Lass 1997-es nyelvtörténeti kézikönyvében visszatér a problémakörhöz. Ugyanúgy a morfológia területén vizsgálja a fogalmat, mint korábbi írásában, viszont lazít azon a kritériumon, hogy a bemeneti forma funkcióját vesztő, a grammatikai rendszer szempontjából lom jellegű anyag, a hangsúly arra kerül, hogy a változás opportunista, „olyan anyagnak egyfajta konceptuális felújítása […], ami már ott van, de vagy más célt szolgál, vagy nem is szolgál semmilyen célt. Így tökéletesen ’jó’ szerkezetek is exaptálhatók, csakúgy, mint sokféle típusú lom” (Lass 1997, 316). Határozott véleménye, hogy a nyelvben, éppúgy, mint minden más történetileg evolválódó rendszerben rendszeresen jelen vannak olyan jelenségek, amelyek lom jellegűek, és ezek egyik lehetséges változási útvonala az, hogy újrahasznosítják őket (erre vonatkozik a barkácsmű kifejezés), méghozzá sok esetben nagyon egyedi és kreatív módon. Épp erre a kreativitásra helyeződik át a hangsúly: az exaptáció lényegi vonásaként emeli ki Lass, hogy valódi konceptuális újítással jár.

E szerint a megközelítés szerint olyan elemek is exaptálódhatnak, amelyek egyáltalán nem marginálisak, a fő tényező tehát a konceptuális újítás, és, mint azt Lass is említi ugyanitt, az exaptáció így grammatikalizációhoz, sőt, új grammatikai kategóriák megjelenéséhez vezethet. Ennek kapcsán azonban felmerül a kérdés, hogy akkor mi különbözteti meg a grammatikalizáció folyamatától. Ezt a problémát az is illusztrálja, hogy Lass egyik példája a valódi konceptuális újításra a balti finn esetrendszer. Ez a hattagúként rekonstruált uráli primér esetrendszerből vált egy lényegesen nagyobb rendszerré, s amit ebből Lass (1997, 321) kiemel, az az, hogy ebben új, komplex és koherens alrendszerek alakultak ki, amelyek viszont nem vezethetők vissza az alapnyelvre. A helyragok kétszer hármas rendszerében (külső és belső helyviszony, ezen belül irányhármasság) az eredeti latívuszi, lokatívuszi és ablatívuszi primér ragok kapcsolódtak össze két olyan elemmel (‑s-, -l-), amelyek korábban szintén helyviszonyokat jelöltek, pl. az ‑l- feltehetően derivációs elemként. Az eredeti primér lokatívusz- és ablatívuszrag korlátozott szerepben maradt használatban (esszívuszként és partitívuszként), ill. beépültek más, produktív végződésekbe. Lass azt is megjegyzi, hogy a magyar szintén erősen kibővült esetrendszere hasonló módon jött létre, csak más „anyag” felhasználásával. Csakhogy a magyar szekundér esetragok kialakulása a grammatikalizáció klasszikus példája. S mivel ebben a megközelítésben mind a bemenetre vonatkozó megkötés (kiszorulás, lom státusz), mind az eredetitől teljesen eltérő új funkció mint kritérium háttérbe szorult a konceptuális újítással szemben, kérdésessé válik, hogy ténylegesen szükséges-e egy új terminust bevezetni, vagy az exaptáció tulajdonképpen ugyanaz, mint a grammatikalizáció, azzal a nehezen megragadható különbséggel, hogy az exaptáció nagyobb léptékű átrendeződéssel járhat a morfológiában.