Az adnominális (azaz főnévi, főnévhez kapcsolódó) módosítók univerzális, közös vonása, hogy a főnévi alaptag leíró tartalmát módosítják, valamilyen módon leszűkítik a denotátumot, azaz a jelöletet (Rießler 2016, 5), ami nem jelenti azt, hogy referenciális azonosítást is végeznek, erre csak egy szűkebb csoportjuk képes. Az adnominális módosítók mondattani kategória tekintetében is sokfélék lehetnek: főnévi (NP) és melléknévi (AdjP) adpozíciós (PP, AdvP) módosítók, illetve mondatszerepű módosítók, tipikusan vonatkozó mondatok (Rießler 2016). A mai magyarban a főnévi alaptag előtt melléknevek, melléknévi igenevek, melléknévi képzővel vagy segédszóval (‑i, való) beillesztetett névutós szerkezetek, míg a főnévi alaptag után határozószók, határozói igenevek, névutós szerkezetek és véges igét tartalmazó vonatkozó mellékmondatok jelenhetnek meg (vö. Alberti–Farkas 2018).

A hagyományos nyelvtörténeti szakirodalom (S. Hámori 1995) a jelzős szerkezetek tárgyalásakor minőségjelzős, mennyiségjelzős, birtokos jelzős és értelmező jelzős szerkezeteket mutat be. A minőségjelzőkön belül megkülönbözteti a minősítő és a kijelölő jelzőket, ez utóbbi csoportba tartoznak többek között a mutató névmási módosítók (a.m. főnévi mutató névmási jelzők)1 és a sorszámnevek is. Vagyis ebben a felosztásban legalább két, egymástól független alcsoportban, ti. a birtokos jelzők és a minőségjelzők egy részében találunk olyan jelzőket, amelyek nemcsak szűkítenek, hanem referenciális azonosítást is végez(het)nek, hasonlóképpen a névelőkhöz. Kívánatos lenne ezt az összefüggést valamilyen természetesebb csoportosítással visszaadni. Ehhez Rijkhoff (2001; 2002) nyelvtipológiai megközelítést hívom segítségül. Eszerint a minőségjelzők (qualifying modifiers) és a mennyiségjelzők (quantifying modifiers)2 mellett érdemes megkülönböztetni a lokatív módosítókat is (locative modifiers). A lokatív módosítók azt jelölik, hogy a főnévi kifejezés referense elhelyezhető egy bizonyos térbeli, időbeli vagy kognitív dimenzióban. Az elhelyezhetőség szoros összefüggésben áll az azonosíthatósággal, hiszen az ilyen főnévi kifejezések referenciája gyakran azért azonosítható, mert a lokatív módosító (vagy a módosító egy része) egy már ismert, vagyis eleve azonosítható referensre utal, és kettejük kapcsolatát a (jelzős) szerkezet biztosítja. A lokatív módosító prototipikus megvalósulása a birtokos szerkezet, amely pontosan úgy horgonyozza le a birtokszó referenciáját, hogy relációt teremt egy referenciálisan ismert kifejezéssel, a birtokossal (pl. apám háza). A mutató névmás módosító konkrét rámutatással vagy anaforikusan azonosít (pl. az a ház, ti. ami fizikailag jelen van a beszélők környezetében, illetve az a ház, amit már korábban említettek a beszélők, azonosítani tudják a „helyét” a diskurzusban). Lokatív módosító lehet olyan adpozíciós szerkezetekből vagy vonatkozó mondatokból is, amelyek egy hasonlóan jól azonosítható referenst vagy deiktikus elemet tartalmaznak (pl. a ház apámék mellett, a ház, amit apám épített, a ház, amit ma délelőtt bontottak le az utcánkban stb.)3

A kései ómagyar első feléből gyűjtött példaanyagban világosan kimutatható az összefüggés a lokatív módosítók és a referenciális azonosíthatóság, azaz a határozottság között: mutató névmási módosítót vagy birtokos kifejezések tartalmazó főnévi csoportban nem kell használni a határozott névelőt. Kérdés, hogy tudunk‑e az ómagyarban további olyan lokatív módosítókat találni, amelyek ugyanezt a hatást váltják ki. Más szóval, olyan határozott főnévi kifejezéseket keresünk, amelyekben egy módosító vagy egy módosítón belüli elem köti le az egész főnévi kifejezés referenciáját és ennek következményeként a névelő elmaradhat. Ezeknek a szerkezeteknek a felkutatása és azonosítása egyáltalán nem triviális írott szövegkorpuszban, hiszen a módosítók nagyon sokfélék lehetnek, szerkezetileg és jelentéstanilag is, miközben éppen a névelő hiánya az, ami diagnosztikus a keresett mintázat egészére. Hiányra pedig nem lehet rákeresni.

Rijkhoff rendszerében a lokatív módosítók kategóriacímke alatt egy helyre kerülnek olyan stratégiák, amelyeket a hagyományos nyelvtörténeti leírás külön jelzőtípusokként listáz. A birtokos jelzők eleve külön csoportot alkotnak, míg a mutató névmási módosítók a minőségjelzők egyik alcsoportjába, a kijelölő jelzők közé tartoznak. A magyar nyelv történeti nyelvtanában a mutató névmási jelzőkön túl kijelölő jelzős szerkezeteket alkotnak még a helyzetet jelölő melléknévi jelzők (pl. belső, felső, jobb, bal stb.), a sorrendet jelölő számnévi jelzők (tkp. sorszámnevek: első, másod, harmad stb.), és az ‑ik kiemelő jellel létrehozott szóalakok (egyik, másik stb.) (S. Hámori 1995).4 Bár a mai magyarban ezek a jelzők rendszerint határozott névelővel kombinálódnak, funkciójuk miatt érdemes megvizsgálni, hogy az ómagyarban elmaradhat‑e mellettük a névelő. Ha eltekintünk ugyanis a megtévesztő osztályozástól, amely a minőségjelzők közé sorolja ezeket az elemeket, feltűnő az a közös tulajdonságuk, hogy nem deskriptív tartalommal járulnak hozzá a főnévi kifejezés leírásához, mint a kanonikus minőségjelzők, ugyanakkor nem is kvantifikálnak (még a sorszámnevek sem), hiszen nem a számosságot, mennyiséget adják meg, hanem valamilyen módon kijelölik a referens helyét egy halmazban, vagy egy ismert halmaz tagjaként azonosítják a denotátumot. Tökéletesen kimerítik a Rijkhoff-féle lokatív módosítók koncepcióját.

Elméleti szempontból további lehetséges környezeteket nyújtanak az olyan módosítók, amelyeknek belső szerkezete lehetővé teszi, hogy egy referáló, határozott kifejezést foglaljanak magukban. Ilyenek lehetnek például az ómagyarban egyes, tulajdonneveket tartalmazó relációs melléknevek, PP módosítók, igeneves szerkezetek és vonatkozó mondatok, amelyeken belül valamilyen határozott, egyértelmű referenciával rendelkező elem szerepel (pl. egy tulajdonnév, egy mutató vagy személyes névmás).