Világosan látszik, hogy az amíg-gal bevezetett időhatározói mellékmondat élesen elkülönül a többitől a változás során. Gugán (2021, 148–149) az elszigetelődés alapjának azt tekinti, hogy ebben a mellékmondattípusban a tagadásnak egy speciális fajtája szerepel, méghozzá olyan, ami logikailag nem tekinthető tagadásnak, azaz a tagadószó jelenléte nem változtatja meg annak a propozíciónak a polaritását, amelyben szerepel (Jin–Koenig 2019). A két változatnak a változás előtti funkciómegoszlásával kapcsolatban azt feltételezi, hogy a fordított szórendű tagadás, mely a 19. századi változás előtt lényegesen ritkább volt, mint a megszakított szórendű, eredetileg pragmatikailag nyomatékosabb volt. A változást, azaz a fordított szórend terjedését pedig a Jespersen-ciklushoz kapcsolódva magyarázza: a látványosan növekvő gyakoriság következtében a fordított szórendű mintázat elveszítette pragmatikai többletjelentését, semleges tagadássá vált. Az amíg-gal kezdődő időhatározói mellékmondatok azért is maradhattak ki a változásból, mert annak kiindulópontja a tagadás egyre gyakoribbá váló nyomatékosítása lehetett, viszont a pleonasztikus, azaz logikailag nem értelmezett tagadás és a tagadás nyomatékosítása feltehetően nem kompatibilis. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy a megszakított szórend megőrzése ebben a környezetben a jelen írás szempontjából nem értelmezhető exaptációként, hiszen itt nincs szó új funkcióról, hanem egy régi funkció maradt fenn egy bizonyos környezetben. Figyelemre méltó ugyanakkor a megszakított szórend nyomatékosító funkciója. Bár azt nem lehet állítani, hogy a megszakított szórendű tagadás a változás előtt soha nem lehetett nyomatékos (ráadásul a pragmatikai funkciókról ismét csak az egykori beszélők tudnának vallani), az meglehetős bizonyossággal feltételezhető, hogy ez nem lehetett hozzá elidegeníthetetlenül kapcsolódó funkció, hiszen az adatok döntő többségében (a Történeti magánéleti korpuszban az összes igekötős tagadó mondat 84,7%-a ilyen, Gugán 2021, 133), ill. bármiféle korlátozás nélkül előforduló változat aligha lehetett nyomatékos. Jelen esetben tehát az exaptáció mindkét kulcsfontosságú tényezője megfigyelhető: a kiszorulóban lévő, marginális jelleg az adott grammatikai környezetben, valamint az új funkció megjelenése. Azt azonban jelen dolgozat nem tudja vizsgálni, mikortól kapcsolódott ez az új funkció a szórendi mintához, ehhez nagyon részletes, szoros szövegolvasáson alapuló megközelítésre lenne szükség. Nem lehet mondani, hogy ehhez ne lenne adat, de az az adattípus, amely a vizsgálat szempontjából kiemelten fontos lenne, azaz az élőnyelvet a lehető legjobban megközelítő szövegtípus hiányzik: digitális formában elérhető 19. századi magánlevelekre és egyéb típusú informális szövegekre lenne szükség ahhoz, hogy erre a tényezőre jobban rá lehessen közelíteni.