Ahogy fentebb már idéztük, Imre Samu úgy találta, hogy a névelő a Bécsi kódexben jelzős tulajdonnevek előtt is előfordul, illetve kifejezetten gyakori az isten, úr, úristen, király szavak jelzős alakja mellett. A Müncheni kódexen végzett korpuszkereséseim ilyen arányeltolódást nem mutattak, de névelős és névelőtlen szerkezetek is bőven adatolhatók.1 Az alábbi példák azt mutatják, hogy az inherensen egyedi referenciával bíró isten, illetve atya szó nem kapnak névelőt, akkor se, ha egy jelző (élő) előzi meg.

 

Ugyanakkor az „élő isten” szókapcsolat egyszer névelővel is előfordul:

 

 

Hasonló variáció adatolható tulajdonnevekkel is. A nyilvánvalóan határozott, tulajdonnevet tartalmazó názáreti Jézus kifejezés mindkét mondatban argumentum pozícióban áll ((27)-ben alany, (28)-ban tárgy szerepű). Viszont érdemes megfigyelni, hogy (28)-ban két módosítója is van, ami magyarázatot nyújthat a különbségre (l. alább).

 

 

Még szorosabb minimálpárt alkot a negyedlő Heródes kifejezés két előfordulása Lukács evangéliumában. A kifejezés ugyanis mindkét mondatban alanyi pozícióban áll, ráadásul a két előfordulás viszonylag közel is található egymáshoz a kéziratban.

 

 

Az inherens egyediség fogalmát Löbner (2011) a főnevek konceptuális lexikális alaptípusaira felállított modelljéből kölcsönöztük. Löbner négy alaptípussal dolgozik az egyediség (±U) és a relációsság (±R) mentén, de jelenlegi elemzéshez csak az első megkülönböztetésre van szükség. A „sortal nouns” osztálya a prototipikus főnévtípust jelöli (nem-egyedi nevek), ezek a főnevek bármilyen módon determinálhatók és módosíthatók. Az „individual nouns” (inherensen egyedi nevek) csoportjába tartoznak a tulajdonnevek, személyes névmások, intézmények nevei, szerepfogalmak (pl. miniszterelnök, pápa, dékán), tárgyak és események, amelyekből csak egy van és félreérthetetlenül azonosíthatóak (Nap, húsvét, rendszerváltás stb.), illetve olyan elvont főnevek, amelyek egyedi referenciával bírnak az adott kontextusban. Pontosan ezek körében jellemző, hogy névelő nélkül jelennek meg a legkorábbi ómagyar forrásokban. Mivel azonban a szemantikai értelemben vett egyediség sem teljesen független a kontextustól (a szituációtól, a diskurzustól, amelyben az adott főnévi kifejezés szerepel), az egyediség, mint tulajdonság bármikor törölhető. Löbner (2011) elemzését követve ilyenkor egy típusváltás történik az adott megnyilatkozásban. Az 〈e〉 → 〈e, t〉 típusváltás természetesen nyelvtani következményekkel is jár, például a határozott névelő megjelenésével eredetileg inherensen egyedi [+U] főnevek előtt, ahogy azt a következő bekezdésben szereplő példákban is megfigyelhetjük.

 

 

A fent bemutatott ómagyar példák közül (28)-ban egyértelmű az itt ismertetett típusváltás, vagy metaforikus használat esete forog fenn, sőt, még a (26) alatti példa is belefér egy ilyen jellegű interpretációba. Ugyanakkor a (29) alatti példáról már nehezebb számot adni: mintha a szöveg fogalmazója is bizonytalan lenne, hogy a negyedlő módosító (é. negyedes fejedelem, tetrarcha) a név valós részét képezi, vagy csak egy jelző a Heródes név előtt, hiszen a király, fejedelem jellegű titulusok rendszerint követik és nem megelőzik a személyneveket.