Ebben a cikkben a fonológiai innovációkra koncentráltunk, a többi lehetséges innováció részletesebb megvizsgálása a jövőbeli kutatás fontos feladata marad. Itt röviden említenünk kell a lexikális innovációkat is, mert a szókincs a történeti uralisztikában hagyományosan mindig is nagy szerepet játszott. A történeti nyelvészetben ma már elfogadott, hogy a közös szavak elterjedése kevésbé megbízható kritérium a nyelvek genealógiájának kutatásában, mert egyes szavak idővel eltűnhetnek, és nem mindig lehet egyértelműen megkülönböztetni az örökölt és a később kölcsönzött szavakat (Fox 1995). Ugyanakkor olyan kutatásokban sem találtak sok közöset a számi, finnségi és a mordvin nyelvek szókincsében, amelyekben ilyen alapon igyekeztek az uráli nyelvek viszonyait pontosabban feltárni (pl. Syrjänen et al. 2013, 337).

A korai indoeurópai jövevényszavak is arra utalnak, hogy a számi, finnségi és a mordvin nyelvek szétválásának már viszonylag korán meg kellett történnie. Vannak olyan indoiráni és balti-szláv jövevényszavak, amelyek átadó alakja indoeurópai szempontból korainak tűnik, de a nyugat-uráli hangviszonyok azt mutatják, hogy az átvétel már külön-külön történt. Ilyen eset például a mdE. uźer ~ száÉ. veahčir ~ fi. vasara ’kalapács’ ← indoiráni *waȷ´ra‑ (Aikio szóbeli közlése; Holopainen 2019, 292–293);1 fi. porsas ~ mdE. purtsos, mdM. puʀ́ts ’malac’ ← balti-szláv *porśos (Koivulehto 2016, 284; Kallio [megj. előtt]; Holopainen 2019, 190, 193); fi. jyvä ’gabonaszem’ (< *jewä) ~ md. juv ’pelyva’ (< *jawa) ← balti-szláv *yewo- vagy indoiráni *yawa- ’gabona’ (Kallio [megj. előtt]; Holopainen 2019, 103–105). Bár a korai indoeurópai kapcsolatok pontos kronológiája homályos, ezek a régi párhuzamos átvételek beleillenek abba a képbe, amelyet a fonológiai innovációk tárgyalása eredményeként kaptunk.2 Itt említhetjük az Aikio (2015) által javasolt szubsztrátum szavakat is: ezeket is nyilván korán, külön-külön vették át a „nyugat-uráli” nyelvek, bár ezeknek az átvételeknek az abszolút kronológiája még homályosabb, mint az indoeurópai kölcsönzéseké.

A lehetséges nyugat-uráli szemantikai újításokból legalább egyet ki tudunk emelni: a proto-uráli *pala‑ ’fal’ ige (> magyar fal stb.) a feltételezett nyugat-uráli nyelvekben átvittebb jelentésben használatos a fi. palaa, mdE. paloms, száÉ. buollit ’ég’ igék esetében (Janhunen 1981, 4; 2015, 11–12). Ilyen példákat viszont eddig nemigen kutattak következetesen. A lexikális innovációk szempontjából szintén fontosak lennének olyan képzett alakok, amelyek csak a nyugat-uráli nyelvekben tűnnek fel: az előbb említett *pala- ’ég’ igének a kauzatív származéka *pol(t)ta‑ ’éget’ ilyennek tekinthető (UEW, 380–381; SSA s.v. polttaa). Ez a példa viszont azért problémás, mert az a ~ o magánhangzóviszonyt nem lehet szabályos változásként magyarázni, és a szóbelseji mássalhangzó-kapcsolatok is eltérő előzményekre utalnak a leánynyelvekben.

Természetesen a morfológiában található közös innovációk kutatása szintén fontos lenne. Az *s‑elemet tartalmazó helyhatározói eseteket (*‑sna inesszívusz, *‑sta elatívusz, *-sin illatívusz) nyugat-uráli vagy finn-volgai fejleménynek szokták tartani; a mariban található hasonló elemet tartalmazó helyhatározói esetek (‑šte inesszívusz, -š(ke) illatívusz) rekonstrukciója és ezek viszonya a nyugatibb nyelvek esetragjaival pedig nem egészen világos, J. Häkkinen (2012, 21–22) emiatt is a nyugat-uráli csoport „társult tagjának” tartja a marit. Ha itt tulajdonképpeni közös innovációról van szó, az nem a nyugat-uráli alapnyelvben jöhetett létre, hanem inkább a hagyományos modell szerinti finn-volgai alapnyelvben. Nem sokkal J. Häkkinen kutatása után azonban Ylikoski (2016) az s‑esetragokról írt tanulmányában azt javasolta, hogy ezek genetikai megfeleléseként szóba jöhetnek a szamojéd *-ntə‑ elemet tartalmazó helyhatározói esetragok is. Ha ez igaz, akkor már az uráli alapnyelvben meglehettek az előzményeik valamilyen formában, és ha nem is voltak még teljes értékű esetragok, a további grammatikalizációjuk párhuzamosan is történhetett a leánynyelvekben. Mivel ez a grammatikalizációs folyamat a mariban is lezajlott, ez semmiképpen nem lehet egy kizárólag „nyugat-uráli” innováció. Ehhez kapcsolódva említendő az is, hogy a korábban széles körben elfogadott elmélet szerint az s‑helyhatározóragok keletkezésének egyik komponense a feltételezett finn-volgai *s latívusz volt, amely állítólag többek között olyan finn határozószókban maradt meg, mint az alas ’le’, ulos ’ki’, valamint az ún. mari ‑(e)š latívuszragban. Ylikoski (2016; 2017) kutatásai alapján azonban már nyilvánvaló, hogy semmiféle köztes alapnyelvben nem létezett soha *s latívusz, és feltételezett utódai más módokon meggyőzőbben vezethetők le, ezek közül említendő például a *-ksi transzlatívusz, amelyet (számi-)finnségi-mordvin fejleménynek szoktak tartani, pedig mari (‑(e)š „latívusz”) és szamojéd (predesztinatív) megfelelőit is ki lehet mutatni (Salminen 2014; Ylikoski 2017; a számi és finnségi „s‑latívuszokról” l. még Kuokkala–Juutinen [elbírálás alatt]).

A fent említett esetragokon kívül az uráli ablatívusz partitívuszi funkciókra specializálódását is közös nyugat-uráli fejleménynek tartották (l. Grünthal 2022; 2023; vö. E. Itkonen 1973), pedig ez a számiban elég korlátozottan jelentkezik; az ősi *-ta ablatívusz-partitívuszrag a tárgy jelölésére főként csak a többes szám akkuzatívuszi *-jtē rag formájában használatos. A *-jna/-jni komitatívusz is potenciális nyugat-uráli innováció; Lehtinen (2007, 77) finn-volgai innovációnak tartja, de a mariban e ragnak nincsenek megfelelői. A magánhangzó rekonstrukciója ebben az esetragban azonban nem egyértelmű, ezért némileg bizonytalan, hogy tekinthető-e közös innovációnak.

Bár egyértelműnek tűnik, hogy valamilyen különleges kapcsolat van a számi, finnségi és a mordvin nyelvek között, a közös hangtani innovációk hiányában mégse tudunk számukra egy közös alapnyelvet rekonstruálni. Az olyan lexikális és alaktani innováció is elég kevésnek tűnik, amely egyértelműen közös lenne. Ilyen megfontolások alapján szerintünk valószínűbb, hogy a feloszlóban lévő proto-uráli terület nyugati végén beszélt közeli rokonnyelvek hálózatában terjedhettek el az innovációk. Erre utal az is, hogy vannak olyan innovációk, amelyek csak a finnségi nyelvekben és a mordvinban találhatók meg (vö. Grünthal 2007; Saarikivi 2011, 110); fentebb már említettük az esetleges számi-mordvin közös innovációkat is, amelyekről Zhivlov (2014; 2023) írt. Ezt a történeti képet az is megtámogatja, hogy a három legnyugatibb uráli nyelv egyes újításai a szomszédos mari nyelvben is megfigyelhetők.

A nyugat-uráli alapnyelv létezésének problémaköre jó példa arra, hogy még egy nagyon jól ismert nyelvcsalád genealógiai kérdéseiben is sok tisztázatlan kérdés lehet, és hogy csak szigorú metodológiával lehet tartós taxonómiai csoportosulásokat megállapítani. Az is hangsúlyozandó, hogy az őstörténeti kutatásokban óvatosan kell bánni a rekonstruált köztes alapnyelvekkel; az utóbbi években a proto-nyugat-uráli nagy szerepet játszott például a régészeti munkákban (l. pl. Lang 2020), pedig a történeti státusza nem olyan biztos, mint ahogy azt utóbbi évek nyelvészeti kutatásai feltételezték.