Vegyük most sorra az ókas- + √kṛ szintagma többi védikus előfordulását! A legfontosabb szöveghely (16) az Atharvaveda egyik temetési himnuszában található (AVŚ 18.3.8 = AVP 18.69.6), ugyanis a szerkezet itt pontosan ugyanabban a formában (ókaḥ kṛṇuṣva) fordul elő, mint az imént tárgyalt Ṛgveda-részletben (9). Mivel azonban a szövegkörnyezet teljesen eltérő (vagyis nem az egész versszakra kiterjedő szó szerinti Ṛgveda-idézetről vagy mantravariánsról van szó), ezért esély kínálkozik a szintagma pontosabb megértésére.

 

Az Atharvaveda-versszak öt imperfectumtőből képzett imperativusi állítmányt tartalmaz: út tiṣṭha ’kelj fel’; préhi (prá~ ihi) ’menj (előre), indulj’; prá drava ’fuss (előre)’; kṛṇuṣva ’csinálj’; mádasva ’örülj’. Ezek a halott személyhez intézett imperativusi alakok olyan eseményeket, cselekvéseket neveznek meg, amelyek minden valószínűség szerint egymás után következnek, vagyis szekvenciális olvasatuk van. Egyedül a préhi (prá~ ihi) és a prá drava közötti viszonynál lehetne talán ezt vitatni, hiszen felvetődhet, hogy a két tagmondat valójában ugyanarra az eseményre utal: ’menj (előre), fuss (előre)’. Valószínűbbnek tartom azonban azt az értelmezést, hogy a préhi ’lépj/menj (előre)’ imperativus az indulásra utal, a prá drava ’fuss (előre)’ pedig az ezt követő „futáseseményre”.

 

 

Figyelemre méltó, hogy kommentárjában Sāyaṇa így interpretálja a mondatot: okaḥ sthānam eva kurute, tatraiva pratitiṣṭhatītyarthaḥ ’okaḥ = lakhelyet kurute (= csinál), a jelentése ez: „ott tartózkodik” ’. Sāyaṇa tehát az okaḥ kurute szerkezetet az atelikus pratitiṣṭhati ’lakik, tartózkodik’ igével adja vissza, ami azt sugallja, hogy funkcióigés szerkezetnek megfelelő értelmet tulajdonít neki. Bár ebben a prózai részletben ez akár járható út lenne is, a fenti AVŚ-versszakban (16) a szekvenciális olvasat miatt kizárható. Röviden megjegyezhetjük, hogy a (17) részletben sem túlságosan valószínű ez az interpretáció, ha figyelembe vesszük, hogy a védikus óind funkcióigés szerkezetek tagjai rendszerint közvetlenül szomszédosak egymással (vö. Ittzés 2016, 64–65; 2020–2021, 116), itt azonban nem ezt tapasztaljuk.

 

 

Egy további szöveghely, amely az ókas- + √kṛ szintagma interpretációja szempontjából releváns lehet, RV 1.40.5 (ugyanezt a strófát ismétli vagy idézi pl. MS 1.6.2: 88.16; KS 7.14; ĀpŚS 5.19.3 és számos más későbbi védikus szöveg):

 

 

A c és d pādákat kitöltő vonatkozó alárendelt mellékmondat a főmondat mántra-’formula, mondás, ige, ima’ szavára vonatkozik. Az igealak (cakriré) itt is mediális, mint a fenti kṛṇuṣva imperativus, viszont fontos különbség, hogy a szintagma névszói része a (19) példában pluralisban szerepel. Ez a tény már eleve arra billenti a mérleg nyelvét, hogy az ókāṁsi cakriré nem funkcióigés szerkezet, hiszen a prototipikus funkcióigés szerkezeteknél a névszói tag, mivel elveszti referencialitását, rendszerint nem mutat számbeli variációt, bár bizonyos nyelvekben, így például a németben (l. Winhart 2005, 8), ilyen szerkezeteket is találunk (vö. továbbá pl. a magyar előadást tart szerkezetet, amelyben szintén állhat a főnév többes számban). A strófa értelmezése tehát valószínűleg ez: ’Most Brahmanaszpati rákezd a kimondásra méltó igére, amelyben Indra, Varuna, Mitra, Arjaman (és az) istenek maguknak lakhely(ek)et készítettek.’ A perfectumi alakot a mondatban rezultatív értelműként fogom fel („objektsresultativ”; vö. Kümmel 2000, 76–77). Witzel (Witzel et al. 2007, 557) Renou nyomán feltételezi, hogy a pādában az ókas- főnévnek kettős jelentése van („doppelte Bedeutung”): ’öröm, tetszés’ és ’megszokott hely, szokásos tartózkodási hely’. Kézenfekvőbbnek tartom, hogy a főnév itt is konkrét jelentésével (’otthon, lakhely’) szerepel, és így a kifejezés arra utal, hogy a mantrában maga az istenség van jelen.

 

 

A (20) példában látható összetett mondat szerkezete hasonló a fentebbihez: az ókas- főnév itt is egy vonatkozó mellékmondatban helyezkedik el, csak most egy másik ige, a √dhā ’tesz, helyez’ tárgyaként, amelynek perfectuma itt is minden bizonnyal rezultatív értelemben használatos. A vonatkozó névmás a főmondat ándhas- ’(szóma)lé’ és práyas- ’ital’ szavára egyaránt vonatkozik.

 

Mivel az első két pādában is accusativusok szerepelnek, véleményem szerint a legkézenfekvőbb a kettős accusativusi szerkesztés feltételezése, amiből egyenesen következik, hogy természetesen itt sincs szó funkcióigés szerkezetről. Hoffmann (1976, 580; vö. Balles 2006, passim) terminusát használva a √kṛ igét itt ún. faktitív kopulának foghatjuk fel (vö. Ittzés 2016, 41–44; 2022, 108–109). A strófa fordítása: ’Az istenek a gájatrí-, a tristubh- és a dzsagatí-versmértéket, az összes formát együtt a lakhelyükké (megszokott tartózkodási helyükké) tették.’