Van azonban ettől radikálisan eltérő vélekedés is. Kicska (1891) azt feltételezi, hogy az igemódosítók ige utáni helyzete kontaktushatásra megjelenő újítás. Az ómagyar kor esetében a kontaktusnyelv a latin, és mivel ez a mintázat mindig is erősen jelölt volt, ezért nem is került be a beszélt nyelvbe, kivéve a székely és csángó nyelvjárásokat. Ilyen típusú hatással az igekötők esetében nem lehet számolni, csak az egyéb típusú igemódosítóknál; Kicska szerint azonban olyan erős volt a hatás, hogy másodlagosan az igekötő szórendi helyzetét is befolyásolhatta. Molecz (1900) vitatkozik ezzel a véleménnyel: azt feltételezi, hogy még az első nyelvemlékeket megelőző időben általános jelenség lehetett, hogy az igemódosító nem kerül az ige elé, és ez magyarázza azt is, hogy a legkorábbi kódexben ez a szórendi változat még viszonylag gyakori, később azonban egyre ritkábban fordul elő.

Újabban is irányultak vizsgálatok erre a szórendi mintára, s azon belül is annak funkciójára. Wacha (1999) az Érdy-kódex anyagával foglalkozott (ez az egyik a Simonyi által jelzett kivételes kódexek közül). Azt állapítja meg, hogy ez a mintázat különösen gyakori olyan mondatokban, melyek új szövegrészeket vezetnek be, például egy-egy perikópát, és felveti, hogy a kivételes szórendi minta az események váratlan fordulatát kódolhatja. Peredy (2011) ugyanezt a szórendi mintát vizsgálja a Jókai-kódexben. Amellett érvel, hogy az ilyen mondatok speciális aspektuális értelmezésűek: se nem folyamatosak, se nem befejezettek, hanem aspektuálisan neutrálisak. Ezt összekapcsolja Wacha megfigyelésével is, az aspektuálisan neutrális mondatok előfordulása ugyanis éppen olyan környezetekben várható, amelyek bevezetnek egy eseménysorozatot. Peredy levezetésében az igekötő a mai magyarban az információs szerkezeten keresztül kódolja az aspektust: befejezett aspektus esetében a beszélő a végpont elérését állítja, a nyelvi elem pedig, ami ezt kódolja (partikula/határozó) abba a pozícióba kerül, melyben a főhangsúlyt viseli, míg folyamatos aspektus esetén maga az ige hangsúlyos. Peredy arra is rámutat, hogy jelentős különbség van az ómagyar és a mai magyar fordított szórendű mondatok között. A mai magyarban ezek a mondatok progresszív értelmezésűek, és a lexikális jelentéssel nem rendelkező, azaz csak a telicitást jelölő igekötők ilyen szerkezetben nem szerepelnek, míg az ómagyar forrásokban az ilyen igekötők is előfordulnak ebben a szórendben. Ez a különbség nagyon hasonlít arra, amit korábban Brinton és Stein (1935, 41) az óangol és a modern angol V2 szórend kapcsán megállapított: egy exaptálódáson átment szórendi minta esetében a bemenet és a kimenet hasonlósága (bizonyos szempontból azonossága) csak felszíni, és különbözőségüket az mutatja, hogy más megszorítások érvényesek rájuk.

Gugán és Hegedűs (2024) közölnek két átfogóbb adatot az ige–igekötő szórend gyakoriságáról, bár mindkét adatuk szűkebb minta alapján készült. Az egyik az ómagyar korpusz morfológiailag elemzett alkorpuszából (azaz a fenti vizsgálat alapját is képező hat kódexből) vett 200 elemes véletlen mintán alapul, amely a meg igekötő előfordulásait tartalmazta semleges mondatokban. Ebben nem fordult elő ige mögötti igekötő, azaz az egyenes szórend kategorikus. A másik a teljes kódexanyagra épült, minden kódexből az első két vagy három olyan mondat került bele, amelyben igekötő szerepel semleges mondatban. Itt már felbukkant az ige–igekötő szórend is, bár szintén nagyon alacsony arányban (2,6%). A szerzők ezután a hat morfológiailag is elemzett korpusz teljes anyagára fókuszáltak, és azon belül is kitüntetett szerepet kapott a Jordánszky-kódex ami az Érdy-kódex mellett a másik kiugró forrás abban a tekintetben, hogy nagyobb benne az ige–igekötő szórend előfordulási gyakorisága, mint más szövegekben. Megállapítják, hogy a fordított szórendű mondatokat ebben a forrásban sem lehet a mai magyar alapján értelmezni, azaz progresszív vagy egzisztenciális olvasatot tulajdonítani az ilyen előfordulásoknak, részben azért, mert ez a minta előfordul egyszeri, konkrét események leírásakor is, ami kizárja az egzisztenciális olvasatot, részben pedig azért, mert pontszerű időintervallumú igékkel is megfigyelhető, ami viszont a progresszív értelmezést teszi valószerűtlenné. Emellett gyakran olyan kontextusban szerepelnek ilyen igék, melyben az egyes események egymásra következnek, és ez szintén a befejezett aspektuális értelmezésű igét tartalmazó mondatok sajátsága (23).

A fent idézett tanulmány arra nem tér ki, hogy mikor jelenhetett meg az ige–igekötő szórend mai olvasata (progresszív, ill. egzisztenciális), és erre a jelen írás sem tud választ adni. Az azonban az adatok alapján eléggé egyértelmű, hogy a mai funkciók másodlagosak, egy későbbi változás eredményei. Ez a későbbi változás valóban lehet akár exaptáció is, a kérdés az, hogy a másik bemeneti feltétel teljesül-e, azaz szintaktikai lomnak tekinthető-e az ige–igekötő elrendezés semleges mondatokban. Az kétségtelen, hogy az ige–igekötő szórendi minta a vizsgált ómagyar kori szöveganyagban ritka volt, és az igekötő–ige változathoz képest marginális. Ha ezt (Moleczhez hasonlóan) olyan értelmezési keretbe helyezzük, hogy a mintázat archaikus, eltűnőfélben lévő is, akkor prototipikus exaptációs változásnak tekinthető. Az OV > VO változás következtében fel is lehet tételezni akár egy olyan stádiumot, hogy – mint az igei bővítményeknek általában véve – az igekötőknek is az ige mögötti előfordulás vált a jelöletlen pozíciójává, majd egy további változás következményeként lettek újra, a többi igemódosítóhoz hasonlóan szigorúan ige előttiek semleges mondatokban. Gugán és Hegedűs (2024) azonban más megközelítést alkalmaznak: Hegedűs (2015; 2018) írásait követve amellett érvelnek, hogy az igekötő nem egyszerűen résztvevője volt annak a változási folyamatnak, melynek eredményeként a komplex predikátumok egyöntetűen a látható szintaxisban, mozgatás révén jönnek létre, hanem katalizátora is. Hegedűs hivatkozott írásaiban azt feltételezi, hogy az igekötők reanalízisén alapul a predikatív frázis kialakulása: mivel az igekötők feltehetően nem tartoznak azok közé az elemek közé, melyeket SOV nyelvekben egyéb okokból (információs szerkezet, súly) az ige mögé mozgatnak, az igekötők akkor is megmaradtak ige előtti pozíciójukban, amikor az ige mögé történő mozgatás gyakoribbá vált. Ennek következménye, hogy ezt a közvetlenül ige előtti argumentumpozíciót a beszélők átértelmezték ige előtti funkcionális pozícióvá. Az igekötők tehát – a felszínen legalábbis – ige előttiek maradtak az OV > VO változás után is, ugyanakkor oda a változás után már nem beillesztéssel kerültek, hanem mozgatással a mondat ige mögötti tartományából. Ezt az érvelésmódot követve az ige mögött megjelenő igekötő viszont egy további innováció, nem pedig megőrzött régiség. Ez az értelmezés újabb kérdéseket vet fel a vizsgált szerkezettel, ill. annak feltételezett exaptációjával kapcsolatban: miért alakult ki,1 és mi lehetett a funkciója, ill. hogy valóban különböző funkciói voltak-e az egyes kódexek által képviselt változatokban, vagy valahogy megragadható ezekben közös vonás. Az viszont a szakirodalom alapján elég nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a mai olvasatok exaptáció következtében jöttek létre: a változás bemenete egy marginális szórendi minta, amelynek olyan új funkciói alakultak ki, amelyeket korábban más módon, részben az egykori komplex igeidőrendszer segítségével kódolt a magyar nyelv.