nyelvekben nem lehetséges, hogy az evidenciális múlt idő akár alakilag, akár funkcióit tekintve török nyelvi hatás eredménye legyen. Az udmurt nyelvben nem veti el a törökségi hatás lehetőségét, mivel az udmurt nyelvű csoportok sokkal később is érintkeztek még törökségi népekkel, olyannyira, hogy egyik csoportjuk, a beszermánok valójában mára eludmurtosodott, de eredetileg törökségi népcsoport.

Pomozi (2011) is egyértelműnek tartja a török hatást a Volga–Káma-vidék nyelveiben, de szerinte óvatosan kell kijelentéseket tennünk a grammatikai vagy lexikai kölcsönzéseket illetően, hiszen a történeti-tipológiai vizsgálatok mindössze arra adnak választ vagy akár bizonyítékot, hogy egyes nyelvek érintkeztek‑e egymással a múltban, de a kölcsönzések irányát nem tudhatjuk meg belőlük (Pomozi 2011, 94). A szerző cikkében a magyar és a mari analitikus múlt időkre, emellett pedig az evidenciális funkcióra koncentrál, és kiemeli, hogy sok hasonlóságot mutat a magyar igeidőrendszer a mari, a permi és a török nyelvekkel, ezért az areális hatást véli valószínűnek az evidenciális kategóriának és az analitikus igeidő formáknak a kialakulásában. Így fogalmaz: „Ennyire kiterjedt szerkezeti egyezések sora ugyanis nem lehet véletlen…”. A Volga–Káma-vidék nyelveiben fellelhető párhuzammal kapcsolatban szerkezeti párhuzamról beszél, amely kialakulásának oka a török nyelvekben létező kétpólusú evidenciális rendszer megléte (Pomozi 2011, 96).

Rédei Károly Vannak‑e az előmagyar–permi érintkezésnek nyelvi nyomai? című cikkében (1964) arra a következtetésre jut, hogy a magyar és a permi nyelvekben meglévő összetett igealakok vagy párhuzamos fejlődés eredményei, vagy pedig külső, török hatásra jöttek létre, azonban sem a magyarban, sem a permi nyelvekben nem lehet kölcsönös egymásra hatást feltételezni. Erre bizonyítékként a mindösszesen 2–3 permi jövevényszót hozza fel a magyar nyelvben. Az ilyen kis számú kölcsönzés miatt feltételezhetjük, hogy a kapcsolat az előmagyarok és a permiek között nagyon laza lehetett, s ezért az egyes hangtani egyezéseket sem vehetjük permi eredetűnek a magyarban (Rédei 1964, 259).

Láthatjuk tehát, hogy amennyiben az egyszerű és az összetett igeidők egymáshoz való viszonya kerül egy tanulmány fókuszába, az csak az eredetüket tárgyalja, a két alak közötti kronológiára nem tér ki. Gyakori az is, hogy a morfológiai jellemzőket (vagyis a szintetikusságot és analitikusságot) nem minden esetben választják el az általuk hordozott jelentéstől, funkciótól és azok eredetétől. Jómagam viszont fontosnak tartom szétválasztani az analitikus és szintetikus formákat funkcióiktól, hiszen e formák funkcionálisan eltérhetnek nemcsak az egyes nyelvek (itt kimondottan a permi és a törökségi nyelvek) között, de akár egy nyelven belül, nyelvjárási szinten is. A török funkciókölcsönzés mellett érvelők gyakran vonnak párhuzamot a török és a permi analitikus formák evidenciális jelentései és formai jellegzetességei között, pedig releváns különbségek mutatkoznak bennük, s ahogy a 3. pontban is láthattuk, az összetett igeidők nem feltétlenül fejeznek ki evidenciális értéket. Mivel a szerzők gyakran mossák össze a morfológiai és a funkcionális jellemzőket, nem minden esetben egyértelmű, hogy a szerzők morfológiai és szemantikai-pragmatikai kölcsönzésre, másolásra egyaránt gondolnak‑e, vagy pedig csak funkcionális egyezésre.