Tanulmányomban én azért vizsgáltam négy uráli nyelv jelenségeit, mert ennek a nyelvcsaládnak a nyelveit és történetét ismerem a legjobban. A változások között azonban nincs genetikai összefüggés, különböző időben és nyelvi környezetben mentek végbe. A kamassz grammatikalizáció szinte a szemünk láttára történt meg, a magyar és a mordvin a távoli ősmagyar ill. ősmordvin időben, a hanti pedig szintén régen, de az egyes hanti nyelvjárások szétválása után. Ez utóbbi toldalék a 20. századra már ki is kopott a használatból. Az egyes folyamatok közti tipológiai összefüggés annyiban lehetséges, hogy agglutináló nyelvekről van szó, melyek körében gyakori a lexikális elemek grammatikai toldalékká válása. Az „igéből igei affixum” változás azonban ritka kivételnek számít a négy nyelv közül háromban, míg a mordvinban – mely sok szempontból az uráli nyelvcsalád egyik legszintetikusabb nyelve – majdhogynem rendszerszerűen fordul elő.

A változásoknak vannak közös tulajdonságai is. Az egyik az, hogy az alapige, mely a grammatikalizáció során affixummá vált, önállóan is megőrződött, de az ige és az affixum szemantikája különbözik. A kamasszban konkrét, mozgást vagy mozdulatlanságot jelentő teljes igék (’áll’, ’megy’, ’fekszik’, ’dob’ stb.) váltak először aspektusjelölő (folyamatos vagy befejezett) segédigévé, majd a konverbum+segédige kapcsolatból ragozott igealak lett, melyben a konverbumképző és a segédige összeolvadása után a fonológiai kopást elszenvedő elem aspektusjelölő affixummá vált. A konkrét jelentésű teljes igék és az aspektusjelölő segédigék tovább élnek a kamasszban az után is, hogy a grammatikalizáció következtében igei affixum keletkezett. A hanti ‑mOs- toldalék a passzív felszólító módú igei személyrag része, alapigéje pedig megőrizte eredeti, necesszív, szükségszerűséget kifejező jelentését. A magyarban a hat ige jelentését leginkább tautológiával lehet megfogalmazni ’hatással van valamire’, míg a toldaléknak modális jelentése van, lehetőséget, szükségszerűséget fejez ki. A grammatikalizációs szakirodalom ezt a jelenséget divergencia néven ismeri (Hopper–Traugott 1993, 116–120). A fentiektől némileg különbözik a mordvin jelenség, melynek során a segédigeként funkcionáló múlt idejű létige grammatizálódott, más szerkezetekben az uľems ’lenni’ ige megőrizte jelentését, de használata jelentősen visszaszorult. A módjellé vált ’akar, szándékszik, szeretne’ jelentésű igének pedig csak a képzett alakjai élnek tovább önálló lexémaként.

A változások szinte mindegyikében számolni kell a szomszédos nyelvek hatásával. Talán a hanti mOs ige grammatikalizációja az egyetlen, amelyet – mai tudásunk szerint – belső fejlődésnek tarthatunk. A többi esetben a változás valamely szakaszában szerepet játszott a nyelvi környezet, konkrétan a török-tatár nyelvek közelsége.