A nyelv tehát kezdetben rendelkezik egy hozzáadott, aspektuális és evidenciális jelentésektől mentes, egyszerű múlt idővel, melyet a nyelv önálló életében már ‑i-vel jelölünk. Ismert emellett az ‑m particípiumképző is, ami számos jelentése mellett kifejezheti a befejezettséget, perfekt jelentésárnyalatot is (vö. A. Kövesi 1965). A perfektet megelőző rezultatív jelentésárnyalatot korábbi tipológiai munkák eredményei alapján valószínűsítjük, amire természetesen, rekonstruktumról lévén szó, közvetlen bizonyítékunk nincs, csupán a grammatikalizációs folyamatok ismérvei, valamint a mai evidenciális múlt által betöltött, kontextuálisan megjelenő funkciói, melyek között a rezultativitás is szerepel, állhatnak érvként a megfigyelések mellett.

 

 

A grammatikalizáció következő lépése a perfekt jelentés megjelenését hozza magával. A rezultatívhoz képest a perfekt általánosabb jelentéssel bír, hiszen ezúttal szintén egy múltbéli cselekvésről, történésről van szó, de relevanciával a jelenre nézve (Bybee–Dahl 1989, 55, 67). A grammatikalizáció ezen szakaszában a particípium becsatlakozik az igeidőrendszerbe, de szemantikailag még mindig a jelenre vonatkoztatható és továbbra is kopula nélkül jelenik meg a mondatban. Az igei rendszerhez való csatlakozás már valószínűleg a nyelv önálló életében ment végbe. Az udmurt esetében ez a fázis legalább a 18. század végéig fennállhatott, hiszen az első udmurt nyelvtanban is dokumentálva van, amely 1775-ben jelent meg. Fontos megjegyezni, hogy az első udmurt nyelvtant nem anyanyelvi beszélők állították össze és korábbi orosz nyelvtanok szerkezetén alapul, tehát a grammatika kijelentéseit mindenképpen fenntartással kell kezelnünk. Ugyanakkor, mivel nincs korábbi nyelvemlékünk az udmurt nyelvből (két rövid verset leszámítva), a történeti munkákban az első grammatika állításainak figyelembevétele megkerülhetetlen.

 

 

Az egyszerű múlt idejű segédigét tartalmazó analitikus szerkezet csak ezt a fázist követően alakulhatott ki. Eddig a pontig a nyelv rendelkezett egy szintetikus alakkal, amely rezultatív és perfekt jelentést hordoz és tartalma a jelenre vonatkoztatható. Az egyszerű múlt idejű segédigés szerkezet abból a célból fejlődhetett ki, hogy a szintetikus forma igeidejét a múltba vetítse, tehát a rezultatív és perfekt jelentés a beszédidő előttre is vonatkozhasson. Az elmélet mellett szól a tény, hogy a mai udmurtban az evidenciális múlt idejű főigét és egy egyszerű múlt idejű segédigét tartalmazó szerkezet (V-ev.pst + aux.pst) egyáltalán nem fejez ki evidenciális jelentést, viszont aspektuális szemantikai töltettel rendelkezik, ezt demonstrálja a következő példa is (9). Indirekt evidencialitásról ezúttal nem lehet szó, hiszen a mondat egyes szám első személyben hangzik el, így a beszélő nem csak tanúja az itt felvázolt „eseménynek”, de résztvevője is volt. Skribnik–Kehayov (2018), Bartens (2000) és Siegl (2004) szerint ez az alak régmúltat és plusquamperfectumot, vagyis befejezett múltat jelöl, ami illeszkedik azon elgondoláshoz, hogy a szerkezet létrejöttének eredeti célja a perfekt (és a rezultatív) jelentés múltban történő kifejezésének megvalósítása.

 

 

A nyelvben a paradigma első eleme eszerint a V-ev.pst + aux.pst lehetett, mely idővel kiegészülhetett, s a főige később bármely igeidőben szerepelhetett az egyszerű múlt idejű segédige mellett.