A képzés alapjául szolgáló bázisige, az √uc igegyök jelentését a szótárak a következőképpen határozzák meg: „Gefallen finden an; gern thun, gewohnt sein” (Böhtlingk–Roth 1855–1875 I, 869); „to take pleasure in, delight in, be fond of, RV.; to be accustomed; to be suitable, suit, fit” (Monier-Williams 1899, 172); „et-was [A.] gern thun, gern haben” (Grassmann 1996, 247), vagyis ’örömét leli valamiben, örül valaminek; hozzá van szokva valamihez; alkalmas, illő’. Az idézett három szótár szerint a Ṛgveda himnuszaiban (erre utal a fenti Monier-Williams-idézetben a „RV.” rövidítés), azaz a legkorábbi óind nyelvemlékekben az elsőként említett jelentés (’örömét leli valamiben’) fordul elő, a megadott jelentések sorrendje (l. Böhtlingk–Roth és Monier-Williams idézett szócikkeit) pedig azt sugallja, hogy diakrón szemszögből is ez lenne az elsődleges, a továbbiak (elsősorban a ’hozzá van szokva valamihez’) pedig később jelentek meg és fejlődtek ki. Amint alább látni fogjuk, nem szükségszerű, hogy a Ṛgvedában az ’örömét leli valamiben’ jelentéssel számoljunk. Ráadásul a szótárak által implicit módon feltételezett szemantikai változás iránya sem feltétlenül meggyőző: véleményem szerint már csak elméleti szinten is plauzibilisebb lenne egy olyan folyamatot elképzelni, miszerint a ’hozzászokik valamihez’ elsődleges jelentésből alakult ki másodlagosan (például egy ’hozzá van szokva valamihez’ fázison keresztül, amelyet a perfectumtőhöz köthetünk; l. alább) az ’örömét leli valamiben, örül valaminek’ jelentés.1

Továbbá egyértelműen emellett szólnak az összehasonlító nyelvészeti érvek is (a következőkre vonatkozólag l. Mayrhofer 1992–2001 I, 277; Kümmel 2000, 128–129; Rix et al. 2001, 244–245): az indoeurópai *h1eu̯k igegyök alább részletesen tárgyalt különnyelvi képviseletei ugyanis, melyek közé az óind √uc is tartozik, valóban egy alapnyelvi ’hozzászokik valamihez’ (illetve ’elsajátít, megtanul’) jelentés rekonstrukcióját valószínűsítik.

A *h1eu̯k gyök ősi alapnyelvi gyökéraoristosa (indoeurópai *h1éu̯k-/h1uk-) egyenesági folytatójának tűnik az örmény owsanim ’tanul’ ige owsaw aoristosa. Igaz ugyan, hogy más nyelvekből ezt a tövet nem tudjuk kimutatni, ezért szigorúan véve csak transzponátumról beszélhetünk, nem pedig rekonstruktumról,2 de a gyökérképzés az egyes igetöveknél a leánynyelvekben egyáltalán nem volt produktív mintázat, tehát nagyon valószínű, hogy az örményben is megőrzött archaizmus, nem pedig különnyelvi újítás.

A nazális infixummal képzett imperfectumtő (indoeurópai *h1u-né/n-k-) rekonstrukciója mellett csupán közvetett bizonyítékok szólnak, de ezek együttesen a tő alapnyelvi státuszának feltételezését támogatják. Ezek az érvek a következők: Az örményben a fentebb említett aoristos mellett az igének egy nazális szuffixumot (!) tartalmazó imperfectumtöve ismert (owsanim), amely lehetséges, hogy a korábbi, infixumot tartalmazó tő különnyelvi átalakítása. Természetesen önmagában az sem lenne kizárható, hogy a nazális toldalékot tartalmazó tő teljes egészében újonnan alkotott, vagyis alapnyelvi előzmény nélküli különnyelvi újítás az örményben produktívvá váló ‑ane/i- képzővel, mégpedig az imént említett és valószínűleg alapnyelvi eredetű aoristostőből kiindulva, arra épülve.

Az utóbbi elképzelés ellen szól ugyanakkor az a körülmény, hogy az említett nazális infixum nyomát más nyelvekből is ki tudjuk mutatni. Ezt támaszthatja alá az óír to-ucci (< *‑unk-) ’megért’ ige (bár itt az is felvetődött, hogy igazából a *h2neḱ ’elér’ gyökhöz tartozik), illetve a gót biūhts ’megszokott’ melléknév, amely egy ősgermán *(-)unxta- < *(-)unk-to- alakból eredeztethető, és a várható *(-)uk-to- helyetti formájában minden valószínűség szerint az analógiásan átvett nazális infixum nyomát mutatja (tipológiai párhuzamként l. pl. a latin impf. iungo melletti iunctus-t az óind yuktá-val szemben [eredetileg indoeurópai impf. *i̯u-né/n-g- vs. *i̯ug-tó-]). Szintén hivatkozni szoktak (pl. Rix et al. 2001, 244) a litván jùnkstu (inf. jùnkti) ’hozzászokik’ igére (amely egy további ‑sta- imperfectumképzővel egészült ki), ez azonban a legújabb álláspont (Hock et al. 2023: s. v. jùnkti) szerint nem hozható fel érvként a nazális imperfectumképzés rekonstrukciója mellett.

A khotáni szaka (ny-)ūj- ’tanít’ és az ószláv učǫ (inf. učiti) ’tanít’ igék egyaránt egy *h1ou̯k-éie̯ /o- causativumból (’tanít’ < *’hozzászoktat’) származnak, amely így szintén a különnyelvi kornál régebbi, potenciálisan indoeurópai alapnyelvi tőképzésnek tekinthető.

Bizonytalan egy másik tő, a ‑ié̯ /ó-képzős imperfectumtő (*h1uk-ié̯ /ó-) alapnyelvi státusza. Az első pillantásra ezt bizonyító óorosz vyče- ’tanul’ ige ugyanis korábbi hosszú *ū magánhangzót feltételez, és ezért gyaníthatóan inkább valami újabb, különnyelvi képzés, mint ahogy az óind ucyá- ’hozzá van szokva, szokott valamit csinálni’ imperfectumtő is az, ahogy hamarosan látni fogjuk.

Ugyan az ige perfectumát (*h1e-h1óu̯k/h1uk-) csak az óindből ismerjük (l. uvóca ’hozzá van szokva, szokott’; part. ókivām˙̆ s-), jelentése alapján akár ősi, megőrzött archaizmus is lehet, ezért bár szigorúan véve csak transzponátum, többen az alapnyelvig vezetik vissza.