Diakrón szempontból lényeges különbség a két toldalék között, hogy az allatívusz jóval korábban toldalékká válhatott, mint a multiplikatívusz (Korompay 1992, 304). Fonológiai szempontból pedig a legfontosabb különbség a két toldalék között az, hogy az előbbi esetében az elsődleges forma a hoz, a másik két alakváltozat kialakulása tehát palatalizáción és delabializáción keresztül történt; az utóbbinál az eredeti forma a szer, a másik két alakváltozat kialakulása tehát velarizáción és labializáción keresztül történt. Fonológiaelméleti szempontból ez fölveti azt az itt nem tárgyalandó kérdést, hogy a labialitás mindkét jegyértéke hasonlóan tud‑e terjedni, avagy más elemzést tesznek‑e szükségessé ezek a jelenségek.

A dolgozat szempontjából sarkalatos kérdés a grafikus és a fonológiai variabilitás elkülönítése. Honnan tudjuk, hogy a variabilitás, amit látunk, fonológiai valóságot tükröz-e, vagy pedig pusztán az írás következetlenségéből adódik? Válaszul erre a következőt tudjuk mondani. Egyfelől tekintetbe vesszük az egyes kódexek kezeinek következetességét, legalábbis ami a kérdéses jelenségeket illeti (vö. Haader 2004; Haader 2024, 62–63). Másfelől a legtöbb esetben tudunk ismert és függetlenül alátámasztott párhuzamokra hagyatkozni. Hogy az itt számunkra érdekes középső nyelvállású magánhangzók jelöléséből hozzunk példát: a kódexekben gyakran előforduló ew betűkombináció nem szokott az ismert esetekben [e]-nek vagy [o]-nak megfelelni, ezért semmi okunk rá, hogy egy hewz vagy zewr szekvenciát másnak értelmezzünk, mint höz-nek, illetve ször-nek. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy ugyanez az e betűről már nem mondható el ugyanilyen biztonsággal: bár eredendően [e] (ë) vagy [ɛ] (e) hangértéket szoktunk neki tulajdonítani, teljesen nem lehet kizárni, hogy legalább bizonyos esetekben a szöveg írójának nyelvváltozatában ö hangzott a kérdéses helyen. Mivel azonban ezt a feltételezésünket bizonyítani nem tudjuk, ilyen esetekkel nem számoltunk az adatok értékelésekor. Harmadrészt az általunk részletesen leírandó mintázatok valódiságát nagy mértékben alátámasztja az a tény, hogy a magyar nyelvjárásokban a későbbi időkben, egészen a 20. századig lényegében mindegyik variáció adatolva van (Imre 1971, 314–317).

A dolgozatban először röviden vázoljuk a szavak toldalékká válásának folyamatát a magyar nyelv korai történetében. Utána részletesen bemutatjuk az allatívusz és a multiplikatívusz adatait, kezdve az adatok gyűjtésének leírásával, folytatva az adatok által kirajzolt mintázatok bemutatásával és a kódexek, illetve szövegegységek ezen alapuló csoportosításával. Ezt követően röviden összevetjük a két toldalék viselkedését; ezt követi az összefoglalás.