Szerkesztői bevezetés

A tanulmányokat három nagyobb csoportra lehet osztani, sorrendjük is ezt tükrözi. Az első öt tanulmány a szorosabb értelemben vett uráli nyelvtudomány egy-egy részkérdéséről szól. Sampsa Holopainen és Juha Kuokkala a feltételezett nyugat-uráli alapnyelv igazolhatóságát vizsgálja, elsősorban hangtörténeti szempontból. Amellett érvelnek, hogy az utóbbi években napvilágot látott kézikönyvekben, nyelvtörténeti munkákban felbukkanó, a korábbi finnségi-számi-mordvin-mari egység helyett a marit magában nem foglaló alapnyelv léte erősen kétséges. A fő szempont, a hangtani vizsgálat mellett morfológiai és lexikai, valamint általános tipológiai érveket is felsorakoztatnak. Csepregi Márta a magyar, a hanti, mordvin, illetve a kamassz nyelvből egy-egy olyan jelenséget mutat be és helyez tipológiai összefüggésekbe, melyekben a grammatikalizáció során igéből igei affixum lett. Bár az azonos mechanizmus szerint bekövetkezett változások mindegyike az uráli nyelvcsalád egy-egy nyelvében zajlott, de közöttük – az idő- és térbeli különbségek miatt – genetikai kapcsolat nem áll fenn. A kamasszban a változás külső forrásból indult, amikor a szomszédos török nyelvekből vett kódmásolás során bizonyos igékből aspektuális segédigék lettek, majd ezekből belső fejlődés eredményeképpen ragok. Mindez nyelvemlékekből dokumentálható. A másik három nyelv esetében a változás rekonstruálásához a nyelvtörténeti mellett kontaktológiai és nyelvjárási jelenségeket is felsorakoztat a szerző.

Szeverényi Sándor az uráli, ill. finnugor alapnyelvre visszavezethető múltidő-jeleket tárgyalja, és új kronológiai fejlődésmenet mellett érvel ezek terén. A szamojéd aorisztosz és a proto-szamojéd múlt idő jelölőjének alapján újraértelmezi a nyelvcsalád igeidő- és igeaspektus-rendszereit. A kiindulópontot az enyec múltidő-jelének kontrasztív operátorként való értelmezése adja, melynek megfelelője a nganaszanban is kimutatható. A szamojéd és finnugor nyelvek időjelölőinek áttekintése után az adatok újraértelmezésének eredményeképpen az eddig elfogadottakkal szemben egy módosított kronológiát állít fel a szerző. Mus Nikolett a Szibéria északnyugati területein beszélt tundrai nyenyec, erdei enyec, nganaszan és dolgán nyelvek egy szintaktikai sajátosságát elemzi, a kiegészítendő kérdő mondatokban a kérdőszós kifejezések ige mögötti pozíciójának korlátozását, és erre javasol új elemzést. Szabó Ditta az udmurt szintetikus és analitikus múlt idők kialakulásának viszonyát tárgyalja, melyről a szakirodalom eddig nem vagy csak érintőlegesen nyilatkozott. Amellett érvel, hogy az eddigi feltételezésekkel szemben az összetett igeidők később alakultak ki, mint szintetikus párjaik, és bemutatja, hogyan hatottak egymásra a szintetikus és analitikus alakok az udmurt nyelvtörténet során.

A második csoportba azok a tanulmányok kerültek, amelyek a magyar nyelv történetének valamelyik aspektusát vizsgálják: négy a szintaxis, egy a morfofonológia területéről. Cser András, Oszkó Beatrix és Várnai Zsuzsa két olyan magyar toldalék harmonizáló tulajdonságainak kialakulását tárgyalja, amelyek főnevekből alakultak ki. Nagyszámú adat alapján részletesen bemutatják azt a variabilitást, amelyen keresztül a harmónia későbbről is ismert mintázatai kialakultak. Egedi Barbara az ómagyar főnévi kifejezések referenciális tulajdonságait veszi górcső alá. A főnévi kifejezésen belüli módosítók lehetséges hatását vizsgálja; fő állítása az, hogy a határozott névelő grammatikalizálódása után is több lépcsőfok különíthető el a referencialitás jelölésének történetében. Gugán Katalin az exaptáció fogalmát és annak alkalmazhatóságát vizsgálja az atipikus igekötő–ige sorrendek új funkciójának kialakulásán keresztül. Az általa vizsgált három változás közös vonása, hogy a marginálissá váló, kiszorulóban lévő változat nem eltűnt, hanem új funkciót nyert. Ennek alapján a dolgozat amellett érvel, hogy ezek a szintaktikai exaptáció eseteinek tekinthetők. É. Kiss Katalin arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen kiinduló szerkezetből, milyen lépésekkel alakult ki az időjeles igét tartalmazó határozói mellékmondat a magyar nyelv történetében. Az elemzés szinkrón szempontból is tartalmaz újdonságot: különbségeket mutat ki a vonatkozó operátorként viselkedő és a kötőszóvá vált határozószók alaktanában és mondattanában. Dér Csilla arra tesz kísérletet, hogy meghatározza, milyen módon alakulhattak ki a vonzatkifejtő és feltételes inszubordinált mellékmondatok fajtái a magyarban. Következtetése az, hogy a függetlenedett mellékmondatok keletkezésére biztosan nem adható egységes magyarázat, ezek típusai más-más módon születtek meg, és egyéb nyelvi jelenségek esetében eddig nem vagy kevéssé látott nyelvi változásokat példáznak.

A harmadik részt két olyan cikk alkotja, amelyek indoeurópai nyelvekkel foglalkoznak. Az első ezek közül Starčević Attiláé, aki az angol aspiráció és az izlandi glottalizáció elemzésén keresztül vizsgálja annak lehetőségét, hogy a két különböző fonetikai gesztus ugyanannak a fonológiai reprezentációnak a megtestesítője. Végezetül Ittzés Máté a funkcióigés szerkezetek bizonyos aspektusait vizsgálja az indoárja nyelvek történetében, egy konkrét példán keresztül cáfolva azt a hipotézist, amely szerint konkrét jelentésű főneveket tartalmazó funkcióigés szerkezetek már a védikus óind nyelvben léteztek volna. A szerkesztők köszönetet mondanak mindazoknak, akik lektori véleményükkel vagy a szöveggondozás során hozzájárultak ahhoz, hogy a nyelvtörténet újabb eredményeit összegyűjtő kötetünk megjelenjen. Bízunk benne, hogy a kötet egyszerre reprezentálja és viszi előbbre a történeti nyelvészeti kutatásokat Magyarországon.