Mint látható, a jelenség érvényét tehát nem szűkítik a morfológiára, ugyanakkor bekerül az ugrásszerű jelleg, illetve az, hogy a régi és az új funkció nincs egymással közvetlen rokonságban. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek egyben meg is különböztetik a grammatikalizációtól, amelynek jellegzetes, kognitív tényezőkön alapuló ösvényei vannak, a fokozatos átmenetek jellemzők rá, s ezzel összefüggésben a szinteződés jelensége, azaz a változás(ok) bemenete és kimenete egymás mellett élhet. Mindezzel szemben lehet úgy meghatározni az exaptációt mint váratlan funkcionális változást. Ez azonban elvezeti őket ahhoz a kérdéshez, hogyan lehet ezt a szempontot objektíven vizsgálni, mitől és milyen skálán tekinthető egy változás váratlannak: összehasonlító nyelvészeti szempontból, vagy esetleg kognitív aspektusból? És hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy mégis megfigyeltek exaptációs ösvényeket is, azaz azzal, hogy előfordulnak hasonló lépésekből álló ilyen változások különböző nyelvekben? Ugyancsak nehezen alkalmazható gyakorlati kritériumként a változás kimenetének újdonsága, hiszen ismét csak az a kérdés (és ugyanezt Joseph is feszegeti fent összegzett tanulmányában), hogy mihez képest, milyen értelemben van szó újdonságról. Az értelmezési lehetőségek itt is széles skálán mozognak: a világ nyelveiben új jelenségről lehet csak szó? Vagy a kimenet olyan új funkciót hordoz, amelyet az adott nyelvtanban korábban semmilyen módon nem fejeztek ki? Esetleg egy adott szemantikai kategória kódolásának módja, azaz a modell új?

Van de Velde és Norde kitérnek arra is, miért mondtak le a lom jellegről mint kritériumról: bár ennek alkalmazásával sokkal megszorítottabbá válna a megközelítés, és ennek megvannak az előnyei (jobban elhatárolható más változási folyamatoktól), ugyanakkor problémák is kapcsolódnak hozzá, példának okáért az, hogy nehezen bizonyítható, hogy valaminek nincs funkciója. (Lass maga is elhagyta ezt a komponenst a megközelítéséből – ez azonban, mint arról fentebb szó esett, valóban ki is tágította annyira a szemléletmódot, hogy az általa exaptációként bemutatott változást ugyanúgy grammatikalizációként is le lehetne írni.) Van de Velde és Norde mindenesetre jelzik, hogy aligha lehet határvonalat húzni a megszorítás lazítása és annak teljes kikerülése között. Az ugrásszerű kifejezés alkalmazásával azonban, ha indirekt módon is, mégiscsak építenek a bemeneti forma különleges, lomszerű jellegére: annak ugyanis korábbi elavulása, funkcióvesztése a szerzők szerint megszakítja a kapcsolatot a régi és az új funkció között, és ez érzékelhető ugrásszerű változásként (az új funkció nem „természetes leszármazottja” a réginek, szemben a grammatikalizációval). Ahogy fogalmaznak, az exaptáció legmeggyőzőbb példái mind olyan bemenetből indulnak, ahol volt valamilyen korábbi elhomályosulás.